Jelentéktelen kis madár

     Már a felsősök padjait koptattuk az általános iskolában, még mindig nem érdekeltek bennünket a lányok, annál inkább a csavargás, lófrálás az utcán. Igazából nem loptuk mi a napot, mindig akadt valami fontos dolgunk, legalább nekünk fontos. Zsebünk elmaradhatatlan tartozéka volt a csúzli a válogatott, kerekded kavicskákkal együtt. Alkatrészeit gyakran cserélgettük a pontosabb találatok reményében. A felnőttek, ha látták is kezünkben a veszélyes fegyvert, soha nem szóltak ránk. Nem fegyelmeztek bennünket azért, ha egy-egy madár halálát okozta a mi játékszerünk gyerekes használata.

Leginkább a verebekre lövöldöztünk, azokból ugyanis rengeteg volt. Kedvenc helyeiket gyakran meglátogattuk. Százával rebbentek szét és repültek föl a fára, amikor megláttak bennünket a vasút melletti takarmány keverőben, Erzsébet utca végén a malomban, vagy Náci bácsi daráló műhelyénél. Annyi volt belőlük, hogy célzás nélkül is prédát találhatott közülük a süvítő sebességgel feléjük száguldó kődarab. Így aztán mindig jutott a macskának különlegesség. Volt olyan idő is, amikor az öreg Lakatos papa egy gombócnyi fagyi 50 fillérét adta nekünk darabjáért. Szorgalmasan hordtuk hát az elejtett kismadarakat a Pozsonyi utcába.

A sarok kocsma udvarán a kocsiszín kúpcserepei alá rendre befészkeltek a verebek. Nem szégyelltük  tavasszal - felmászva a tetőre - megrabolni őket. A tojását kereső madárka riadtan csiripelt, jól tudta mit veszített, tavaszi szerelméből sarjadzó életet.

     Nagyon régen volt ez már, mégis, ha eszembe jut, belemar a lelkembe. Talán ezért is etetem a madarakat télen, amikor hófehér ruhát ölt magára a föld? Elnézem őket, ahogyan egymásnak helyet adva, szépen, sorban felcsípnek egy-egy magot és azonnal tovább állnak, csak kicsit messzebbre ahol senkitől se zavartatva elfogyasztják a frissen szerzett elemózsiát.

Sokfélék. Egyszerűek, tarkák, mind színesek. Szürkésbarna verebet régóta nem látok már közöttük. Igazán sajnálom! Vagy én vagyok már az veréb, aki az ablak mögül csendesen szemléli a lakmározókat?

Várakozási idő

     A dédmamával folytat megbeszélést az unoka. Egy játék felől kérdez a kicsi, kezeivel karmesterként hadonászik, amikor a kis szobába belépek. Csillogó barna szemein hancúrozik a mosolya. Mindig ilyennek látom. Gyakran látogatja testvérével a mamát, papát, dédit. Én a friss tojást hordom innen hetente. A dédmama  nem csak a gyerekekkel foglalatoskodik. Kiveszi részét a ház körüli teendőkből is. Most éppen fokhagymát pucol, holnap disznóölés lesz.

    Régóta ismerem. Mesélt nekem a sásdi cselédlányról, a Felsőegerszeg-pusztai legényről, akihez életét kötötte, szüleimről, kiket akkor ismert, amikor én még nem is léteztem. Elmondta, hogy 1,35 kg-os puffancs gombát talált a szőlőben, 1985. szeptember 15-én pénteken, 13 órakor.  

Három gyereket nevelt fel tisztességgel. Nem láttam még semmit tenni. A szorgalmat, ha mintázni akarja valaki, hát itt van  Ő.

     Eldicsekszik azzal, hogy újra be tudja fűzni tűbe a cérnát és amíg mesél nekem, szaporán öltöget.

