Megfogtak és szó nélkül bedobtak

A Bencze Gyurival azonos időt értünk el a horoglétra mászásban, mindketten elsők lettünk ebben a számban az éves vetélkedésen. Illik hozzátennem, hogy a nagy menő Szerbák Karcsi ekkortájt az országos válogatottat erősítette. Nem volt még minden parancsnokságon mászóház, mi pécsiek ott a Rákóczi út 5-7 szám alatt ilyen szempontból előnyösebb helyzetben várhattuk az évenkénti tűzoltósport versenyeket. 1973-at írtunk és többé versenyzőként nem igazán léptem pályára, mert megváltozott a beosztásom, nem robogtam elsőként szirénázva mások segítségére.

A szakmai versenyen a végeredményt meghatározó négy feladatban a kondíció, az ügyesség, a technika állapota mind fontos tényező. Az eredményeket mindegyiknél a stopper órák mutatták meg. Igen jó versenyző csapatot örököltem Komlón a kinevezésemkor. Fiatalon tartásuk és felkészítésük nem okozott semmi gondot. A fiúk a megmérettetésekről legtöbbször győzelemmel érkeztek haza, kupákkal a tarsolyukban.

Többször is előfordult az, hogy az éppen győztes város parancsnokát csapatának tagjai körbefogták és a vízzel nem véletlenül újra megtöltött lemezkádba bedobták, ruhástól megfürdették. Ezek a vezető kollégák nálam fiatalabbak, mosolyogva vették tudomásul a kora délutáni fürdőzést. És ez kezdett hagyományossá válni annak ellenére, hogy többször kellett volna nekem csobbannom, de mindig száraz maradtam. A személyi állománnyal közvetlen, bajtársias viszonyban éltem. A szolgálat teljesítése közben dicsértem, ha kellett fenyítettem. Vigyáztam a tűzoltók érdekeit, legjobb tudásom szerint igyekeztem megőrizni, együtt tartani őket. Hiányzott is, meg nem is a vízzel teli kád.

Már huszadik éve vagyok Komlón, amikor megnyerjük Mohácson a megyei versenyt. Szépen búcsúzik tőlem a csapatom, az év végén nyugállományba vonulok. És akkor hirtelen ott vannak a nyerők, megfognak, felemelnek, a kádhoz visznek és óvatosan a vízbe ejtenek. Hozzám lép a szövetség elnöke, mosolyogva gratulál. Titokban örülök az egésznek, de az én mosolyom talán kényszeredett kissé, mert nem tudom, hogy a délutánra tervezett programon miben jelenek meg. Majd oldalra pillantva látom, hogy egyikük karján ott van a váltás egyenruhám.

Tizenhárom év telt el azóta. Annak idején hiába kerestem és találtam alkalmas okot is az idősebb nyugdíjas tűzoltók meghívására? Úgy tűnik, hogy feleslegesen mutattam példát az engem követőknek, mert az évenkénti nyugdíjas találkozó rendezése is néha már megkérdőjeleztetik. Emlékeimet csupán az a sziréna szó segíti feleleveníteni, amelyet a házam előtt lassító és kanyarodó piros autóból hallok a domboldalra felém elindulni. Beképzeltség nélkül ki merem jelenteni, hogy gyakran szól ez köszönésképpen, csak nekem.

Ezt a füleimnek kedves hangot hallottam a minap. Magasra nőttek a tuják, nem láttam őket.Talán egy óra telt el, amikor a teraszon megjelentek a fiúk. Gyakorlaton jártak és úgy gondolták, hogy rövid időre beugranak hozzám egy tisztelgő látogatásra. A csapatot az a tűzoltó vezette, aki Mohácson, napszemüveges mosolyával felügyelte a fürdetésemet.

Kedves Bajtársak! A szívemet bizsergető látogatásotok nagyon jól esett. Tisztelettel megköszönöm.

A dallamok maradnak

Ahol én gyermekként felnőttem, ott mindig szólt a zene. Több-kevesebb sikerrel pengettük meg a hegedű húrjait, járattuk ujjainkat a zongora és harmonika billentyűzetén. De voltak bakelit lemezek is, mindenfélék, harsoghatott a rádió, majd a televízióval nőtt a daloló eszközök száma. Mindannyian tudtuk, hol van a dó és hozzá képest hol találjuk meg a fát, vagy a lát. Szüleink gyakran énekeltek velünk együtt, észrevétlenül szerettük meg a zenét és tanultunk annak nyelvén is beszélni.

A kottát olvasom, annak hiányában is zavartalanul szolmizálom a dalokat. A melódiák -legegyszerűbb gyermekdaltól a legnagyszerűbb hegedűversenyig- mindegyike bennem él, zavartalanul. Megőrzésükre soha nem törekedtem, jött ez csak magától. Úgy gondolom örökölt adottság ez.

Életemben nagyon sok emberrel foghattam kezet, közülük sokat eltérő mélységben meg is ismerhettem. Soha nem volt jó a névmemóriám, mi tagadás, öregszem is. Hiányzó nevet keresve az ábécén végigfutni, a legtöbbször gyorsan segít. Viszont soha nem kerültem ilyen helyzetbe a dallamokat illetően. Nem a címet, nem a szerzőt, a zene hangjait tudtam, azok helyét és időtartamát. És már énekelhetem is, vagy csak dalolom, a szöveget csak másodlagos szerepet kapott.

