Karomat nyújtanám

   Amióta nyugdíjas vagyok, nemcsak a mobilom csörög egyre ritkábban, hanem fogy azoknak a buliknak a száma is, amelyeken zavartalanul locsoghatunk-fecseghetünk, cserélhetünk eszmét szabadon, bármiről. Tesszük úgy, hogy másnap is bátran egymás szemébe tudunk nézni. Bízom tehát minden összejövetel sikerében. Így foglaltam helyet nemrégiben egy többgenerációs rendezvényen, ahol a meghívottak között ott álltak ölelő karokkal a barátság és a szeretet is.
   A halált illetően átlag életkor körüli vagyok már, érzékenyebb is talán apró rezdülésekre. A fejem lágya azonban régóta benőtt, talán, de húsz évesen is bántott volna az a méltánytalanság, az a ki nem mondott, nem is szándékos, ismétlődő megalázás, ami a társaság egyik -védekezésre is képtelen- tagját érte. A körben ülők között nem én voltam az első, akinek a védtelennek tűnőt fel kellet volna karolnia. Rövid ideig a tanácstalanságot láthatta rajtam az, aki rám nézett. Azután elmondtam egy nemrég hallott tanmesét;

   Az öreg már semmire se jó, lábatlankodik, útban van, úgy, ahogy van, haszontalan, csak fogyaszt. A fia felpakolja a durva anyagból készített fa ládát a tróglira, apját belefekteti és a hevenyészetten összetákolt deszka tetőt ráhelyezi. Félúton vannak a meredek sziklaparthoz vezető úton, amikor az öreg határozottan kopogni kezd. A gyerek megáll, leszedi a láda tetejét és kérdően néz édesapjára.

- Édes fiam! A ládát hagyd! Arra szükségük lesz még a gyermekeidnek.- szólt csendben és lehunyta szemét.

   A társaság nevetett, én pedig -leginkább mások miatt- szégyelltem magam.

Kenyerek beszélnek

   -Végre ismét csönd van és ez a megnyugtató félhomály. Csak ne szorítana valaki folyton ennek a fémes falnak, a végén még meghűlök és bepenészedek.- dünnyögi a gondola legalsó polcának mélyén egy abonett, extrudált kenyér.

   -Minek ficeregsz állandóan - ahogy azt János bácsi mondta a lakatos üzemben, amikor megosztotta a zacskóból előkapart ebédjét a műhely kis egerével -, mint a majom farkán a stanecli?-szól szemrehányóan egy másik abonett kenyér.

   -Nem mozognék én, de hát oly régóta vagyok itt , a lábaim elzsibbadtak, nyűgös vagyok, az az érzésem, hogy nem kellek én már senkinek.- suttogja csendben a kenyér.

   -Hja, már tudom, hogy ki vagy! A 125 grammos, a teljes kiőrlésű lisztből. Hogy maradhattál itt? Benneteket június elején eladtak és hiányzó cikkek lettetek. Mi pedig a hónap végén lettünk a piacra dobva 100 grammosokként, 11 %-al drágábban. Nézz csak meg, rám van írva, hogy ropogós finomság vagyok magas élelmirost tartalommal és elősegítem az emberek emésztő rendszerének egészséges működését! Azt ugyan nem tudom, miért kell elősegíteni az amúgy is egészségest? Aztán még több bennem a zsír is, a rosttartalmam a tiédnek a tízszerese, arról nem is beszélve, hogy a nátriumom is duplája. Ezért öreg, nincs itt már igazán helyed. Láthatod "Crackerbread" feliratomat és én egy falat egészség vagyok "A pice of HEALTH" Natúr/ original, meg ilyenek. Nem véletlenül lettem én drágább és kelendőbb!

   -Öcsém! Te egy kicsit beképzelt, bolondos vagy, nem lehet, hogy a csicsás külsődet a benned levő mérgező gombás liszt miatt kaptad?-kérdezi fáradtan az ittfelejtett.

   -Maradjatok már végre csendben!- förmed rájuk egy félbarna a pékség előtti polcról. Éppen elég az én bajom nélkületek is. Én még hallottam nagyanyámtól, hogy én maga az ÉLET vagyok. Talán ezért is kevesebb holnaptól az áfám.Valamiért mégis a mai áron adnak. Kellek én még? Meg tudnak még engem venni? Elvisz még innen egyáltalán valaki?

   A nagyáruház polcain a termékek nyugtalanul mozgolódni kezdtek.