Hályog homályosítja el a szeme világát hosszú évek óta. A közelmúltban megoperálták az egyik szemét, sikerrel. Örömmel ment kontroll vizsgálatra, ahol megnyugtatták. A másik szemét is műteni fogják, kapott is már időpontot. A művi beavatkozásra 2015. december 4.-én kerülhet sor. Két esztendő, nem sok ez egy kicsit? Igaz, újra látja már hófehérnek a felhőket, ezért türelmesen vár.

Az is igaz, hogy Aranka néni még csak 87-éves.

Öreg hegyi cseresznyés

     Január van, de a kerti cseresznye rügyei pattanásig feszültek. A nap egyre lassabban éri el a nyugati horizontot, a fácskát egész nap dédelgeti. Félő, hogy az a kis bohó túl korán köszönti a tavaszt kinyíló szirmokkal. Az öreg Nap cirógatni továbbra is fogja, neki is jólesik, de elnézést azért nem fog kérni, ha a mégis beköszönő tél csonttá fagyasztja a korán ébredő lelkét.

     Sok évre emlékezhetek már vissza. Gyermekként alig vártuk, hogy a korai cseresznyétől megszabadítsuk az óriás fát. Ehettünk annyit, amennyi belénk fért, de szedni is kellett kosárba, amit este kis csomókba, vacsora után összekötöztünk. A madárcseresznyénél nagyobb volt, ám ahhoz, hogy kinézzen valahogy, jócskán kellett belőlük a piros gömböcskéket egymáshoz szorítani. Másnap reggel apu, anyu, vagy mi gyerekek is - az utcai ablakon keresztül, a kapualjban eladtuk a munkába igyekvőknek, az iskolás gyerekeknek. A főutcában laktunk, májusban a gombóc fagyi helyett mindenki szívesen vásárolta az egyébként ízekkel gazdagon meg nem áldott csemegét. A hónap végi germersdorfit már kilóra mértük.

A gyümölcsösünk keleti oldalán még sokáig teremtek az öreg fák. Ügyesen másztam, felnőttként is akadt velük dolgom.

Gyalog jártunk ki az Öreg hegyre, no nem a mozgás kedvéért. Egy kosárnyi termést a vállunkon is haza tudtunk cipelni, de szekér se, kocsi se volt. Egy alkalommal már jó messziről dézsmáló gyerekek csivitelését hallom. Arra gondoltam, elkapom őket és nagy kerülővel a hátuk mögül érkeztem. Volt is meglepetés! Három kicsi fönt a fán én meg a nagy, ott állok alattuk, minden menekülési lehetőségüktől megfosztva őket.

Ők szedték helyettem ügyesen, gyorsan, szárasan, ahogy mondtam. Megnyugtattam őket és a végén már ők is mosolyogtak, amikor útjukra indultak Vázsnok irányába.

     Én is loptam pajtásokkal együtt cseresznyét, előfordult, hogy kesztyűs kézzel bántak el velünk, de az már egy másik történet. A gyerekek eltűntek már az akácos mögött, én pedig vállamra emelve a kosár frissiben szedett cseresznyét, jókedvűen indultam hazafelé.

