Dolgos kilenc évtized

    Kevésnek találtam a szertartáson résztvevők számát. Olyan embertől búcsúztunk, aki harminckét évet szolgált a hivatásos tűzoltóság kötelékében. Parancsnokként vonult nyugállományba, de jelenlétével továbbra is megtisztelte egykori bajtársait és az éppen szolgálatot teljesítőket. A hirtelen nyakába szakadt óriási szabadidejét a köz szolgálatára hasznosította, dicséretre méltó eredményekkel.                                                                                                                                     
Nem akarok én most elköszönni tőle, megtörtént az nagy tisztességgel ezen a friss januári hétköznapon. Tűzoltók, katasztrófavédelmi munkatársak, díszőrség egyenruhában, feszes vigyázzban. Soronként felvonulás, tisztelgés és főhajtás.  Ha láthatná és az emlékezés szavait hallaná, megelégedéssel nyugtázná. És amikor nincsenek szavak, szól a zene. Nem marad el a Himnusz és a Szózat sem. Énekszó zengi mindkettőt, most fájdalmasan és szívekbe markolón.

   Szeretett énekelni, ha nem is színpadra született tehetséggel. Nem felejtette el kérni, hogy játsszam el -ha hegedűt tartottam a kezemben- a kedvenc nótáját. "Rendes ember én már nem leszek"-zendített rá, pedig hát az volt. A kertjében tűzrakó helyet épített, kőr alakút, téglából falazva. Nem felejtettük el megkritizálni a nyugdíjas bajtársunk munkáját, össze is romboltuk azt. Azzal vigasztaltuk meg, hogy szakemberrel, klinker téglával, a szomszédoknak is nagyon tetszőt építtettünk. Fel is avattuk hamar, rotyogott az üstben a gulyás.                                                                                                                      -Van neked jó hibád és rossz hibád is!-mondta gyakran, amikor helyes irányba próbálta terelgetni a meg-megtévedő tűzoltóját. Ez a mondás rajta ragadt, de mindannyian tudtuk, hogy ezzel csak azt a véleményét fejezte ki, miszerint nem létezik hiba nélküli ember. Ő sem volt olyan.                                   - Látjátok Ő az, aki soha egyetlen galibát nem követett még el! -szólt és mutatott tréfásan a sugárcsövet markoló tűzoltó szoborra.

   A temetőben találkoztam egy asszonnyal, lépcsőházi szomszédjával, túl a nyolcvanon. Messziről intettem neki és gondolatban megköszöntem a kérdésemre adott válaszát. Hát ezért hiányoznak sokan a szertartásról. Akiknek itt kellene lenniük, azok túlnyomó többsége már földalatti koporsókban, vagy felszíni urnákban pihennek csendesen. Számítson hát a sok igazoltan távol maradóra az, aki a kilencvenen túl teszi le a kanalát. 

 

Piros Orr bohócdoktorok

   Visítottam és toporzékoltam egészen addig, amíg az éterrel telített szivacsot a képembe nem nyomták. Egyetlen jó szóval se kíséreltek engem megnyugtatni. Erőszak áldozata lettem, kivették a garatmanduláimat. Hetven év telt el azóta, mégis olyan tisztán van előttem az a nap, minden történésével. Milyen jó is lett volna, ha a műtőbe egy kedves bohócdoktor kísér, kézen fogva, nevetve, szorongásomtól mentve, nem pedig egy szikár emberke, szúrós szagú bőrkötényben.

 Huszonöt esztendeje már annak, hogy a fővárosban és a vidéki gyermekkórházakban a betegeket nagy, piros orral, bohócdoktorok látogatják, tarsolyukban a gyógyító nevetéssel. Az adományokból működők megállás nélkül hordják a vidámságot és az életörömet. Úgy tudják ezeket átadni az arra rászoruló beteg gyerekeknek és az ő szüleiknek, hogy a megajándékozottaknak eszükbe se juthat  a piros orros vizit alatt a saját fájdalmukkal és szorongásukkal, félelmükkel foglalkozni.

Fogalmam sincs, hogy kik ők, de a botladozó egészségügyünkben egyre nagyobb segítséget jelentenek az orvosoknak, az ápoló személyzetnek.Tarsolyukban viszik a jókedvet és a humort olyan intézményekbe is, amelyekben azokra leginkább rászoruló emberek élnek.