A minap Emi unokám dúdol egy dalt, a vasárnapi balett bemutatójuk zenéjét. Ismerem, vele együtt dúdolom. Mozartra gyanakszom, de cím nélkül nem egyszerű rátalálni még ebben a számítógépes világban sem. A You Tube majd segít, kerestem is gyorsan egy másfél órás összeállítást. Ötperces darabról van szó, bele-belehallgatva gyorsan meg is találtam.

Felcsillant a lányok szeme, kérték, hogy indítsam az elejéről. A többiek bent a szobában diskuráltak, nem szóltam nekik. Elindítottam Mozart zenéjét és az étkezőben ülve végignézhettem, ahogy a két unokám a hideg kőlapok három szabad négyzetméterén, csak nekem eltáncolja a majdani bemutatót. Eszti még arra is figyelt, hogy közben a hiányzó táncosok munkájáról engem tájékoztasson.

Papa! Micsoda ajándékot kaptál! Egész délután a kertben viháncoló gyerekek közül kettő fáradtan, porosan, csapzottan megmutatja neked, mire számíthatsz, ha beutazol Pécsre, megnézni az előadást. Vagy gyanítják, hogy nem leszek ott? Vagy csak a megtalált zene váltotta ki belőlük a balett mozdulatokat? Mindegy, ők most tündérkék voltak, akik kosárnyi örömet zúdítottak a nyakamba.

Van egy gyűjteményem a kedvenc dalaimról, mindenfélék. Cím, szerző, szöveg és a kezdő hang szerepel abban. Több száz népdal, műdal mellett néhány opera és operett részlet van összefűzve, amelyek kisegítik az énekelni szerető, a szöveget nem ismerő embert.

Arra gondoltam, hogy rendhagyó módon közéjük helyezem a balettet szolgáló Mozart zenét. Ahol megtaláltam, ott másfél óra tiszta Mozart, de címek nélkül. Már nem sokáig kellett keresgetnem, nagyon gyorsan találkoztam a Figaro házassága előjátékával.

Nem kell mégsem, hogy a dalok sorába beillesszem, mert a gyerekek ajándéka miatt mindig ez az erőt és örömet harsogó nyitány fog azonnal az eszembe jutni, ha a vaskos kötetet a kezembe veszem. Mert a dalok nem, csak a velős hüvelyek kopnak el

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                              

Valami kibillent volna?

A református lelkész, nyelvtudós, műfordító, zsoltárköltő egyházi író a szenci faragómalmos fiaként született. Molnár Albert munkásságának sokszínűségét és értékét tekintve, méltán elmondhatjuk róla, hogy polihisztor volt ő a javából. Nem véletlenül dicsekszik vele az utókor azzal, hogy nevéhez a szülővárosa nevét ragasztotta.

A Pozsonyhoz közeli járási székhelyet a trianoni "békeszeződés" elvette, majd Bécsben született döntés visszaadta. A szlovák lakosság többségét gyorsan deportáltuk, elfogadható indokot is adva a magyarok 1945-utáni kitelepítéséhez. Ezek a sebek a vérüktől függetlenül nagyon nehezen gyógyulnak. Igaz, hogy a kényszerűségből lakhelyet változtatók közül nagyon sokan nem élnek már,de az emlékeket csak fejükben hordozó gyerekek már unokáiknak mesélik a történteket.

Van a városkában egy Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium és Szakközépiskola, amely Szenci Molnár Albert nevét viseli. A magyarság megállíthatatlanul fogy, már csak 14 % (2011-es adat), ezért is nagyszerű az, hogy van oktatási intézmény a városban, ahol ma is Radnóti Miklós nyelvén szól a tanár és felel a diák, "mint fatörzsből gyönge ága".

A 2017/18-as tanév legsikeresebb diákjai kitüntetésben részesültek. Különböző területeken csillogtatták meg tudásukat és nyertek előkelő helyezéseket kerületi-járási-országos tanulmányi versenyeken. A város polgármestere elismeréseket adott át ezeknek a végzős, alma materük kapuján  kilépő fiataloknak. Fénykép felvételeken örökítették meg az eseményt, ahol a fiúk és lányok egyenként átveszik a díjaikat. Én facebook oldalukon találkoztam velük. A lányok mindegyike szép, formás, csinos, jól öltözött, közülük az egyik szőkének vastag copfba font haja, akár egy fénylő napkoszorú. A fiú egy deli legény, kell többet mondanom róla?

Igen kell! És a szépséges fruskákról is!

Ezek a fiatalok nem árulnak el semmit magukról. Nem látom rajtuk a meglepetés, a megilletődöttség, a megelégedettség, az öröm csíráit sem. Nincs egy mosoly, vagy egy fintor, egy nyitva felejtett száj, egy árgus tekintet. Nem látok a lelkükből egy fikarcnyit sem.

A kitüntetések átadásakor az összes fotón a város első emberének arcát fordítják felém és az elismert gyermekek hátát. Én tudom, hogy csak a fotókat készítő felkészületlenségéről lehet szó, nem a diákok lelkének tudatos eltakarásáról. Mégis érdekelne, hogy a legutóbbi száz év történelmi eseményeit ismerve, mit szólna ehhez a magyar nyelv és szellem teljesítményének egykori bemutatója, az iskola névadója, a 17. század jeles magyarja?

