2024. március 20., szerda

O Sole Mio

   
Mandolinon játszotta megkomponált szerzeményeit Alfredo Emanuele Mazzucchi az ismeretlen olasz zeneszerző.  Dalkezdeményeket adott megélhetéséért Eduardo di Capuának, aki néhány változtatással sajátjaként adta közre azokat. Így született meg 1898-ban és vált világszerte ismertté a nápolyi dal, az O Sole Mio. Giovanni Capurro honvágya, a Vezúv lankáinak és a Nápolyi-öböl azúrkék vízének emléke mind kiinduló forrása a Napot éltető dicshimnusz megírásának. A rövid, szívhez szóló versikéhez könnyen találhattak kottába is leírható olyan hangjegyeket, amelyek szárnyra kelve meghódíthatták a világot. 

Így is történt. Az olasz hon keretei megnyíltak, szabad utat adtak a fényeknek. "Che bella cosa na jurnata e sole", énekli Enrico Caruso a kontinenseken. "Its Now or Never", dalolja 1960-ban Elvis Presley. Most, vagy soha, követeli a szerelmet. Ugyanezt teszi Komár László is, kimondva azt, hogy csupán "Egy perc az élet. Luciano Pavarotti társul fogadja a nagy tenorokat, de elénekli a nápolyi dalt Bryan Adamssal is. A hírességek sora folytatható, Jan Kiepura, Mario Lanza, sokan vannak még akiknek torkát elhagyták a kottára is lejegyzett napsugarak. Szívesen dúdolom én magam is. El is énekeltem egykor az olaszok nyelvén. Nem okozott gondot a befejező, magasabb hangok megszólaltatása sem, messze vannak azok a magas cétől. Ma azért jobb, ha már nem kísérletezgetek azokkal se.

Miért kötődik ennyi sok -és nem akármilyen- név ehhez az egyszerű dalocskához? Mi az, ami képes magával ragadni az embereket ennek hallatán? A mandolin egyedüli hangja, vagy a szimfonikus zenekar ereje? Alkalmas lehet rá mindkettő, de társulnak hozzájuk a szavak. A vihar utáni csend, alkony, messze szálló napfény, bánatos szív, vágyakozás. Ezek után nem jelenhet meg más csak a napsugárnál is szebben ragyogó drága lány. 
Az idő múlásával a Napsugaramhoz kötött dalszövegek megváltoztak, de a lényeget illetően Capurró szavait idézi fel ma is mind, a kotta változatlanságával. 

Érdekes, hogy az óriások mellett egy ismeretlen kis Mazzucchi is ekkora sikerrel hirdetheti a zene fontosságát és halhatatlanságát. Még akkor is elgondolkodtató,  ha ehhez kellett egy évszázadnyi  sztár énekes  segítsége is.
Van egy másik csapat, amely -közismertség és közszeretet szempontjából- óriási sikereket ért el a XX. században. Ők a Beatles fiúk. Mi lehet dalaikban az a közös, ami elismertté és szerethetővé teszi őket? Talán a közvetlenség, az emberi érzések nyitottsága. Meglehet. 

Di Capua és Capurro nevét még életükben a feledés homálya takarta el, koldusszegényen hunytak el. Mazzucchi szép kort megélt ám elkerülte a hírnév. 105 évvel a nápolyi dal megszületése után, 2002-ben egy torinói bíróság mondta ki ítéletében a két szerző nevét, ami az örökösök óhajait végre rendezi. A Beatlesek forradalmat csináltak az ifjúság körében, szabadságvágyat korbácsoltak fel. "Help" énekelték szívhez szólóan, az évtizedek múlásával egyre halkabban. 

Milyen szép egy napsütéses nap
Megnyugszik a levegő a vihar után!
A levegő frissessége ünnepi.
Milyen szép egy napsütéses nap!
 
De egy másik nap
Szebb, drágám
Az én napom
A te arcod!
A nap, az én napom
A te arcod
A te arcod!
 