Tűz és tövis

     Akármilyen beosztás ellátására kaptam kinevezést a tűzoltóság állományában, eltérő mértékben, de mindegyikre jellemző volt az elérhetőség igénye.
 Amikor 24-24-órás időrendben teljesítettem szolgálatot, a szabadnapjaimat a különböző sportos rendezvényeink ritkították, amelyeken örömmel vettem részt.  Legényember voltam, jutott idő mindenre.
 Amikor a járás önkéntes tűzoltóságainak szakmai felügyeletét bízták rám, a tavaszi vizes támadási gyakorlatok kötelező ellenőrzései miatt nem igazán voltak áprilisi-májusi zavartalan hétvégéim. Amíg Péter bácsi Ófalun, a mise után elrendelte a technika próbáját, a szertár nagytakarítását, addig feleségem egymaga ügyelt a két kicsi gyermekünkre és ügyesen elkészítette az asztalra kerülő ebédet is. 24-48-órás tűzvizsgálóként ráértem a szabadidőmet a vizsgálati anyagokra fordítani, mert otthon nem várt senki. Reggel kirepült a család, ki-ki a maga helyére. Az édesanya a gyerekekkel gyakran érezhette magát egyedül, ha nem is gondolt rá, ez az érzés kölcsönös volt. Kicsi még harmadik gyermekünk, amikor megyei parancsnoki ügyeleti szolgálat is színesítette a távollétek palettáját. Ilyenkor nem láttam a családomat péntek reggeltől hétfő délutánig. Azután pedig, a parancsnoki beosztásból adódóan fordult elő gyakori ki-elmaradás. A sokféle elvárásnak eleget téve ma úgy mondanám egyszerűen, hogy nyüzsögtem. Közben pedig tanfolyamokon vettem részt, kilenc éven át iskolákat látogattam.

     Nagyon sok és sokféle embert ismertem meg. A sok csavargás majd életmóddá alakult. Természetesnek tartottam, hogy a gyerekekkel ott van a biztonság az édesanyjuk személyében. Nem is csináltam hát ügyet abból, hogy késve, fáradtan, akár fröccsökkel tele érkezek haza. Ráfoghatnám az egészet a tűzoltóságra, de az csak félig lenne igaz, így nem teszem azt.

    Majd 33 év szolgálatom során azért egy dolog mindig vezérelt, a tűzoltó sorsának alakítása. Hogy jól érezze magát, amikor belép a laktanyába, egyre szépülő környezetben, fejlődő technikával láthassa el feladatát, hogy családja biztonságáért, boldogulásáért elfogadható körülményeket teremthessen, hogy ismerje meg az őt körülvevő világ, hogy róla az emberek dicsérő és megbecsülő szavakkal szóljanak.

Még ma is tele vagyok ezek megvalósítását szolgáló elképzelésekkel. Annyira azért bennem a hiúság, hogy többszöri kopogás után ne dörömböljek az ajtón.

Valamikor naponta recsegett a kárhelyrádió, később a vonalas, majd a mobil. De ma már nem szólal meg a telefon. Nagyot változott a tűzoltó világa. Huszadrangúvá vált sok minden, amiért fáradoztam. 

    Gyakran gondolkodom el az egészről. Megérte?

Hazaárulás?

     A Dráva partját többször is becserkészte, hogy biztos legyen a dolgában. Alaposan körülnézett, hol tudja majd átlépni legbiztonságosabban a határt. Helyesebben szólva, átúszni a folyót, hogy kimászva abból, a lába Jugoszlávia földjét tapossa. Meg is tanult víz alatt közlekedni. Az őrzők nem láthatták, a folyó mélyében is akadály nélkül juthatott tüdejébe a friss oxigén. Rövid idő múlva egy olasz gyűjtő táborban kötött ki, majd hosszú hónapok várakozása után irány a hőn áhított, nagy Amerika.

     Akkoriban volt minden dolgozni vágyónak munkahelye, neki is. Asszonyával együtt a házgyári lakásukban nevelték gyermeküket. Élhettek volna úgy, - korlátok között ugyan - mint "Marci hevesen", akár a szocializmust építő ország családjainak döntő többsége.

De ő nem szerette a korlátokat, hogy reggelente sittre szólítja a vekker. Főnökei voltak, akik feladatokat is kiróttak rá, ezt se tudta igazán elfogadni. Semmi se tetszett neki, csak a rendszert szidta, pedig annak köszönhette a lehetőséget lakása vásárlására, rendszeres jövedelmére, rendezett családi környezetének megszületésére. Kádár katonái a határon őt célozzák, mondta ezt gyakran. Úgy érezte, hogy a hadsereg is ellene fordul, pedig abban sorkatonai szolgálatot is teljesített. Ebben a nagy börtönben nem szívesen élt. Így aztán sebtében elköszönve társától, kicsi gyermekétől, hűtlenül elhagyott mindenkit, megcsalta házát és hazáját.