Hiszik, hogy a humor segítségével újra találhatunk örömet és reményt az életünkben, ha azok valami okból elhagytak bennünket. Úgy vélik, hogy a piros orrok közvetítésével egészségesebbé és emberségesebbé válik a tévutakon járó világunk, hogy szorgos munkájukkal a boldogság csíráit  ültetgetik az emberek szívébe.

Színészek ők, akiknek pódiuma a betegszoba, a társalgó, vagy éppen a folyosó. Szerepet vállalnak mindenütt, igazodnak a helyhez és a "közönséghez". Keresik a lehetőséget arra, hogy a rögtönzéseikbe minél nagyobb szerep jusson a betegeknek, gyengéknek és elesetteknek. Csak így biztos a játék sikere, a közös mosoly, a gyermeki kacarászás, a felnőttekből is kibuggyanó nevetés. 

   

   A kisfiúnak a műtét előtt még a félelem is fájdalmat okoz, így fekszik nyugtalanul az ágyán és ekkor nyílik az ajtó és két fiatal lép be a terembe szélesre nyitott szájjal. Orrukon piros pamaccsal megkezdik az előadásukat. Móka, nevetés, játék és a megformált mondatok szólásra bírják a már-már kuncogó gyereket is. Így sétálnak együtt egészen a műtőig. Az operáció gyors és sikeres. Az altatásból felébredő fiúban csírája sincs a félelemnek, a szorongásnak és a fájdalmat is felejteti a Piros Orr bohócdoktorok emléke. Őket keresi és közben mosolyog. A kis lelkében felszabadult örömmel megajándékozza a piros orrúakat, akik ezzel új feladatra kapnak támogató erőt. 

   Azt mondják, hogy a nevetés a legjobb gyógyszer. Patikán kívüli sok mást is megemlíthetnénk, de a legolcsóbbak közé tartozik, az biztos. Vény nélkül juthatunk hozzá, ahogy kenyeres pajtásához, az öleléshez. Még a pénztárcánkban se kell kotorásznunk. Felvetődik a kérdés, miért nem használják sokak, kellő gyakorisággal? Növelni kellene és kiterjeszteni a Piros Orr Doktorok rendeléseinek számát? Nem hiszem, hogy az alapítványt létrehozók 25 évvel ezelőtt erre gondoltak volna. Inkább segítsünk másoknak, no nem a piros orrok feltételével, sokkal inkább viselkedésünkkel.

Ismerősöm meglátogatta idős barátját, aki kényszerűségből költözött családi házából szűk panelok közé. A csontig soványodott ember lelkét végtelen öröm töltötte el, de hasonlóan érezhetett az ajtón kopogtató is. Nagy kár, hogy a környezet hiányt szenvedett piros orrokban és hagyta őt rövid idő után végleg eltávozni! És hányan lehetnek még olyanok, akik a látogató kopogtatására várnak, aki élő szót hoz magával és egy kicsi derűt a mosolyával, néhány falatot, bármit. 

   Minden tiszteletem a Piros Orr bohócdoktoroknak! Nagy segítség az ő munkájuk, keveseknek. Számuk akkorára nem növelhető, hogy belőlük mindenkinek jusson, meg kell hát tanulnunk úgy élni, mintha viselnénk.

Az emberek életét befolyásoló döntéseket hozó vezetők és politikusok orrára biggyesszük csak oda azokat a piros orrokat, a viselő méretének megfelelőt. Talán elgondolkodnak, mielőtt aláírnak! Ha ez mégsem történne meg, hát bátran kinevethetjük őket mint a ripacsokat, tudatos álszentségük miatt.

   A Piros Orr bohócdoktorokról annyi szép fényképet találtam, de a legszebbnek mégis egy lábbal festő nagyszerű alkotását találtam. És még egy ahhoz illesztett Charles Dickens idézet: 

Nincs semmi a világon, ami

annyira ellenállhatatlanul ragadós,

mint a jókedv és a nevetés.

Ajándék

"Kívánom, hogy legyenek körülötted olyanok. akik értékelik azt, amit adni tudsz. Hogy legyenek melletted jó emberek, akik őszinte szeretettel fordulnak feléd és óvva súgják:"ne csináld!" Legyen melletted mindig valaki, aki kezét nyújtja a bajban, letörli a könnyeidet és a karjaiba zár"

   Köszönöm a megtiszteltetést, hogy karácsonykor ismét beszélhetek a falu apraja-nagyja előtt, nem másról, ismét a szeretetről. Jézus tanításáról, aki nem azt mondta, hogy higgyünk, hanem azt, hogy szeressünk.Sokan írtak márt erről az érzésről, regények, szebbnél szebb versek hirdetik a fontosságát. Most én vagyok a soros, mert megkértek rá. A jóról és a szeretetről, mint elválaszthatatlan barátokról  szeretnék szólni. 

