A mi történelmünk gazdagította, érdekesebbé és talán szebbé is tette a nyelvünket. Csak ma válik divatossá az idegen szavak korlátok nélküli majmolása. Nagy baj az, hogy ebben a csúfondáros folyamatban élen járnak a tömegkommunikációs eszközökben szereplők, függetlenül attól, hogy ott dolgoznak, vagy meghívott vendégként lépnek a nagy nyilvánosság elé. Okosabb lett volna, ha magam is a rádiót, televíziót, az írott sajtót említem meg a bajok forrásának. De van más is.
Félve tanultuk meg a háború sebeitől vérző világ szülte új szavakat. Málenkij robot, jóvátételi munka, gulág. Nemcsak megtanulni, de ezzel együtt élni is kellett! Az elszenvedőknek a győztes Szovjetunióban, az őket csendben hazaváróknak itthon, a körülöttük egyre erősödő kerítések mögött. Az elhurcolt fiatal lányok és asszonyok miatt nőnemű változatát is kitalálták a rabszolgasorsnak, "á" betűket hozzábiggyesztve a kicsi munka orosz változatához.
Igaz is, "bűnösök" voltunk, mert nem nyugodtunk bele Trianon igazságtalanságába és buták, mert hagytuk magunkat álomba ringatni, félrevezetni. Soha egyetlen nagyhatalom, erős ország nem segített önzetlenül bennünket, sőt cinkos mosollyal hagytak magunkra. Bűnös hallgatásukért, segítségnyújtásuk elmulasztásáért még bocsánatot se kértek.
Miért is lett volna másképpen ez a II. világháború utolsó hónapjaiban? A háborút megnyerő Nyugat óriásai szó nélkül, tétlenül nézték végig a több százezer, főként német ajkú magyar elhurcolását, rabszolga sorba döntését, értelmetlen halálát. A győztes hatalmak által közösen kirabolt, szétbombázott országunkra kirótt iszonytató pénzbüntetés sem zavart senkit, mert háborús felelősségtől függetlenül már a Nyugat megerősítésén fáradoztak.
Mindezekért talán a névadó Rudolf nagybátyámat terheli a felelősség? Ő volt az, aki nem átallott puskával a kezében betörni a nagy Szovjetunió területére és ott meg sem állni egészen a Don folyó kanyarulatáig. Akna robbant alatta, asszonya és gyermekei hiába várták haza. Ám a robotra vezénylést megúszta, mert a neve miatt akár még esélye is lett volna arra.
A Vörös Hadsereg 0060 számú parancsa elrendeli a német származású, munkára képes személyek mozgósítását, irány a gulág. Egy évvel később a Szövetségi Ellenőrző Tanács, 1945. november 20.-i határozatával a Kárpát-medencében élő németek kitelepítéséről dönt. Hatvanhét év után a 88/2012./XII.12./ OGY határozattal, parlamentünk a Magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává nyilvánítja január 19.-ét. Két és fél évszázad óta közöttünk élő emberek, már régóta magyar leszármazottjait -barátokat, szülőket, testvéreket, gyerekeket, kedves szomszédokat- toloncolta ki a Szövetségi Ellenőrző Tanács. Ugyanez a tragédia éri a határon kívül élő magyarokat, akiket hozzánk betelepítenek, eléggé el nem ítélhető lakosság cserének titulálva.
Ugyanennek az évnek a tavaszán emléknapot kap a 600-ezernyi, robotra elhurcolt és közöttük a 200 ezernyi fiatalon meghalt honfitársunk is. A 41/2012, /V.25./ OGY határozat megjelöli az emlékezés napját, sőt feladatot is határoz meg az állami szervek, szervezetek számára. Majd múlnak az évek és olyan gyorsan lapos és csendes ez az egész. Az aktuális napilap sok oldalára egyetlen emlékező sor nem juthatott, a gyertyák helyét elfoglalták az oldalas hirdetések, a nemzeti konzultáció mindennapos, figyelmet rég ki nem érdemlő anyaga.
Ezért is lepett meg az, amit a múlt hét péntekén megcsörrenő telefonomban hallgattam végig. Arra kértek meg, hogy este 6-órára menjek én is gyertyát gyújtani a templomhoz azokért a falusi emberekért, akiket kényszermunkára hurcoltak. Írjak erről a tervezett megemlékezésről az interneten. Megtettem, bár voltak kétségeim a mindössze két és fél óra miatt. A felhívásom így szólt:
"Ma este, november 25-én 18.00-órakor találkozzunk a Mecsekfalu-i templom előtt. A II. világháború után kényszermunkára, a Szovjetunióba elhurcoltakra emlékezünk. Mecsekfaluról Veroni-és Vávi nénit szakították ki családjaik köréből, akik hosszú évek után szabadulhattak fogságukból és térhettek vissza közénk. Kevesen élhetnek már a "Málenkij robot" áldozatai közül, a mieinket is eltemettük rég.
Nincs már élő tanúja falunkban a testet és lelket megcsonkító, háború utáni éveknek. A mi két ismerősünk talán mesélt ezekről az esztendőkről. Ha igen, akkor elmondhatjuk egymásnak, tovább adhatjuk fiatalabb generációknak.
A mai találkozó most felötlött ötletével egyet értek, ezért írtam ezeket a sorokat. Találkozzunk este, hozzuk magunkkal az emlékezés gyertyáit!"
A rövid idő ellenére 26 ember elolvasta, közülük ketten kiegészítéseket is tettek az elhurcolt személyeket illetően. A megbeszélt időpontban végül nyolcan álltunk meg a templom előtt és gyújtottunk szélárnyékban gyertyát. Az akkor kamasz kislány mesélt a karácsonyi szentmiséről Mecsekjánosiban. A területet felügyelő szerb katonásan jelent meg az Istentiszteleten és azt félbeszakítva, mindenkit elzavart haza.
-Maradjanak otthon, holnaptól gyűjtjük össze a Szovjetunióba utazókat!
Így is történt, karácsony másnapján megkezdődött történelmünk egy újabb, más viharoktól sem mentes időszaka. Megtudtam azt is, hogy az indulásra kijelölt emberek személye meg is változhatott, az országban a helyi elöljárók így élet és halál urai is lehettek.
Engem a történelem órákon nem világosítottak fel sem az elhurcoltakról, sem pedig a kitelepítettekről. Gimnazista koromban az 1945-utáni történelmet még nem írták meg. Ma tanítják?,
Az biztos, hogy ebben a kis faluban, mi nyolcan tudni akarunk a málenkij robotról és megemlékezni csendben a Mecsekfaluhoz kötődő Anna, Vávi, Vera nénikről Fuchsék Jánosáról, akik megjárták a gulág bugyrait.