Igaz, korábban tett kísérletet arra is, hogy szabályosan, útlevéllel hagyja el az országot és látogassa meg a már kint élő pajtását. Ám a hatóságok nemet mondtak, indokolás nélkül, pedig akkor már javában szú rágta a szocializmus építésének oszlopait.

     A nagy Amerika nem tartotta be az ígéretét. Munkát adott, segédmunkát, amivel betevő falatját előteremthette, de az elképzelt színes jövőről csak álmodozhatott. És itt is voltak főnökök, akik miatt csörgött reggel az óra.

Nem is gondolta ő, hogy hosszú időt tölt majd Amerikában, talán az egész "csakazértis" történt. Gyorsan hazakérezkedett.

 .-Mindegy mi vár rám, csak intézzétek, hogy hazajöhessek! - jól emlékszem a szavaira.

Katonai ügyészség, ítélet, börtön. A hatalom teljesen feleslegesen fitogtatta az erejét egy megtévedt, egyszerű melóssal szemben. Istápot csak szűk családjától kap, aki a szabadulása után újra befogadja, pedig az árulása ezt a kört érintette. Második gyermek születik, de az elszakított éveket egybeforrasztani nem tudja ő sem.

Harminc évnyi messzeségre visszatekinteni miért? Nincsenek már határok. Kádár katonái leszereltek. Fiatalok százai, ezrei, százezrei hagyják el otthonaikat senkitől se - vagy a kényszertől - zavartatva. Akkor ez ugye nem is hazaárulás?

      Az a fiatal akkor túl sokat kapott a kiruccanásért és az is lehet, hogy az ítélte el, aki most egészen másképpen árulja - ki, vagy el - hazáját.

Lecke a pozitív gondolkodásból

    Szűk ez a várószoba. Ablaktalan helység, ahova friss levegőt a folyosóra nyíló ajtó nyitása pumpál be, egy keveset. A fal és a padok is fehérek, a neon fényét szemet bántóra felerősítik. Néhány szórólap a falra erősített kis skatulyában és a nagy csend. A rendelő ajtaján a feliratokat már elolvastam, semmi változás. Egyedül vagyok, a dokit várom. Nem szokott késni.

     Nyílik az ajtó, 35 év körüli hölgy érkezik. Hangosan és mosolyogva köszön. Ahogyan ott ül velem szemben és beszél, pillanatok alatt felejteti a hely sivárságát. Gesztenyebarna szemeiből árad a nyugalom, a béke és a szeretet. Beszélünk az egyre körülményesebbé váló parkolásról, a Doppler-laborról, kezelő orvosokról, ám egyetlen szó sem hangzik el arról, mit keresünk mi itt? Szavait hallgatva végig az volt az érzésem, hogy egy mesés barlangba csöppentem, ahol minden csodaszép, ahol csak egymást hallgató és megértő emberek élnek. Gondolatait kedvességgel fűszerezett mondatokba foglalja. Mintha egy nem is létező ablakból betévedt napsugár a szivárvány színeivel öltöztetné fel a szürke várószobát. Pedig a mesélő közülünk való ember, de biztosan csupa nagybetűsen. Megérezhette, miféle hatást gyakorolt rám, ápolt haján, laza kézmozdulattal, nem létező gyermekkori cincán igazítva egyet, hamiskásan nézett rám.

      Megérkezett a főorvos és engem vele együtt elnyelt a rendelője. Amikor ismét a váróba léptem, még nem látott emberekkel találkoztam. A hely a régi szürke, neonfényes volt. A 35 év körüli hölgytől el sem tudtam köszönni. Azt a vidám, csupa derű teremtést, tolószékében ülve, tovább gurították.