Még szerencse, hogy a polgármester és a másik két fontosnak tetsző ember jelenléte nélkül készült egy külső felvétel is, ahol ezek a végzős diákok felszabadult mosollyal nézhettek a kamera felé, a felnőtt élettől még illetetlenül.

                                                                                                                                                                                                                                                                               

A világ tetején

Sir George Everest hadmérnök fedezte fel Európának bő másfél évszázada. Himalájában él, a hó otthonában. Ő a Föld istenasszonya, a Föld Anyja, a világ anyja. Azt mondják róla, hogy India és Ázsia összeütközéseinek szülöttje. A földrészek hiába ölelkeztek és forrtak egybe, rakoncátlan gyermekük önálló életet él, egyre csak nyújtózkodik felfelé, Isten kinyújtott karjai elé.

Úgy hívják, hogy Csomolungma, legmagasabbra, 8848 méterre nyújtózik a tengerszint fölé. Látványát a mai korszerű eszközökkel már belophatjuk az életünkbe, még a fotelből megcsodálva is fantasztikus marad.

Sokaknak jelent ez a hegycsúcs kihívást. Edmund Hillary és Tendzing Norgai elsőként léptek a világ tetejére 1953. május 29-én. Azóta eltelt már sok idő. Más országok nemzeti lobogóit is lengeti csúcsán a szél. Talán kevesebb szó esik azokról, akiket a zord időjárás, baleset, vagy csak a félsz fordított vissza, akiket az örök hó-és fagy birodalma soha nem engedett már haza.

Én leéltem az életemet úgy, hogy soha, igaz hegyet nem másztam. A hátralevő éveimben tervezni ilyen kirándulást már komolytalan is lenne. Azért még csodálhatom azokat az embereket, akik nekivágtak az ismeretlennek és harcba mertek szállni az elemi erőkkel?

Előttem egy fotó a Föld istenasszonyának csúcsáról. Jelzők sokasága villódzik át az agyamon. Fantasztikus, félelmetes, gyönyörű, hatalmas, kegyetlen, kiismerhetetlen, misztikus, örök és biztosan sorolhatnám tovább, mert gazdag a nyelvünk és ezerarcú a jelzők tárgya.

Egyszer csak világgá röppen a hír: Németh Alexandra az első magyar, aki teljesítette a 7 Summits sorozatot azzal, hogy Ő is a világ tetejére helyezte lábait. Győzedelmeskedett hét földrész hét csúcsa felett. Felsorolom ezeket, csakis a leány tisztelete miatt: Elbrusz, Kilimandzsáró, Aconcagua, Denali, Vinson, Puncak Jaya, Csomolungma. Akárhogy is számolom, 6166 méter jut egy nekifutásra. A maradék három métert én majd lefutom a legnagyobb, éves centiméteres növekedéseivel együtt.

Az úgy kezdődött, hogy a diáklány a tanulmányai végzése mellett külföldön él és dolgozik. A fotózás szenvedély és szívvel végzett munka lesz. És egyszer csak beleszeret a Himalájába. Innen már nincsen visszaút. Nevéhez méltóan harcra kész és meg sem áll a győzelemig. Nem akármilyen ajándékot kapott sorsától tavaszi, májusi névnapjára.

Ezt a fantasztikus teljesítményt minden bizonnyal jegyzi a hegymászók társadalma, szerte a világon. A tervezett útról és a sikeres teljesítésről én az internet hullámain értesültem. Azután vártam, hogy a hírt a sajtó orgánumai, a televízió csatornái szertekürtölik. Teszik ezt azért, mert együtt örülnek Alexandrával, mert magyarként büszkék, mert olyan kevés az ölünkbe hulló jó hír. Azóta is várom.

A Mecsek északi lankáinak egyikén, egy kis patak partján, Mecsekfalu adott otthont egykor Alexandrának. Földim Ő, miért ne lehetnék büszke rá? Az vagyok és szurkoltam végig, most pedig szívből gratulálok neki. Példaképe a ma fiatalságának! Életnek értelmet adó célokat keresni, erős akarattal és kitartással azokat rendre megvalósítani. Népeket és azok kultúráját megismerni, közöttük barátokat találni. Szerintem ez mind üzenete a hegyre vivő lábnyomainak.

Nem igazán komolyan, mégis irigylem azért, hogy kitűzhette nemzeti lobogónkat a világ tetejére. Vajon az a mozdulat milyen gondolatokkal tarkította színes életét?

Talán már a következő cél fogalmazódott meg. Egyszer majd újra meglátogatni a Mont Blanc csúcsát. Csak azért, hogy ott hadd kacérkodjon vele és ragyoghasson körülötte a "csillagmiriád"!

Németajkú magyarok?

Édesapám névváltoztatása kapcsán bemutattam az apai ágról ismert őseimet. Nehogy szó érje a ház elejét, ismereteim alapján megteszem ugyanezt az anyai ágon is. Hadd tudja -ha akarja- családom valamennyi tagja, sok évtized után is, honnan erednek gyökereik egy része.