   Egy mondás szerint bűnös az az ember, aki bár tehetné, mégsem adja a jót. Ami valakinek jó, elképzelhető, hogy másnak az a rosszat jelenti. Követendő szabályok szorító karjai között éljük le az életünket.  Van-e lehetőségem akkor a választásra? Jót teszek-e, ha végrehajtom a rosszat, ha pedig nemet mondok rá, helyesen cselekszem-e?  Ugyanígy küszködhetünk Isten törvényeivel is. Hiába fogadja el azokat az eszem, ha mást akar a szívem. És így élem le az egész életemet, a jó és a rossz állandó kíséretével, választási lehetőségeikkel.

   Amikor először rácsodálkozok a világra, fogalmam sincs arról, hogy mi az a jó és mi a rossz. Hamar rájövök, hogy édesanyám gyengéd ölelése nagyon jó dolog. És ahogy a gyermekkort elhagyva felnőtté válok, már mindent tudok a jóról és a rosszról. Azt hiszem, de ez nem igaz, mert jönnek az új ismeretek. Ezek az egymásnak ellentmondó fogalmak minden emberben másképpen rögzítődnek, tehát soha nem lesz fekete-fehéren elkülöníthető. Ami neked rossz, az lehet nekem akár a jó is.  Amikor gyermeked születik, tanítsd meg neki cselekedni a jót, de mondd el a rosszat is. Vigyázz, mert legnagyobb tanítómestere a te életed lesz! Társad hasonlóan tegye ezt és a gyermek természetesen jó lesz. Az ember élete is egy tanár, szerteágazó tudással, kellő erőszakkal, gyengéd okítással, mégis mindenkor befolyásolhatóan. Hiába tudod, hogy a kisiskolás buksiját teletömik felesleges, gyakran ellenőrizhetetlen információkkal, nem tehetsz e gyakorlat ellen semmit, de a fejecskékben rendet tehetsz. Nem különb a felsőbb iskola sem és minden jót és rosszat magában hordozhat egy munkahely, vagy más közösség is.

   És mégis hogyan kell csinálni? Miként kell és lehet a birtokomban lévő jót másnak adni? Gyereknek, unokának, szülőnek, társnak, barátnak, ismerősnek, arra rászorulónak? Keveseknek adatik meg az, hogy tanulás nélkül -csak mert a génjeikben hordozzák- szórni tudják a jót. Nem így működik, a jót adni és elfogadni, kemény edzések utáni munka eredménye lehet. Ha jól dolgoztunk, felneveltük testünk minden porcikájában a szeretetet és akkor annak ápolása már a világ legegyszerűbb feladata lesz. Gyakorolni, kinyilvánítani kell, ahányszor arra lehetőség kínálkozik. Egy falat kenyér, egy mosoly pillanatok műve csupán, mégis egész napra elegendő örömet adhat. Tékozoljunk hát nyugodt szívvel korunktól függetlenül és közben keressük az újat, amit becsomagolhatunk a másoknak is adható ajándékok tárházába. Ha elég ügyesek vagyunk, ez a körforgalom állandósul és nem követjük el a bűnt azzal, hogy a jót megtartjuk a saját zsebünkben.  

 Márai Sándor: Ajándék

És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.

   Karácsony van. A legdrágább kincs, a szeretet ünnepe ez, de ezt adni és elfogadni -minden ünneptől függetlenül, naponta kell gyakorolni.  Szeretni egyedül nem lehet, mert az nem más, mint törődés a másikkal. Elfogadom olyannak, amilyen és nem próbálom megváltoztatni. Megbízom benne és nem kötöm feltételekhez a létezését.Az, akit szeretünk, olyankor is mosolyt tud csalni az arcunkra, amikor nincs velünk. Elég, ha csak rágondolunk. A szeretet társasjáték, nem működik egyedül, és nem elég érezni, azt ki is kell mutatni. Az emberi kapcsolatokban a legapróbb dolgoknak, gesztusoknak is örülni kell, mert feltételek nélkül, tiszta szívvel szeretni a legjobb dolog a világon.A szeretet összetett és egyszerű. Összetett, mert kellemes és fájdalmas élmények, gondolatok és érzések kusza összessége és egyszerű, mert amint átláthatóvá válik, úgy lesz egyre tisztább, egyszerűen kifejezhető és megélhető. A szeretet feltételekhez köthető adomány. Nem kívül kell keresni, másoktól elvárni, hogy szeressenek. Nap mint nap nekem kell tennem érte