A fák néha az égből nőnek

   A megyei sajtó már nem először foglalkozik a pécsi tűzoltó laktanya áldatlan állapotával és soha nem kérdez senkit, hogy miért? Én évtizednyit szolgáltam az életveszélyes Rákóczi u. 5-7-ben is, amely koros épületcsoport megváltozott tartalommal ma is teszi a dolgát. Most akkor életveszélyes volt, vagy csak alaposan kinőttük? A nyáron lesz 27-éve annak, hogy riasztásszerűen, nagy örömmel elfoglaltuk új szolgálati helyünket és tettük onnan ugyanazt. A laktanya takarítása, állandó csinosítgatása mellett nemcsak a technikát, hanem az épületet is természetesen jó karban tartottuk. Így van ez majdnem minden tűzoltóságnál. Nem állnak ölbe tett kézzel és várják a csodát, hanem a költségvetésük egy részét és kétkezi munkájukat adják ahhoz, hogy második otthonuk normálisan nézzen ki. Nem olyan időszakot élünk, amikor a megyei-és helyi önkormányzatok nyitogatnák a bukszájukat laktanyák felújítása céljából, mégsem válnak azok életveszélyessé! Akkor a pécsi miért?

   Közös ló, túros hát! A BM-TOP, a BM-OKF, a megyei tűzoltóság-katasztrófavédelmi igazgatóság, a városi parancsnokság-önkormányzati tűzoltóság, a megyei tanács-közgyűlés, a városi tanács-közgyűlés, országos parancsnokok, főigazgatók, parancsnokok, igazgatók,vb-titkárok, elnökök hosszú sora mindig csak mutogattak egymásra és ezekhez a mozdulatokhoz a felügyelő belügyminiszterek karmester pálcájukat suhogtatva asszisztáltak. Az az igazság, hogy 1995-óta senki nem tartotta saját gyerekének a tűzoltóságot. Ebben azért az jó volt, hogy célját tévesztett politikus, néhány -esetenként faragatlan- nyugdíjas tábornok miatt nem kellett pironkodva lesütnünk szemeinket.

   Akkor a pécsi miért? Azért, mert beálltak az egymásra mutogatók soraiba. A laktanya, ha valóban életveszélyes, hogy meri azt bárki is - emberi életeket, technikákat veszélyeztetve - naponta használni, ügyfeleket, idegen személyeket oda beengedni? Mégsem életveszélyes? Ne tessék akkor senkinek se viccelődni!

   A pécsi parancsnokkal együtt segítettünk az építőknek a takarításban. A pécsi parancsnoknak ma is felajánlom a segítségemet, kivágom - pedig ilyet tenni nem szeretek - a tetőn örökké fújó szélben hajladozó, gyökereit a vasbetonban megkötő nyírfácskát. Mégis, ha a fa mindössze többször is eladható fotóként a bemutatás eszközeként teljesít szolgálatot, akkor a pécsi tűzoltóparancsnok úr szégyellje magát, de ugyanezt tegye a megyei igazgató is!

Soha nem lett jó vége

   A napokban olvastam Sásdi Sándor Fehér kenyér című kisregényét. Tartalma újra megdöbbenést váltott ki és el is szomorított. Az ezer éves hazában a századfordulón javában él a meghalni azóta se képes antiszemitizmus. Szülőfalujából, Varga kisközségből hiába költözik a gyerek Sásdra, majd Pécsre és Pestre, a kiszolgáltatottság és a megaláztatás a poklok kapujáig kísérő társai maradnak úgy, hogy azt meg is nyitják. A hullákat szállító kocsi tetején megjelenik az emberi szeretet. Micsoda diszharmónia! Megjelenik olyan emberek alakjában, akik tudják, hogy szeretni nem egy lehetőség, hanem a legfényesebb gyémánt csillogását is elhomályosító igaz, emberi kötelesség.

    Mennyivel "egyszerűbb" lett azoknak a sorsa, akiket nagyon hirtelen és nagyon simán "csak" belőttek a Dunába. A fegyver ravaszát meghúzó keretlegény akár a "Várakozó" Imréje is lehetett volna.

Sok-sok év múltán lettek csak bátrak, akik a halálba menők levetett cipőjét mementóként ki merték tenni az azóta is haragos folyó partjára. Lássunk, emlékezzünk, tanuljunk!

   Hallgatom a mai híreket: Reggelre virradóan a cipőkbe sertés lábakat helyeztek. Az állati végtagokat a rendőrök eltávolították. Az elkövetőket minden bizonnyal keresik. Én mondanám a nyomozó hatóságnak, hogy ne nagyon keresse őket. Ha mégis, akkor hát olyanokat keressen, amelyek nem hasonlítanak az emberekre, amelyek nem beszámíthatók, amelyek sárba fetrengenek. Könnyű lesz azokat beazonosítani is, mert nincsenek lábaik, hiszen azokat a Duna partján a cipőkben hagyták.