Horváth Ferenc és Major Julianna gyermeke Horváth Ágnes Sopron megyében, Egyházasfalván születik 1846. december 19-én. Wagner Mihály és Kaufmann Júlianna Vas megyében, Alsószénégetőn, (Ausztria, Burgenland) 1845. január 21-én örülhettek gyermekük, Wagner Mihály világra jöttének. E két gyermek adott életet Wágner Mihálynak, aki Sopronkövesden, 1871. december 21-én látta meg a napvilágot. Nevében az "á" vélhetően elírás eredménye lehet. Ő a nagypapám, akinek ötödik gyermeke Erzsébet. Édesanyám, aki Kisgyulán született, 1914. április 14-én.

Schweibold Mátyás és Jakob Mária Anna Godisa lakósai. Katalin leányuk 1842. február 16-án látta meg a szüleit. Horell Ferenc és Fuchs Ágnes Horell János névre keresztelt fiúk Magyarszéken, 1827. december 31-én az esztendő utolsó napjának gyümölcse. Katalin és János sokgyermekes családjába Horell Mária 1886. március 31-én érkezik meg. Ő az én nagymamám, negyedik gyermeke Erzsébet, Ő az én édesanyám. A nagypapám korábban ugyanebből a családból választotta ki hitvesét, generációs különbséggel és lett édesapja Mihály nagybácsimnak, akinek édesanyja -korai halála miatt- csak rövid ideig örülhetett gyermekének. Nagymamámat és az ő testvéreit érdekesség miatt sorolom fel: Teréz Schwabik Jné, Ágnes Schaff Antalné, Anna Schaff Gáspárné, Regina Hofekker Jné, Katalin Kovács Jné, Rozália Kincz Ané, Erzsébet Heiland Fné). A sort legfiatalabbként Mária zárja. Nyolc gyermek, mindegyik lány! (Születtek fiúk is, nagyon korán meghaltak.)

Mindkét ágon, többségében német eredetű nevek találhatók. A magyarországi németek német ajkú magyarokká váltak. Közülük akiket ismertem és akikről hallottam, szerény, dolgos emberek voltak. A földművelőtől a borbély-felcserig, a földbérlő borkereskedőtől a hentes-mészárosig több szakma birtokosai voltak ők. Biztos vagyok abban, hogy eleim magyarnak érezték magukat, szerették Kárpát medencének ezt a -alakját és nagyságát gyakran változtató- gyöngyszemét.

Véletlenül

Gyermekeim korosztályához tartozó vendégek jártak nálunk. A velük érkező két, lassan kamaszodó fiú az éppen itt levő unokáimmal együtt gyorsan és hangosan vették birtokukba kertünket. Kiültünk a teraszra és beszélgettünk. A hölgyet a gyermekekkel ismerjük. A fiatalember most mutatkozott be. A Balaton parton él, válófélben, a körülöttünk ugrándozó fiúkkal azonos korú fiú gyermekével.

Messze élnek egymástól, munkájuk is merőben más, hogyan jöhettek össze? Morfondíroztam ezen magamban, de a kérdés nem olyan fontos. Lényeg az, hogy láthatóan jól kijönnek egymással. Éppen ideje, hogy ez a lány nyugodt és kiegyensúlyozott körülmények közé kerüljön. Mert benne az alattomos, kiszámíthatatlan, övön aluli eszközökkel, orvul támadó ezerarcú él.

Egyik szomjas kisunoka az asztalunkhoz futott limonádéért és fellökte a boros üveget. A hirtelen támadt kis kavarodást kihasználva más irányba tereltem a beszélgetésünk fonalát, a kíváncsiságtól vezérelve mégiscsak rákérdeztem  megismerkedésük körülményeire. Egymás mondatait továbbfűzve, örömmel tájékoztattak bennünket.

   -Pécsett jártam a neurológiai klinikán a szokásos konzultáción. - kezdte el a fiú.

   -Én pedig az sm-betegek megyei egyesületének közgyűlésén vettem részt. - folytatta a lány.

Innen azután újabb kérdés nélkül is elmondták, hogyan találkoztak, hogyan alakult kapcsolatuk, miként keresik ma együtt a boldogulásuk útját.

Kiderült hát, hogy a két felnőtt szülő a házasságuk kötelékében döbbenhetett rá arra, hogy a gyógyíthatatlan és a nehezen féken tartható sclerosis multiplex betegséget hordozzák magukban. Ezért mentek tönkre a házasságok, vagy más okokból, nem esett erről szó.

   -Unottan ülök a közgyűlésen a hátsó sorban, az elhangzottak nem kötik le a figyelmemet. Megint a különféle gyógyszerekről, eszközökről beszélnek, nem titkoltan eladási szándékkal. Tudom, hogy ők a fő szponzorai az egyesületnek, de azért beszélhetnének néha rólunk, a gondjainkról, problémáink lehetséges megoldásairól. Elég is ebből ennyi, a buszt is el kell érni. Legjobb, ha szedelőzködök és csendben elindulok.

   -A váróterem falán olvastam egy cetlin, hogy ma este a Vasutas Művelődési Házban éves értékelést tartanak a megyei sm-esek. A dolgom felől ráérek, nem voltam még ilyen helyen, hát elmegyek. Csendesen léptem be a terembe és azt láttam, hogy egy sötét hajú nő a szeme fehérjével világítva rám mosolyog és távozni készül.