   És folytathatnám azzal, hogy saját magunkat is kell szeretni, mert az nem egy önző dolog, sőt, alapja a másik felé megnyilvánuló szeretetnek. A szeretetet tanulni kell, mert nem más az, mint az odaadás, támogatás és védelem.Sok múlik azon is, hogy honnan jövünk, mit tanultunk, kaptunk az elődeinktől, hogyan nyilvánult meg a szeretet a szűkebb, tágabb családban.  A legfontosabb pedig, hogy tudtuk-e fejleszteni magunkat,mert ez nem egy könnyű, végtelen feladat. A szeretetnek annyi definíciója létezik, ahányan vagyunk, és annyiféle lehet, ahányan vagyunk. Nincs kora, nincs neme, nincs vallása.

   Azt hiszem, túl bonyolultan fogalmaztam meg a gondolataimat. Leegyszerűsítve hadd bocsátkozzak ismétlésbe. Ha az idei esztendő falusi - különösen a gyermekeket foglalkoztató- eseményeire, a mára feldíszített fenyőnkre- az ünnepen egymással versengő, vendégeket csalogató ablakokra, a környezetünket szépítő munkákra gondolok, akkor a szeretet nyilvánvaló hirdetéséhez csak az kell, hogy a templomból kilépve ,karácsonyfánk fényénél igaz mosolyunkkal köszöntsük a másikat.

Mielőtt egy verssel befejezem, megköszönöm a figyelmüket, mindenkinek örömökben gazdag karácsonyi ünnepeket kívánok! 

Bencze Marianna: Csendesedjünk 

"Rohanunk, mintha életünk késnénk le,

ha öt perccel később érünk oda,

sietünk, egymás mellett úgy megyünk el…

egymás szemébe nem nézünk soha,

futunk, Karácsony lesz, két nap, s egy éjszaka,

már csak ennyi maradt az égi szép-csoda.

Nincsenek már azok a régi ünnepek,

mikor díszbe öltöztek lelkek és szívek,

s áldott némasággal várták az éjszakát,

szenthittel hitték Betlehem csillagát,

és imádkoztak, együtt, szeretetben,

Miatyánk, Miatyánk ki vagy a mennyekben…

Nincs már az a régi boldog áhítat,

mit a karácsony nyugalma átitat…

csak futunk, csak futunk,

s az életünk utol mégsem érjük,

futva, rohanva el sosem érjük…

mert pihenni kéne, mint régen, régi ünnepen,

egymáshoz szólva, szépen, csendesen."

 

Hinni kell !?

   Kisiskolás koromban az egész osztály vonatra ült és rövid utazást követően leszállt Magyarszék-Sikonda gyógyfürdő állomásnál. Néhány kilométeres gyaloglás után meg is érkeztünk a strandra. Hétköznap volt, zavartalanul pancsolhattunk egész álló nap a Mecsek e kis katlanjában megépített medence vizében. Hétvégeken felnőttként is jártam ott, tűt nem lehetett közénk leejteni. Komló központjában az uszodát elbontották, a térségben csak Sikonda üzemelt, nem csoda hát, hogy tömegek látogatták. Az emberek jó kedvvel fürdőztek tenyérnyi helyen is, szerették ezt a helyet, gyakran meg is látogatták. 

A szanatórium épülete -változó eszközökkel- mindig az emberek pihenését és gyógyulását szolgálta. A bányászok erejének folyamatos karbantartása mellett hosszú időn keresztül orvosi felügyelet mellett "civilek"is igénybe vehették a házon belüli medence vizét és a gyógyászatát. 

Majd hirtelen megváltozott a világ. A strand medencéit összetörték, eltüntették. Az út ellentétes oldalán jó pénzért igénybe vehető újak épültek, szállodával együtt. A szanatórium épületét korszerűsítették, új fizioterápiás eszközöket vásároltak, de az ajtókat a betegek előtt bezárták. Kié lett, ki lakik benne, fogalmam sincs. Az erkélyen néha száradni teregetett ruhákat látok. 