    Kár, mert olyan sokunknak kellene, akár rövid időre beleülni a székébe, eltanulni tőle a szépet és a jót, elfelejteni a folytonos nyafogást és panaszkodást. Különösen a másokért is felelősséget vállalók és azzal tartozók számára tartom ajánlatosnak.

A lepkéket soha nem láttuk

    A három levél selyemhernyó mindössze három tenyérnyi felületet foglalt el családi házunk nagy-nagy padlásán. A szeder levelét késsel apróra vágva, ujjaink között morzsolva szórtuk a kicsi papírokon hemzsegő falánkokra. Naponta ugrásszerűen nőtt az elfoglalt terület és ezzel arányosan a begyűjtendő falevelek mennyisége is A hónap végére csak közlekedő utacskák maradtak és a szépen kifehéredett, kövérre meghízott hernyók már egész napra adtak nekünk munkát a táplálékuk megszerzése ügyében.

     Akkoriban még a "vas és acél országa" voltunk, gyapotot vetettünk és rizst arattunk. Kísérletezéseink nem fulladhattak kudarcba, erről számos ellenőr gondoskodott. A selyemhernyó tenyésztését talán nem felügyelte a Szovjetunió hadserege, de a próbálkozás tökéletesen megegyezett a többiekkel. Nekünk mindenesetre rendes elfoglaltságot adott az iskolai szünetekben. 1959-1962 éveket írhattunk. Úgy emlékszem, hogy a kicsik, öten kaptuk meg a feladatot, a nagyok vélhetően már a saját gondjaikkal foglalkozhattak.

Egy álló hónapig szedtük és hordtuk a levelet. A tenyészidő vége felé, naponta többször is fordultunk a zsákokkal. A munka nem volt nehéz, de a szabadidőnket megölte. Az utolsó hét még egy nagy hajrá és jöhettek az ágacskák, amik közé az érett hernyók begubózhattak. Osztályozás, csomagolás, leadás. A legkeményebb a padlás takarítása volt és azzal be is fejeződött a nyári vállalkozásunk és megkezdődhetett a kiérdemelt pihenés, kevesebb dologgal, több szabadsággal. Nagyot sóhajtottunk, meg voltunk elégedve magunkkal, pedig az eszünkbe se jutott, hogy majd egyszer egy ekkora munka bőven elegendő lesz  előfeltételnek egy érettségi vizsgához.

     Édesapám alacsony fizetésű alkalmazott, ebben az időben lett nyugdíjas még kevesebb pénzzel. Hatvan évesen nyulak tenyésztésébe kezdett, ez hosszú éveken keresztül segítette egyensúlyban tartani a családi költségvetést. Egyhavi selyemhernyós munkánkkal három havi bérét-nyugdíját kerestük meg, jutott hát egy-egy cipőre, nadrágra, vagy blúzra.

Kizöldellő eperfa pedig volt elég az országút mentén, de azzal volt tele a vásártér is. Középiskolákba kerültünk, máshol dolgoztunk nyaranta, de az is lehet, hogy a selyemhernyó tenyésztés lehetősége szűnt meg.

     Akármilyen színű is volt, szerettük a szedret, mindenkinek ajándék gyümölcs volt az. Felnőttünk és erről a csemegéről is leszoktunk. A libák sem járnak oda lakmározni a faluvégről. Nincsenek, ahogy a fákat sem látom már, ha arra járok.

Fessük színesre a világot!

     Nem múlik el nap anélkül, hogy valaki ne osztaná nekem az észt. Nem az egyre értéktelenebbé váló napi sajtókra, és azok hasábjain a magukat politikusnak nevezők színes palettájára gondolok. Ők ma annyira hangosak, hogy már nem is akarom meghallani őket.