Hát ilyen egyszerű a történet. Azóta is végzik a dolgukat és ha tehetik, megfogják egymás kezét. Kívánom, hogy legyen szerencséjük és sok örömük az életükben.  Az eldőlt üvegben azért maradt még itóka, amivel talán éppen erre koccintottunk. És egy kicsit az általam is kritizált közgyűlések javára írom a fiatalok mesébe illő találkozását. Adok nekik egy piros pontot.

"Ha szolgálni kívánok..."

" Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei, akiknek nincs eszközük megvédeni Önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre."

Parlamenti felszólalásában mondta el ezt az egyszerű és tiszta gondolatot -jól szerkesztett, összetett mondatba öltöztetve- Göncz Árpád, a harmadik Magyar Köztársaság első elnöke, 1990. augusztus 3-án. Jó szándékú eligazításnak hangzik ez a frissen megválasztott országgyűlési képviselők  felé. És a szolgálat terén példát is mutatott mindenkinek. Vitázott és döntött, aláírt és nem írt alá, civakodott és őszinte szívvel ölelt. 

Író, műfordító, politikus, hosszú esztendőkre bebörtönzött 56-os. A rácsok csak 1963-ban engedik ki a szabad levegőre. Rövid idő múlva Sásdra költözik a szomszédunkba. Nem nagyon bújt elő a lakrészéből, minden bizonnyal a tollal és papírral volt elfoglalva. Gyakran nem láthattam, kint az udvarban ténykedve legfeljebb Péter bácsi dörmögése, de inkább családjával a hátsó kis épületben lakó fiatalasszony hangoskodása juthatott el a fülemig. A menyecske eléggé szabadszájú volt, de nem ezt, csak a gömbölyded alakját, állandó mosolyát örökölte a szüleitől. A hangos, gyakran cifra szavai nem gondolom, hogy zavarták volna az írót, inkább mosolyra fakaszthatták. Szívesen látnám mindkettőjüket, a negyvenes évei elejében járó írót és a cukrász üzem fiatal, cserfes dolgozóját. Nem tudom, Rózsika él-e még, Pestre költözött a lányához,úgy mondták.

Sikonda alkotó magányát is szerette.  Szívesen jött erre mifelénk később is. Biztosan van köze ahhoz, hogy Sásd nagyközség város lehetett. Köztársasági elnökként 1993-évben Ő avatta fel Varga Tamás szobrászművész alkotását, a II. világháborús emlékművet.

Az ország első emberét, címétől és államformától függetlenül név szerint illett ismerni. A régieket megtaníthatta velünk a történelem tanár, az újakat a tömegkommunikáció. Bevallom őszintén, nem kötötték le a figyelmemet elnöki tanács elnökök és a Sándor-palotába költözők. Egyikük a szomszédból mégis!

A harmadik Magyar Köztársaságnak volt Göncz Árpád után palotában lakó elnöke már több is. Igazán engem szolgáltak volna? Nem, inkább kiszolgáltak ők. Volt közöttük korán leköszönő, hitelét vesztett is. Egyiküket sem szólították az emberek skandálva "Bácsi"-nak. És itt nem a korról, inkább a közvetlenségről a tiszteletről és a szeretetről beszélek. Ez az ember azt kapta vissza a népétől, amit Ő adott annak. Nem véletlen, hogy 90. születésnapján otthonában köszöntik az emberek, Nabuccot énekelve, akiknek kiterjesztett karjaival mondott meghatódva köszönetet.

Megjárt neki is minden rendkívüli körülmény és juttatás, tőle ezt senki nem irigyelte. Jóllehet a kötelező személyi védelmet is megkapta, de arra nem volt szüksége, szerintem nem is igényelte. A ma túlzott mértékű -félelmet igazoló és félelmet keltő- testőri jelenlét "Árpi Bácsi"-tól idegen volt.

Életének 94. esztendejében tért végső nyugovóra. Október 6-án hunyta le a szemeit. Felsőbb hatalmak talán még ezzel is jelezték ennek az embernek a hazája iránt érzett elkötelezettségét. Szeretett halottunkat nagyon sok egyszerű ember kísérte sírhelyére és tette oda fájdalmának szál virágát.

Amíg élt, mindig keresett és talált elfoglaltságot. Nem pihent, mintha arra joga sem lett volna. A védelemre szorulókat szolgálta, ahogy azt ígérte is. Példát mutatott mindnyájunknak. Vagy csak én látom így ezt? Nem hinném. Mandátuma lejártakor búcsú ünnepségen szólt hozzá Bródy János, kifejezve sokak véleményét. Olyan embernek muzsikált, aki soha nem tévesztette össze a szeretet hatalmát a hatalom szeretetével. Ezt meghallva öröm sugárzott a búcsúzó tekintetéből, majd ügyesen visszatartva a kibuggyanni kész könnycseppet elmerült Koncz Zsuzsa felcsendülő dalának hullámai között.

"Ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék..."

Születésnapján a lakásán keresték fel és dallal köszöntötték jóakaratú emberek. Az esti szerenádon Verdi Nabuccojának kórusa ígérte neki, hogy lesz még itt köztársaság. Ezt a dalt naponta kellene hallanunk, hogy bizakodás és remény töltsön el bennünket. "Va pensiero, sull'ali dorate", mert az igazat megvallva, most csak száll a gondolat arany szárnyakon. A harmadik Magyar Köztársaság még várat magára.  