Az erdőt bekerítette a kárpótlás új tulajdonosa, én felhagyhatok a sétáimmal, de mit tegyen a drótokon fennakadt őzike? Az évszázados és ma is használt földes út területét meggondolatlanul eladták. Azonnal megépített fémháló még a Megváltót is bekerítette. Sok-hektáros termőföldeken ma a napelemek virágoznak. A házamat soha nem világította meg utcai lámpa, ám a kitekert égők sötétjét a falumban látom.

 

   Amiket itt panaszosan fölsorakoztatva leírtam, itt vannak mellettem, a rendszerváltás szüleményei ezek. Körültekintés nélküliek, gyakorta a közösségi érdekeket sértők. Másképpen képzeltem el ezt a gyorsan eliramodó harminc esztendőt. Még az a szerencsém, hogy pislákol még bennem az optimizmus apró lángja. Nem véletlenül jutottak hirtelen eszembe G. Hajnóczy Rózsa biztató szavai: "Hinni kell! Mindegy, hogy miben, hiszen gyarló emberek vagyunk, az igazságot úgysem látjuk. Higgyünk a jóban, a szépségben, s talán minden jóvá és széppé válik, ha őszinte szívvel hiszünk benne."  

 

Indul a bakterház?

   Az "Indul a bakterház" c. film egyszerűsége és  humora belopta magát a szívem csücskébe. Negyvenkét év után még ma is -ha megtalál- leragaszt a székre és gondtalan kikapcsolódást hoz nekem ajándékba. Ebben bizonyára nagy szerepe van az igazán egyszerű -fejtörést egy pillanatra se okozó- történéseknek és a hozzájuk kapcsolódó szereplők alakításának. Bendegúz csibészségei utolérhetetlenek, a Csámpás Rozi se akárki és folytathatnám a sort. De most nem igazán  erről akarok beszélni.

 

   Óvodából viszi haza személyautójában két gyermekét az édesanya. Mindössze másfél kilométeres ez az út. A táv közepén fénysorompóval ellátott vasúti kereszteződés. Anyuka és az egyik kicsi soha többé nem érnek haza. Otthon hiába várja őket a négy testvér-gyerek. A frontális ütközés végeredményéről fél óra után a számítógép képernyőjén felvételeket látok. Szülőházam kertjének végénél állt meg a személyvonat sérült mozdony-paripája, előtte egy roncs, két összegyűrt halottal és egy megmenekült kicsi szívvel.

   Koltai Róbert, mindig időben leeresztette a sorompókat. Előfordult, hogy az elhaladó vonat füstje se látszott már, de szabad utat az átkelőnél hosszú percekig nem kaptak a szekerükön egyre hangosabban ágáló parasztok. Végül azért a bakter -fanyar mosolyával kísérve- szabaddá tette az áthaladást. Abban az időben majd minden sínpárral érintkező út, annak teljes szélességét lezáró sorompókat kapott. Azokhoz őr-bakterházakat építettek, amelyekben a szolgálatot teljesítő vasutas mindig tudott a szerelvények érkezésének pontos idejéről. Tették a dolgukat forgalmas útvonalakon és ott is, ahol naponta csak néhány vonat zaja törte meg a csendet. Ezek a vasparipák nem is találkoztak csak nagyon ritkán közúti közlekedési eszközökkel.

Majd nagyon gyorsan megváltozott a világ. Az utakon sebes iramban szaporodtak el azok a motoros erőkkel meghajtott közlekedési és szállítási eszközök, amelyek nem csak sokasodtak, de sebességük, tömegük is nőttön nőtt. Természetesen a vasút is egyre korszerűbb eszközöket sorakoztatott fel. A 328-as, 424.-es gőzmozdonyokat dízel-és elektromos meghajtású paripák váltották fel. Nem él már családjával együtt a kis földjét művelő bakter a róla elnevezett házacskában. Munkáját a messziről vezérelt sorompók, fénysorompók vették át. Ezek működéséhez elengedhetetlenül szükséges egy olyan eszköz, amely érzékeli a síneken elhaladó járművet és "beszélni" is képes vele. "Balíz" a neve, elképesztően sokat tud, de azért ő sem hibátlan.