   Véletlenül se jusson eszébe senkinek az, hogy az én blogom címlapján látható kedves kis malacka és a hírben szereplő gyáva férgek között összehasonlítást kíséreljen meg!

Választottunk

   Választottunk. Választottunk? Népszavaztunk. Népszavaztunk? A többség már tele van az egésszel. Ha a kisebbség is dönthet, akkor mi a fészkes fenének kell alacsony részvétel miatt megismételni az országgyűlési képviselői választást? Amikor már most tudjuk, ki győz két hét múlva a pénzbeni juttatásait évekig megkapó, szerencsétlenül járt, éber kómában "élő" Toller László helyére ki lép. És lesz neki megnyugtató összegű havi jövedelme, juttatása. Legalább neki lesz megnyugtató. Igaz is, mi van a képviselők költségtérítésével? Népszavazzunk róla? Vagy elpirulnak és egyhangúlag megszavazzák mind a sok százan, hogy ők is halandó emberek és adózni fognak tisztességgel. Nem olyan drága a buli, hát szavazzunk, teremtsük meg a magunk számára a demokráciát. Emeljük fel a kezünkben tartott cserepet és mondjuk igeneket;

  -Egyetért Ön azzal, hogy a parlament létszáma csak 150 fő legyen?
  -Egyetért Ön azzal, hogy a párt listákon csak 10 % képviselő juthasson a parlamentbe?
  -Egyetért Ön azzal, hogy a pártok finanszírozása az ő saját ügyük legyen?
  -Egyetért Ön azzal, hogy a parlamenti képviselő egyszerűen visszahívható legyen?
  -Egyetért Ön azzal, hogy minden munkahelyről a hanyagul dolgozókat elbocsássák?
  -Egyetért Ön azzal, hogy a törvények előtt mindenki egyenlő legyen?
  -Egyetért Ön azzal, hogy a megválasztottak csak egy széken foglalhassanak helyet?
  -Egyetért Ön azzal, hogy a jogszabályaink közérthetőek és egyértelműek legyenek?
  -Egyetért Ön azzal, hogy országunkban ne élhessenek gyevi bírók?
  -Egyetért Ön azzal, hogy az országgyűlési képviselő jövedelme az átlagbér max. duplája legyen?

   Felsorolni még hosszasan lehetne a kérdéseket. Bizony, a parlamentben kellene legelőbb tiszta vizeket önteni a poharakba, ahogy azt József Attila mondta a "Levegőt" c. versében. Tisztelt Urak! Talán a magyar órákról hiányozni tetszettek.

Milyen választás az, ahol a virág a színével és az illatával csalja magához a legyet, csakhogy őt megtermékenyítse? Ám nem szól neki arról, hogy kelyhében a falánk pók is ott rejtőzik.

   -Nem értek egyet azzal, hogy a naponta 10 órát is dolgozó varrónőnek három teljes évi jövedelme egyezzen meg az európai parlamenti képviselő egy hónapi járandóságával!

1975-1977 06.07.

    Az édesanyátok készítette torták megint jól sikerültek. A születésnapi bulitok népesre és éjszakába nyúlóan hangosan-kedvesre sikeredett. Amikor délután hazaindultatok és a kocsiból kiszólva mondtad el a pontos időt, 17 óra 50 perc, akkor látnod kellett volna az egyébként fáradt anyut, aki közölte, hogy percekkel ezelőtt megszülettél. Ahogy ezt kimondta, jól láthatóan visszafiatalodott.

    Isten éltessen titeket, Gábor és Tibor, immár 34 és 32-évesen!

Pironkodás

    A madaraktól mindig hangos kertemben nemrég őzek jártak. Ezek után a leanderekhez inni járó rókák már nem is igazán érdekesek. A fácánkakas gyakran rikkant bele hallgatni kedvesebb dallamokba, de kis unokáimnak még nem mutatta meg magát. Az almafán fészkelő madár most nagyon csendes, a tojásokat költi lázasan, alatta az egyre szemtelenebb rigók kapirgálnak, ahogy Erzsi mondja, olyanok már, akár a tyúkok. A vakonddal jóban vagyok, elűzni őkelmét rest. Mostanában kevesebbet túr és akkor sem sértődik meg, ha a frissen épített várát hamarjában elegyengetem. A gyíkocskák az első igazi tavaszi naptól birtokba veszik a csáléra szétfagyott járda megőrzött melegét. Amikor a rézsű falába rejtett barlangjaikat takarítani kezdik a tücskök, virágba borul a környék. Mindennapos vendégek lesznek a méhecskék.