Violin Concerto

Hatvan-hetven-éves korukban megajándékoztam a testvéreimet egy-egy A/4-es, kollázs-szerűen elkészített fotóval. A képeket én keresgettem össze, a számítógépes szerkesztés gyermekem feladata volt. Középen a kilenc közül éppen ünnepelendő aktuális, 18-éves fiatalként tekint mosolyogva ránk. Majd körbeölelik őt a több generáció tagjai. Igyekeztem úgy válogatni a képek közül, hogy azok egészet alkothassanak a testvérről, családjáról, de nem hiányozhatott az összeállításról a másik nyolc sem a szüleinkkel együtt. A tesóknak tetszett, de magam is méltóknak tartottam ezeket az ajándékokat a kerek évfordulókhoz.

Tavaly a születésnapom reggelén a számítógépen kaptam egy köszöntő levelet. Annak első harmadában Mendelssohn E-moll hegedűversenyét hallgathatom. Meg is tettem, mielőtt tovább olvastam volna. Ezen a hangszeren a játék tudásom soha meg sem közelítette azt a szintet, hogy kísérletet mertem volna tenni a felcsendülő zene akár csak a kezdő taktusainak megszólaltatására. Igaz, azok végső formáján a fiatal szerző is sokat bajmolódott. Füleimnek és az egész énemnek talán ez a legkedvesebb melódiája. Tudhatja ezt a levél feladója is, de tetézi még örömömet azzal, hogy Virginiából küld ide hozzám egy fiatal hölgyet, Hilary Hant, vállára csapva  a hegedűje és ezt a Violin Concertot most csak nekem játssza el!

Sok mindenkitől hallhattam már. A fegyelmezett játékú Heifetztől, Ojsztrahtól a játékos David Garrettig. Anne Sophie Mutter az őt megrovó, szemellenzős kritikus szerint egoisztikusan szólaltatja meg a hegedűjét, ám a zenekar mégis ki tudja szolgálni. És ez a Hilary? A mai fiatalokkal együtt nem a kottán sorakozó hangjegyeket szólaltatja meg, hanem a saját lelkét.

Ezt érzem én, amikor a játékát hallgatom. Betéve tudom a hangok egymásutániságát, a szárnyaló zenét gondolatban megszólaltatom magam is. És a dallammal együtt máris ujjong és repdes az én lelkem is. Fejemből kiürül minden más gondolat, csak a szép és a jó, a fény és valahol nagyon messze a csillagok ragyogása marad.

A születésnapi köszöntő levél második harmadát Bartos Erika verse töltötte ki, díszítette azt fel. Elolvastam, kétszer is és ahogyan kell egy ilyen korú embernek, rendesen elérzékenyültem.

Bartos Erika: Apával a Holdon

Mit álmodtál kicsi Gergő?
Felrepültem álmomban!
Azt álmodtam, hogy hátamon
két hófehér szárnyam van!
Fenn az égen ugrándoztam
pihe-puha felhőkön,
vártam, hogy az égi mozdony
értem gyorsan eljöjjön!
Megérkezett késő éjjel,
felvett engem utasnak,
hogy a Holdra kényelmesen,
vonatkocsin utazzak.
Arra járt az égbolton egy
ezüstszínű rakéta,
Apa volt a vezetője,
ezüstszínű sisakba’!
Kiszálltam a vonatból és
Apa felé repültem,
ezüstszínű rakétába
Apa mellé beültem.
Holdon, Holdon, sárga Holdon
hintáztunk egy keveset,
lecsúsztam a sárga csúszdán,
Apa fogta kezemet!
Elindultunk hazafelé,
hullócsillag vezetett,
amikorra hazaértünk
éjféltájban lehetett.
Anyát láttam, átmásztam a
Kerítésünk rácsain,
Észrevettem hirtelen, hogy
Eltűntek a szárnyaim.
Anya karján elaludtam,
visszatett az ágyamba,
így történt, hogy Holdon jártunk
Apával az álmomba'!

 József Attila 35 perces verses összeállítását Jordán Tamás tolmácsolásában hallgathattam meg a levél harmadik, befejező részében. Válogatott versek, a "Tanítások"-kal kezdi. Egyiket se emelném ki, hogy jövök én ahhoz.Gyorsan eltöltöttem a szeretett költő gondolataival fél órát.

Azok a -testvéreimnek elkészített- kollázsok már nem is annyira értékesek! Nekem legalább az ilyenkor  szokásos gratulációknál többet ért ez a "Boldog születésnapot, Apu!" levél.

Hja! Így félúton a kerek felé elárulom azt, hogy kaptam még egy hatvankilences gyertyával felcicomázott tortát is! Kisfiam, igaz örömet okoztál, köszönöm!

Nyugállományba vonulási emlék

Van egy beépített szekrény a lakásban, amelynek teljes polcát megkaptam tűzoltó életem relikviái, írásos dokumentumai tárolására. Akad közöttük kidobásra,megsemmisítésre szánt irat anyag is, de ezeket kimentettem a lángok karjai közül. Véleményem szerint feldolgozandók  és egykori szolgálati helyem "múzeumába" helyezendők. A polc széles és hosszú, tele van. Birtokolni ilyen nagy területet hatunokásan és mindent megőrizni akaró nagyszülőikkel, 44-éves közös múltjukkal, nem egyszerű feladat.