A rádióban és a televízióban a műsorok vezetői, a riportok alanyai, a meghívott vendégeik lopják szinte észrevétlenül mondataikba az alapigazságokat. És ez még nem elég, gyakran fizetett tapssal hozzák tudomásomra, hogy ez itt most a megmásíthatatlan tuti, az egyedüli nyerő. Elvárják, hogy nagyon nagy emberek bölcs gondolataival azonos értékűként fogadjam el és raktározzam el magamban az éppen megfogalmazott, vélt axiómát.   Lármájuk irányított, bármerről fúj is a szél. Fertőző és mögötte alattomosan megbújik a félelem.

     Híres emberek aforizmáit, életbölcsességeit egykor még gyűjtöttem is, ám mindig jobban tetszett az egyszerű halandók rövid mondatokba foglalt élettapasztalata. Biztosan azért, mert őket ismerem, ismertem. Ők azok, akikkel vitatkozni lehet, akik nem kényszerítenek arra, hogy feltétel és kritika nélkül fogadjak el bármit is.

Szeretteim zsörtölődő okosítását tudomásul veszem, annak általában meg is van a miértje. Talán még örülök is neki, ha hallgatom, hiszen a legtöbb esetben a szeretet ráz meg kicsi csengettyűket a fülemben.

A szép és okos gondolatok pufogtatóival van bajom és azokkal is, akik nem merik saját tudásukat tisztességes kritikára felhasználni és a valós, vagy kiötlött bölcsességet megrostálni, kiegészíteni, akár módosítani. Szellentenének inkább, a szagukat lazábban viselném el, mint szajkózásukat.

     Sok mindent el kell fogadnunk az életünk során, de hogyan lehetnénk igazi emberek ha nem tennénk az egészhez hozzá egy kicsit magunkból. Csak így válhatunk egészséges emberekké, jókká vagy rosszakká egyaránt. Amikor eljön annak az ideje  kiértékelnek bennünket a maradók és ahogy az lenni szokott, - lehetsz te akármilyen - úgyis vegyes képet alkotnak rólunk, rólad.

      Mert olyanok is vagyunk, mint az idei nyár, csapongóak és szélsőségesek. Adunk meleget, néha még többet is a megérdemeltnél. Szomjúságra ítélünk, amitől magunk is száradunk és ha végre éltető vízhez jutunk, egész vödörnyit öntünk a pohárba.

Miért ne lehetnénk akkor mi is bölcsek, mint a természet a bolondos évszakjaival? Tudjuk jól, hogy az életünk során mit tettünk jót és rosszat. Ha van cselekedeteink között olyan, amiért restelkedünk, hát csináljuk azt, amit a tökéletlennek hitt nyár. Messze járó napját szemlesütve küldi vissza az őszbe, őszintén színesre festeni a világot.

Nem adom fel!

     Igazán szép délutánnal és csillagfényes estével ajándékozott meg bennünket a nyárutó. Mi pedig egymást azzal, hogy együtt töltöttük el a gyorsan szaladó órákat. Nem először hangos a falu vége, mégsem elégszer. Ezért hát örültünk a szervezőknek, kétkezi munkásoknak, akik ezt a rendezvényt előkészítették.

Lecsófesztiválon vettünk részt, ahol a meghívottak csoportjai más és más receptek szerint készítve főzögették kondérjaikban a közkedvelt ételt. Amikor odaértem, a hagyma már nem csípte senkinek a szemét, megadta magát a forró zsírnak és békésen ölelkezett a kiválasztott, apróbb darabokra vagdosott paprikával. Néhány konyhai titoktól eltekintve megismerhettük a másik főztjének elkészítési módját, körülményeit és közben zavartalanul cserélhettünk véleményt a világ gondjairól, apró problémáinkról, örömökről.

     Mindenki ismer itt mindenkit, többeket baráti szálak is összekötnek. Nem esik senkinek nehezére múlatni vidáman az időt. Szól a zene, javában fő mind a lecsó. Szeptember elején többen is haza utaztak Németországból, akik most közöttünk lehetnek, feltöltődhetnek, hogy majd folytassák azt a munkát, amire itthon ma még a lehetőséget sem kapják meg. Kiderült, hogy őket vártuk, ezért csúszott szeptember elejére ennek a kedves találkozásnak az időpontja.