Amikor eljön az este és lenyugszik a nap
Majdnem elszomorodom
És maradnék az ablakod alatt
Amikor esteledik és lenyugszik a nap
 
De egy másik nap
Szebb, drágám
Az én napom
A te arcod!
A nap, az én napom
A te arcod
A te arcod
A te arcod
A te arcod!
 
Eredeti dalszöveg
https://lyricstranslate.com

2024. március 18., hétfő

Tüntetős évértékelés

A világegyetemről csak elképzelések csírái bolygatják meg néha a fejünket. A végtelenséget soha nem ismerhetjük meg. Még az a golyó is tartogat számunkra meglepetést, amelyen néhány millió év óta élünk. Ember, homo sapiens! A főnevet és a jelzőt is mi találtuk ki. Agytekervényeink meg is szülik a jót és a rosszat egyaránt és utasítják kezünket, lábunkat azok megalkotására.

 

Érdekes eseményekkel tarkítva kezdődött el ez az esztendő. Január végén még korán lebukik az amúgy is erőtlen nap. Átadja fényét a holdnak és hagyja érvényesülni a csillagokat. Azon a napon ez nem így működött. A még világosban érkező  meghívottak igyekeztek kerülni a pislákoló fényt, a kíváncsiskodó kamerákat. És gyorsan besötétedett. Hiába a kordonként sorakozó hófehér buszok, nem volt mit visszaverniük, mert mint rejtegetnivalót, mindent fekete leplek sokasága takart. Mesterséges fényt csak a "szónok" és háta mögött a nemzeti színű zászlók kaptak. A hallgató közönségre rátelepedett a sötétség. Ezt a tudatosan megteremtett, -uralkodó és alattvaló viszonyát kifejező környezetet jól mutatta be a fel-felhangzó erőtlen, kényszeredett taps.                                                   Amikor a Várkert Bazárt megtervezték és felépítették, nem erre gondoltak. "a főváros különleges ékszerdoboza, ahol a művészet és természet együtt, egymást kiegészítve él. Olyan egyedülálló építészeti alkotás, amely egyidejűleg képes történelmi, kulturális és természet közeli élményt nyújtani, és így a szórakozás, kikapcsolódás és művelődési színterévé válni." Ezen az estén ez nem jött össze.

Akkor tegnap mégis miért ragyogtak tündöklőn a csillagok? Sok tízezer ember örömét miért tették fényesebbé? Mert a kézbesített meghívó nélkül érkezők egymás szemében saját magukat láthatták meg? Az óriás teret és a környező utcákat megtöltő emberek örültek egymásnak, nagy vidámsággal cserélték ki gondolataikat és fennhangon kiáltva üzentek a holnap ülésezőknek, más világot kérve és követelve.
A magyarság ezeréves államiságát jelképező Hősök terét a történelmünk gyakran átalakította. A monumentális mű, a teret és környékét betöltő emberekkel együtt mégis csak felidézheti bennünk hazánk nagy pillanatait.

Kiválasztott és arra alkalmasnak megítélt emberek ülhettek csak be az értékelő értekezletre. Csak elképzelni tudom azon forintok számát, amibe kerülhetett a széksorok megtöltése, a rendezvény lebonyolítása. A tüntetésen résztvevők egy hangosan kimondott, segítséget kérő mondatra sorakoztak fel. Fizetségül elég volt számukra a köszönöm!

A világegyetem távoli lakosa mit szólhat mindehhez? Nem érti, mert fejlődési szakasza még messze van a miénktől. Megérti és szurkol a péntek estieknek. Mosolyog és visszaemlékszik saját régmúlt történelmére. Nekem most Mikszáth Kálmán A fekete város c. regénye jár az eszemben, nem először. Mesterségesen előállított sötétség van és gyűlölködés. Még jó, hogy nem ropognak a fegyverek, mint annak idején Lőcse határában.
Vajon hány év-tized-század-ezred kell még ahhoz, hogy megkülönböztetések nélkül vehessünk részt rendezvényeken, foghassuk meg barátsággal egymás kezét, mosolyogjunk örömmel az érkezők szemébe? Mikor nem kell majd szégyenlősen felhők mögé bújni a csillagoknak?