Ha kinyitom a szekrény ajtaját, nemes rendetlenség fogad. Egyenként is tudom, hogy mit őrzök itt, de megtalálni az éppen keresettet, kis kutatást  igénylő elfoglaltság.

Festmények, porcelán tárgyak és néhány más ajándék a lakásban elszórva szolgálnak díszítő elemként. A kitüntetések és egyéb elismerések, érmék, emléklapok és oklevelek formájában egymást takarva várják jobb sorsukat. Az A/4-es nagyságúakat a összes adományozó okirattal együtt beköttettem. Mindezekre a középen elhelyezett dísztőr vigyáz.

A kitüntetések és más elismerések adományozására a keretszámok korlátokat szabtak. Ezek ismeretében kértem javaslatokat, alulról épülőt, véleményekkel ellátottat. Nem kellett sűrűn nekem máshova a pontot tenni azok végére. Néhány esetben sikerült kis kuncsorgással -meggyőző érvekkel és érdemes személyek bemutatásával- a kitüntetettek és jutalmazottak számát emelni, az akkor aktuális ünnepeken 1-2-főt még díszelgő ruhába öltöztetni.

Nem írom meg, hányszor kellett nekem fehér inget és kamgarn öltönyt magamra öltenem azért, hogy valamilyen elismerést átvegyek valahol, valakitől. Nem árulom el, mert valaki még irigységből fakadó, helytelen gondolatok szülője lesz. 32 év terméséről beszélek és akkor az már nem is olyan sok. Elismerte a munkámat miniszter, országos-megyei-városi tűzoltóparancsnok, megyei-városi önkormányzatok, magyar és külföldi tűzoltó szövetségek.

Egykori tiszti iskolámba rendeltek egy alkalommal. A központi ünnepségünkön az első oszlopban jelölték ki a helyem. Az ember ilyenkor töri a fejét, mit is kaphat? Soron kívül lettem tűzoltó őrnagy és erre ott, akkor és azóta is nagyon büszke voltam és vagyok ma is. Kár, hogy ezt a típusú elismerést azóta rendesen lejáratták, leginkább főtiszti és tábornoki körökben.

Van egy olyan ajándékom, ami a könyvespolcomon pihen irodalmak között, könyv alakban, kemény kötésben. Elgondolkodtam, kinek juthatott ez az eszébe? Van is "gyanúsítottam", de jobb, ha nem tudom biztosra. Az ötlet adóját ma már nem is akarom megismerni, mert ha tévednék -amit alig hiszek- rendesen elszégyellhetném magam.

Nyugdíjas búcsúztatómat tartottam a laktanya szertárában. A fecskendők onnan kigurultak, helyüket fehér papírral borított asztalok foglalták el. Katlanban főtt a virsli, hozzá kenyér és mustár. Csapra vert sörös hordó. És akik mindezt barátságból felszolgálták, kedves, fiatal komlói srácok, Tibor fiam és barátai.

Még a nyugdíjas búcsúztatóm előtt kiértékeltem magamban ezt a helyszínt. Teljesen meg voltam elégedve és erősítem meg ezt ma is. Annak ellenére, hogy néhány parancsnok társam igazán díszes környezetben, mások által finanszírozott lakomák kíséretében köszöntek el személyi állományuktól, meghívott vendégeiktől. Nem hiányoztak a cifra külsőségek, sokkal inkább tetszett a papírfedésű asztalok bekerítette egyszerű, barátságos miliő.

Vendégeim megérkeztek, csoportokat alkotva, állva beszélgettek a kissé visszhangos garázsban. Olyan volt a piros autók nélküli óriás terem, mint egy méhkas. Azután csend lett és egy hirtelen főasztallá  változott helyről elkezdődött a majd 33-évem utolsó szolgálati napjának néhány órája. Kaptam itt jó szót, elismeréseket és kedves ajándékokat tűzoltó társaimtól, civil barátoktól. Őszinte kézfogásokat és baráti üdvözléseket. Díszes vázát a fenntartó önkormányzatunktól, igaz, hetekkel később egy testületi ülésen.

Ott a szertárban nyújtotta át egy bajtársam, a ma  könyvespolcomon díszelgő, piros velúr kötésű mappát, melynek borítóján csak annyi áll aranyozott betűkkel: Emlékül... Benne félszáznyian, a komlói tűzoltóságon ebben az időszakban szolgálatot teljesítő hivatásos tűzoltók és közalkalmazottak színes fotója. Egyenként, ábécé sorrendben nevesítve, elköszönő mondattal megfűszerezve. Azóta sem tudtam hozzászólni.

Részesülhettem volna igen magas, Köztársasági Elnök-i kitüntetésben (nem részesültem), kaphattam volna még száznyi dicséretet, együtt sem érhettek fel ezzel a bársonyba bújtatott tisztelettel és szeretettel.

Tűzoltóparancsnokként, ha rajtam kívül más is kapott ilyen ajándékot, legyen rá nagyon büszke. Az a főnök, aki ma szolgál,akarjon ilyet magának, érdemelje ki. Én nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, de szurkolok!