   A sárga rózsa árnyékában áll egy vödör, benne általában víz van. A kapát teszem bele, hogy dagadjon a nyele. Most csak a víz és rajta egy vergődő, életecskéért küzdő, kétségbeesett méhecske. Letérdelek és hüvelykujjam körmét a lábai alá helyezve kiemelem és a fűre leteszem. Egyidejűleg azt is látom, hogy a víz felszínén próbálja magát tartani egy hangya is. Eszembe jut a konyhában az egyetlen ottfelejtett morzsára elképesztő sebességgel megjelenő hangyák kellemetlen serege. És már felállok és indulni készen még egyszer a vödörbe nézek. Ugyanaz a tusa és ugyanaz a kétségbeesés. Körülnézek, nem lát senki, elszégyellem magam.

Azután visszatérdelek és két tenyeremből csónakot képezve kiemelem a vízből a hangyát és őt is a fűre teszem.

Kell, hogy többen legyünk?

   Megint kevesebben lettünk, mondja a rádió az első negyedéves statisztika alapján. Kevesebb gyermek született. Határon belül alig haladjuk meg a tízmilliót.

Ma este egy csepeli családot láttam a Szempontban. Öt vérbeli, ők a nagyobbak és öt fogadott,

daun-szindrómás kisgyermek. Fantasztikus! Gyönyörű! Csodálatos! Micsoda harmónia és micsoda béke! Fénylőn ragyogó szemek és határtalan szeretet. Könnyezni és nevetni egyszerre lett kedvem. A látottak tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy az emberekbe vetett megrendült hitet egy csapásra visszaadják és helyére állítsák.

   Aktuális az a hír, hogy legalább két évre befagyasztották a családi pótlékot és megemelték az áfát.

Nohát brávó! Gratulálok!

A postagalambok mindig együtt indulnak el

    Tegnap kora este a kocsmában egy kicsit elidőztem. Megint megváltottuk a világot. A rendszer-változáson magunkat jól felidegesítettük. Még jó, hogy levezetésként a már csak két bottal járni tudó Jani bácsival beszélhettem az élet nagyon egyszerű dolgairól.

Határainkon belül és túl nagyon sok dolog történt akkoriban, ám én a szakma - mindentől mentes - jó színvonalú vitelét és az állomány ehhez viszonyított higgadtságának őrzését tartottam fontosabbnak.

   Az 1990-es évek elején egy kora őszi országos ünnepségünkön a magas beosztású elöljáró tájékoztatott bennünket arról, hogy az ő szíve bizony együtt dobogott a forradalmárokéval. Ezen jót mosolyogtam, mivel az elvtársnál én idősebb vagyok és az én nyolc éves szívem is együtt dobogott a forradalmárokkal. Csakhogy én ezt soha nem mondtam el senkinek. Lehet, hogy azért nem, mert az Oroszló felől érkező szovjet tankokból ki-kinéző katonák szívével is együtt dobogott? Lehet, hogy rosszul fogalmaztam, elvtárs helyett már bajtársat kellett volna mondanom. Évek múlva lettünk csak urak, vagy hívtak bennünket annak. Volt a tűzoltók életében olyan időszak is, amikor ilyen fontos kérdéseket miniszteri parancsban határoztak meg. Én soha nem sértődtem meg azon, ha egy kolléga a nevemen szólított, vagy főnöknek titulált. A legtöbbünk így volt ezzel.

   Nem elég, hogy a forradalmárok szívével együtt dobogó, mellkasomban feszülő motoromról jókor és jó helyen, senkinek nem szóltam, balga módon egyetlen önéletrajzomba se írtam meg azt, hogy még a nagyon kemény időkben, a 60-as évek elején bojkottáltam a felszabadulás ünnepét. A röptetésre váró postagalambok egy részét idő előtt szabadon engedtem. A program nem sérült, mert a galamboknak volt annyi eszük, hogy az indulással megvárják a még kalitban lévő többieket. Egy percig nem gondoltam, hogy a gyerekcsíny bűncselekmény, hát mosolyogva vártam be a közeledő rendőrt. Ügyészi figyelmeztetéssel megúsztam ezt a kellőképpen el nem ítélhető, a hatalommal és a politikai rendszerrel "kemény" szembeállást tanúsító magatartást. Az otthoni csendes büntetés sokkal nagyobb volt, az fájt, de kiérdemeltem.