   A vasúti balesetek tragikus hírei mostanában egyre gyakrabban kelnek útra. A számuk emelkedését senki nem tagadja. A legnagyobb odafigyelés ellenére a biztonsági berendezések meghibásodhatnak, illetve a feladatuk ellátása lehet nem teljes értékű. A balesetek túlnyomó többségének okozója mégis a közúton érkező. Ha pedig alaposan megolvassuk a vonatkozó KRESZ szabályokat, elképzelni is nehezen tudjuk a mozdonyvezetők és a baktert helyettesítők felelősségét a balesetek létrejöttében.

 

   Emberi mulasztás, helytelen magatartás, szabályszegés! A kezdők és a rutinos vezetők felváltva okozói a bajnak. Nem vagyok biztos abban, hogy a jogosítvánnyal rendelkező emberek -egészségi állapotukra való tekintettel- alkalmasak-e a vezetésre. Utasként ültem olyan autóban, amelyből a célhoz érkezve nagy örömmel szálltam ki és a vérnyomásom is rendeződhetett. Szó szerint a félelem érzése látogatott meg néhány helyzetben azon a rövid úton. Akkor ez az ismerősöm be is látta az alkalmatlanságát és hiába volt egészen friss keletű a jogosítványa, bezárta azt jó mélyre az egyik szekrény fiókjába. Elmúlt már 85-éves, eladta az autóját is, hogy biztos legyen magában.

Távol áll tőlem az, hogy bántsam az időseket, magam is közéjük tartozok. A fiatal százzal repeszt a városban kipufogó nélkül és a kanyarhoz érve gyakran veszi igénybe a szembejövők forgalmi sávját. Naponta tapasztalom a rádió zenés dübörgését. És amíg az éthordót a csinos lányka a helyére viszi, a kocsi nyitott ajtaján keresztül nem kívánt -a szirénázó autót is csendre intő- térzenét hallgathat egy nagy-sugarú kör. A vágányokat elhagyva már rég a közutakon járunk, ahol a helyzet csak rosszabb. A tájékoztatásunk eszközeinek köszönhetően minden koccanásról, csattanásról tudomást szerezhetünk. Gondolkodás nélkül elénk tárják a legvéresebb eseteket is, de azok lehetséges okát gyakran még keresni is elfelejtik. Minden ilyen hírben olvasható, hallható, hogy a tűzoltók feszítő-vágó berendezés segítségével kiemelik a járműből a sérültet, sérülteket és az áramtalanítást is elvégzik. Ennél többet igazán nem tudunk meg, ok-nyomozni, az esetre visszatérni senki nem ér rá. 

A statisztikai adatok elszomorítóak. Néhány éves stagnálás után 2021-től emelkedik a sérülések és elhalálozottak száma. Jó lenne lecsípni az irdatlan mennyiségű reklámból és foglalkozni a balesetekkel, azok okaival. Megújítani a közlekedésrendészet szervezetét, munkájukban nagyobb hangsúlyt fektetni a megelőzésre. Az adóforintokból felújítással korszerűvé tenni a közlekedési utakat és "seprűt" adni a fenntartók kezébe azok folyamatos tisztán tartására. 

 

   Végül -de talán legelsőként- nyugalmat, békességet és tisztes megélhetési lehetőséget kell biztosítani minden állampolgár számára, hogy a volán mögé ülve ne az állandó gondjai és bajai járjanak vitustáncot a fejében, hanem erőben és szellemében frissen, csak a vezetésre koncentrálva tehesse meg a kilométereit. 

A sofőr dala jutott eszembe: "Veszélyes úton jársz, hogy el ne térj, jól vigyázz! Ne légy hát álmodozó, mert élni szép, élni jó!"            

Őszi hangulat

  Borongós őszi hangulatot ébreszt bennem a kert. Besegít neki a mozdulatlan, hűvös levegő, de még a seszínű felhők mögül fáradtan ki-kibúvó nap is. Az ablakok párkányára tavasszal kihelyezett futó muskátlik helyére a tél fagyos hidegével is dacoló árvácskák kerültek. 

Egész nyáron díszítették a házat, jóleső érzést keltettek a szépségüket elismerő szemek gazdáinak lelkében. Most pedig megpihennek az asztal tetején, mielőtt végső helyükre, a komposztáló edénybe tennénk azokat. November közepe van és még mindig bontják a szirmaikat. Egyik színe érdekesebb és szebb mint a másiké. Nincs közöttük piros vagy fehér, mindegyik valamilyen keverék szín, meg sem határozható. A festőművész természet remekművei. Nem kell, hogy pironkodjanak a mögöttük pompázó hófehér krizantémok jelenléte miatt. 