Sétabot segít, de azért körbejárom a szakácsokat és a sok szorgoskodó kuktát. Egyesületek és más civil szervezetek tagjai szorgoskodnak. Hol többet időzök, hol kevesebbet. A mozgásukban sérülteknél megtudom, hogy lehet élni és járni gyermekkortól béna lábakkal, fejvezérléssel. Városunkért oly sok hasznosat tevők csapata kupicányi pálinkával kínál s még azt iszogatom, a szép asszonyok felvilágosítanak, miért és mennyi tarhonya kell egy jó lecsóba. Kilesem, az egyikük készülő főztjébe hogyan kerül bele a ritkán használt fűszer, ám a nevét el nem árulom. Jól kifaggatjuk a régen látottat és közben beszélünk magunkról is.

     Cseperedő gyerekek hancúroznak felszabadultan a kör közepén és őket közelről, gondolataiba burkolózva egy fiatal anyuka nézi. Lépek még néhányat, megállok és köszönök. Fejben még lehet, hogy máshol jár, de észrevesz, mosolyog és visszaköszön. Csillogó barna szemeire még árnyékot vetíthet egy gondolat a nehezen elűzhetők közül, ám az újak már itt járnak közöttünk. Beszél, nyílt és őszinte mondatokat hallok, mint máskor is tőle. Férje külföldön dolgozik, ő pedig azok közé tartozik, aki gyermekükkel követni tudta emberét és így is együtt a család. Ezt megerősíti a kislány, aki szőke tincseivel egy röpke pillanatra anyjához fut, de már tovább is rebben. Anyagi gondok, kiszolgáltatottság, hiányzó haza! Te jó Isten! Ilyenekről szól és én csak csendben hallgatom. Aztán látom a reményt és a derű sugaracskáit a szemében, majd szavaiba beleszőve:

 -Nem adom fel! -Fogunk mi még itthon szorgos kezekkel, örömek között élni!

     A fák árnyékai megnyúltak, lassan ránk esteledik. A szakácsművészet gyakorlói befejezték áldásos tevékenységüket, dolgunk már csak a kóstolgatás, kanalazás és a beszélgetés. Sor kerül a főzést elbírálók véleményének ismertetésére is, majd az egyik sarokban felcsendülnek az első kedves dallamok.

     Kellene még egy jó nagy lecsófesztivált tartani, ahol az óriási üstöket körülülnénk mindannyian. Gazdagok és szegények, dolgozók és munkanélküliek, palotákban élők és fedél nélküliek, kicsik és nagyok, erősek és gyengék, egészségesek és betegek. Amikor pedig elkészült a lecsó, mind a tíz millióan, abból jót merítünk. Közben beszélgetnénk és jóllakottan együtt, egy húron pendülve, egyet énekelnénk. Közülünk azok, akiknek a dolga, kiállnának az emberek elé és elmondanák, hogy holnapra is, holnaputánra is, minden napra, mindenkinek jut lecsó, hozzá fehér kenyér is, jó sok.

 -Nem adjuk fel! -fejezhetnék be így.

     Az asszonyka pedig családostól, újra a szülőföldjén, közöttünk élhetne és példáját követve elindulna haza a hitében újra megerősödő, több százezer ember.