Csodás albumomat tucatnyi éve kaptam már. A mappa lapozásakor mindegyik rám mosolygó arcnak megköszönni külön-külön nem volt lehetőségem, itt most megteszem. Végiglapozom, belenézek mindegyikük szemébe. Kedves Bajtársaim, köszönöm!

 

Nincs a bornak titka

A megyei tűzoltóparancsnokságon házi borversennyel tettük színesebbé a nőnapot 1984. március 8-án. A csokor virágok mellett azzal tiszteltük meg a gyengébbik nemhez tartozó munkatársainkat, hogy közülük választódhatott ki a borbírálatot végző zsűri. Olyan borok vehettek részt a vetélkedésben, amelyek elkészítéséhez a mintát adónak valamilyen köze van, a szőlő kapálásától a bor fejtéséig.

Hellyel-közzel ismertük egymás nedűit, bolti polcról leemelt mintával nem is kísérletezgetett egyikünk se. Misi cirfandlija a Mecsek délnyugati oldaláról igazán kiváló portéka, mediterrán jelleget kifejező zászlósa a Pécsi borvidéknek. Nem igazán vetélkedhet azzal a vegyes vörösöm. Az oklevél formájában kihirdetett ítélet mégis számomra lett a kedvezőbb. A három grácia helyezést adott, nem egyféle nemesfémet.  Őrnagy úr talán meg is orrolt kis időre rám. Tehetek én arról, hogy a lányoknak jobban ízlett az én falusi kontyalávalóm? Többször nem is mérettük meg egymás borkészítési tudását.

A komlói tűzoltóságon a piac szomszédságában egy vágó szőlőt örököltem, vegyes fehéret, a nyugállományba vonuló parancsnoktól. Mindig csak a gond volt vele, ki kapálja, ki kötözze, permetezze, ki egye és ki igya. Egyetlen vágó szőlője ez a belvárosnak, ügyelnünk kell rá! Majd valaki bevállalta és sajátjaként kezelte. S hogy a szőlősgazda tűzoltók ne fumigálhassák, mérettessék meg a sajátjukkal!

Borversenyt tartottunk 1990-ben, első alkalommal. Csak néhány külsős barát csatlakozhatott hozzánk, akik bizonyítottan ismerői a szőlészet-borászatnak, akik szakavatottan értékelhették a tűzoltók borait. Akkoriban a zweigeltem kapott vegyes okleveleket. Kékfrankos ősét már csak azért sem közelíthette meg, mert 16 cukor foknál magasabb értékű szőlőt egyszer sem sikerült szüretelnem.

Évente megtartottuk a vetélkedőnket. Sándor volt az udvari szőlőnk borásza, e minőségében a legaktívabb bajtársunk. Váratlan halála után az ő emlékére hirdettük meg azokat, nevét is szerepeltetve az okleveleken. A kedves-tréfásan "Szopoki bíbor"-nak elnevezett borom 2009-évben már csak oklevelet kapott a részvételéért. Azóta nincs saját termelésű borom, de elfelejtődött a tűzoltók borversenye is. Talán csak a körülmények nem teszik lehetővé, vagy a ma szolgáló fiúk nem borosgazdák? Talán a házi vetélkedésünket elindító bajtársunk emléke is elhalványodott?Az udvari szőlő sem élte túl a nyugdíjazásomat. Éles szerszámok gyorsan megoldották a "ki gondozza" kérdését.

Mecsekfalun, ahol élek, 33 éve kóstolgathatják egymás borait a versenyre benevezők. Az Öreg-hegyi szőlők is átalakultak, új gazdák szorgoskodnak, új telepítésekkel. Bormintámat addig vittem a kora tavaszi mustrákra, amíg azt a kertemben lévő szőlő vesszők azt lehetővé tették. Tudom, hogy a pontozás nem szigorú, eredményeimre mégis másért lehetek büszke. Nem az  arany-ezüst-bronz- minősítésekre,hanem a részvételemre, illetőleg ahhoz kapcsolódó feltételek megteremtésére. Közreműködtem több alkalommal is a verseny utáni vacsorát követő nótázásban, annak hangszeres kíséretében.

Egy meggyet bőven termő évben kiderült, hogy a faluban többen is bort készítenek a fákról leszedett gyümölcsből. Nosza hát, kóstoljuk meg egymásét! Az elképzelést tett követte, versenyt rendeztünk a létrás bornak a Gumó kocsmában. Első ízben követtem el ilyet, el is vittem, mérettessék meg a cigánymeggyem vörös vére. Az okleveleket, emléklapokat magam terveztem és készítettem mind az eddigi hét alkalomra.

Ezeknek a boros vetélkedéseknek mindegyike nyitott volt az érdeklődők számára is. Soha nem a sikerélmény motivált, a közösséget kovácsoló erők miatt vettem részt szívesen az ilyen rendezvényeken. A muzsikáláson és éneklésen kívül nem titkolom, hogy szívesen kóstoltam meg a borokat is. Megtanultam azt, hogy a jó szívvel kínált, gyenge lőrét sem szabad durván szidalmazni, mert sok izzadtság lehet abban is. Megismételt, második kínálás veszélyét felismerve illett csak udvarias köszönöm-mel visszautasítani azt. Érezheti ezt a gazda is, amikor bedugaszolja az üvegét, de a szemében felcsillan az ígéretes mosoly, a jövő évre vonatkozó.