   Ha ügyesebb vagyok és ezzel a két esettel jól játszok, ki tudja, mire vihettem volna, mi lehetett volna belőlem. Elpackáztam a rendszerváltozás lehetőségeit. Ugyanott, ugyanabban a beosztásban lehúztam még másfél évtizedet.

Emese kettő éves

   Amikor Emeske megszületett, mi az Erzsivel Esztikére vigyáztunk. Igaz, hogy kora délután már a kezemben tarthattam, valahogy mégsem voltak meg azok a közvetlen benyomások, amelyek versike faragására ihlettek volna. Egy udvarias figyelmeztetésre, rímekbe foglalt soraimmal csak az év karácsonyán köszöntöttem. Ami igaz, az igaz, neki is megjár. Emese lett a Hajnali Fény Kedvese, Holdanya Új Csillaga mellett. Kettő éves születésnapján ezt a verses köszöntőmet viszont pontos időben adtam át neki.

Sólyomszárnyakon

Hegyes, hosszú farkkal bodros, barna felhőkkel játszik,
bökdösi, kitárt szárnyakkal űzi, zargatja őket.
Már a nap cseresznyét festő mosolya látszik
s juthat fénye, erősödő melege a földre.

Táncol a sólyom fenn az ég tengerében,
uraként a légnek, cikázik, száguld, majd zuhan.
Nem vadászik, lassul a föld közelében,
csendesen köröz, nesztelenül suhan.

Karmait behúzza, bársony simasággal
teste ifjú asszonyi testet ér.
Szemeit fürdetve gyönyörködik bátran,
kacéran hajtja terhes nő keblére a fejét.

Az áldott alszik s álmát a tarka mező
virágba borulva suttogja akár egy hírnök:
Méhéből folyó születik, hatalmas, erős,
elhatalmasodó, idegen földre vivő.

Nyújtózik, mosolyog, mint a hajnal, mikor hasad,
a madár csak foltos képe e napban a jónak.
Vezért szül, életet ad hatalmasnak,
népet kovácsolónak, hazát foglalónak.

Öregedő bolygónk leírt egy kört,
május van megint, világot zöldbe borító.
Ősanya, kishúgod Emese csupa erő,
kiságyból kinövő, bárkit megbolondító.

Úgy, ahogy kell, csodálkozik a világra,
csupa csuda mosoly, barátság és derű.
Ámul anyára, apára, nővérkére, a társra,
arcára orrocskát felhúzó grimasz kerül.

Köztünk lépked, fut is talán egyre bátrabban,
határozott, egyenes, szeretettel teli.
Kicsi szája formálgatja már a szavakat,
a jót, vagy rosszat is csak belőlünk merít.

Kihagyni Őt már semmiből nem lehet,
akaratbomba, csak ereje, iránya jó legyen.
Robbanáskor a sólyom szárnya magasba emelje,
ha majd nem lesz már féltékeny fojtása Eszter.

Jóízűen falatozó, nem válogatós.
A szopizás most már csak szokás, játék,
hat csillogó drágakövet fitogtató,
anyának szánt édes, napi ajándék.

Köszöntünk hát kékszemű, szőke tündér
friss meleggel, tavaszi záporral,
kíván sok jót Neked egy másik tündér,
velünk együtt nagy örömmel, boldogan.

Hiányzik a májusi eső, a föld aranya,
szárad és törődik az élet.
Nincs orgona illat, virága rozsdabarna.
Drága! Lesz-e házad, szabad hazád, én félek.

A kelő nap sugara sötét felhők rabja,
tündér iskolából születő sugár Te vagy az.
Jusson el hozzád szellőknek haragja,
az idő szalad, szabadítson hamar – hamar.

Sólyom száll keletnek, fekete felhők közé,
viaskodik, csapkod, míg csendes eső ered.
És csattan a fény, bújik a ború mögé
s már bíborként ragyog a hajnali fény kedvese Te Emeske.

2008.május 25-én Emesének születésnapjára.

   A karácsonyra megírt születésnapi köszöntőt most  nem adom közre, egyszer majd talán, később. Még eszetekbe jut megszólni engem, hogy  Eszti kétévesen nem kapott. Amúgy is rám fogjátok, hogy Emese a papának kedvesebb és ha igaz is, na bumm, akkor mi van?

   De abban is biztos vagyok -amit nem láttok-, hogy egyforma szeretettel nézem őket egy-egy este a blogokon, amikor nincsenek itt.