Keserű feladat

     Talán arról álmodoztam, hogy én is csikót veszek és csizmát, ha egyszer majd nagy leszek. Ilyen várakozón felhőtlen boldogságban múltak a gyermekéveim, egészen addig, amíg szóba nem került az óvoda. Édesanyám életet adott már a legfiatalabb testvéremnek is. A három kicsivel miért nem bír, miért akar engem mindenáron kerítés mögé zárni? Hatan már az iskola padjait koptatják és én leszek a következő, aki oda jár majd a betűírást tanulni. Minek akkor ez a fránya dedó?
Mégis átvonszoltak az országút túloldalára, kapun belülre tuszkoltak és magamra hagytak a sok gyerekkel. Néhány hónap iskolai előkészítőre gondolhattak a szüleim, ám én megmakacsoltam magam. Mindenkivel ellenségként viselkedtem, Gyurit jól megvertem. Másnap a kis udvarban a hinta széles fa oszlopába kapaszkodtam és azt nem voltam hajlandó elengedni. Győztem! Többet elindulnom se kellett.  
                                                                                                                                                            
     Károly bátyám idős korára megbékélt a halál gondolatával. Gyakran mondott olyant is, hogy türelmetlenül, sőt örömmel várja a kaszást, mert odafent végre találkozhat kicsi leányával, akinek én pajtása már nem lehettem volna ott átellenben, az óvodában.
A történetet máig homály fedi, csak a tény ismert. A gyermek az óvodában meghalt. Édesapja feldolgozni és elfogadni soha nem tudta, nem is csoda. Bennem nem a gyermekkori emlék él, akkori pályakezdő óvónő beszélt egy óvodás értelmetlen haláláról. Fél évszázadnyi idő után a visszaemlékezés emberi gondatlanságról és hanyagságról szól és a hatóságok felületes, szándékosnak is megítélhető hanyag munkájáról. Attól volt hangos akkoriban -még az 1960-as évek elején is- a falu, hogy az ügyet elkenték, eltusolták. Attól pedig csendesen suttogó, hogy felelőst, politikai okok miatt nem akartak találni. Így mesélte el nekem az édesapa.
Egy dolog a biztos, hogy azon a napon egy fiatalember nem vihette haza gyermekét az óvodából.

     Ezt a szomorú eseményt a gyermekekkel kapcsolatos történések néha eszembe juttatják. Ugyanakkor bennem lakozik és ilyenkor mindig előbújik valamelyik féltekém csücskéből egy másik eset, amelynek közvetlen résztvevője, akár szenvedő alanya is voltam.
A tűzesethez vonuló egység égő családi házhoz érkezett. A lángokat gyorsan megfékeztük és a kiértesített rendőröket vártuk. Történt ugyanis az, hogy az apa benzint locsolt szét a lakásban és meggyújtotta. Ezután - mint aki jól végezte dolgát - ismeretlen helyre távozott. Az álmából ébredő család rémülten menekült. Két nagyobb gyermek az utcai ablakon keresztül ugrott ki, a harmadiknak az udvarra nyíló adta a szabadulás lehetőségét. Az édesanya a két kicsivel a belső szobában riadt fel. Felkapta az egyiket és a folyosón végigfutva az elharapódzó lángok között jutott ki a szabadba. Visszamenni már csak a lángtengeren keresztül tudott volna, de a szomszédok nem engedték, hogy azt megtegye.
A nyomozók kiérkezéséig a helyszínt nekem kellett biztosítani, oda ember fiát be nem engedni. Összezártak, közel egy óra időtartamra egy pólyában fekvő halott csecsemővel. A pólya nem gyulladt meg, annak fehér anyagát füst és a korom lerakódások színezték meg. A kicsinek csak a buksija látszott, pirospozsgásra megsülve. A lángnyelvek nem mardosták és mintha mosolygott volna.

     Tűzoltói szolgálatomból adódóan, sajnos gyakran láttam csúnya dolgokat, "cifra" halottakat, mégsem foglalkoztattak tovább a kelleténél. Ám a kis csecsemő! Soha, senkinek ilyen kemény feladatot, egy életre megmaradó, keserű élményt!
A szomszéd pajtából felzavart, részeg apa kilenc év múlva szabadult. Ennek már harminc éve.

     Pár esztendeje Karcsi Bátyám temetésén vettem részt. Most már biztosan karjaiban tartja és szorosan magához öleli az Ő kis angyalát.