 

   Ezek a virágok a kert asztalán olyanok, amilyenek mi emberek vagyunk, szeretnénk lenni. Megszületünk és megerősödünk. Erőnk teljében kivirágzunk, majd a szirmaink hullani kezdenek és a "kerti asztal" tetejére kerülünk. 

 

   Lehet, hogy át kellene a muskátlikat teleltetni és esélyt adni tavasszal új virágjainak születésére?

Süni

   Amikor a képes folyóirat legfrissebb számát hozza az unokám, meseolvasás következik. Ez az én feladatom, amit örömmel teljesítek. Nemsokára amúgy is eljön az az idő, amikor én csak hallgatom, ő pedig olvassa. Bevallom őszintén, hogy nekem ezeknek a meséknek a többsége nem tetszik. Mások az igényeim, csak erről lehet szó. Igazából már azokkal se vagyok megelégedve, amelyeken felnőttem. 

   Egyszer egy valós esemény arra ösztökélt, hogy írjak egyféle mesét. A Piroska és a farkas adta hozzá az ötletet. Megfogalmaztam másként Grimm fivéreknek ezt a klasszikus meséjét, szerintem egészen jól sikeredett. Megszabadítottam magam egy tüskétől és másnak sem okoztam fájdalmat. Majd egyszer írok egy sajátot is!-gondoltam akkor, de azóta se  mertem elkezdeni. Szerencsém az, hogy ezzel csak saját magamnak vagyok adósa.

Egy olyan 90-évén túl is tollat forgató emberrel beszélgettem erről, aki a tudását mindig önzetlenül adja tovább. Aki az élete során ezernyi mesét olvasott, mondott és talált ki az arra leginkább fogékonyabbaknak, az óvodás gyerekeknek. Annyi érdekeset hallottam tőle, adott olyan sok bátorságot hogy elindultam egy kiruccanásra a mesék világába. De már a bevezető mondat nehézkes megfogalmazása előtt elakadtam. Eszembe jutott Antoine de Saint-Exupéry: "Mit kell tennem, hogy megszelídítselek?-kérdezte a kis herceg. _Sok-sok türelem kell hozzá- felelte a róka. Először leülsz szép, tisztes távolságba tőlem, úgy ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak a félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz..." Ilyen sorok után szabad nekem tintát és papírost pazarolni? -vetődött fel bennem nem először ez a kérdés. Gyorsan elhessegettem magam elől a kérdőjeleket és nekiláttam újra a mese megírásához. 

   Somogyországban a Rinya-patak melletti sík vidéken van egy kis zsákfalu. Annak mondják, mert ember készítette műutak innen már nem vezetnek tovább. Estefelé a lenyugvó nap elindul a tágas legelő felé és a virágos réten álomra hajtja le a fejét. Utolsó pillantásával még visszatekint keletre és bearanyozza az éjszakai életre ébredő erdő égbe nyúló ágait.

A magas tölgy odújából kidugja fejét a bagoly és -hogy körülnézzen az éjszakai vadászat előtt- forgatni próbálja a szemét, ahogyan legutóbb a kis sün tanította neki. Nem sikerült, marad a régi módszernél, jobbra-balra, le-fel mozgatja a nyakát és máris tisztán látja, hogy korai még indulnia. A tüskés bokor sűrűjében a szarka apa csendre intette mind az öt fiókáját. Beszólt a formás labda alakú fészek oldalán a kerek nyíláson és megnyugtatta a kicsiket, hogy holnap is mindenki egyformán nyitogathatja a csőrét a finom falatokért.  Anyjuk betakargatta őket meleg szárnyaival és az utolsó fénysugár ajtót nyitott a sötétedő csendnek. Egy közeli rigópár kíván trillázva jó éjszakát, amire messzebbről egy fácánkakas válaszol érdes rikkantással.

 

A faluban kigyulladnak a lámpák, de a templom és mellette a harangláb tornyait nem világítják meg. A megfáradt, dolgos emberek pihenni készülődnek. A kelő hold már sejtetni engedi  pácod vár földsáncait, ahol egykor a törökök, majd a kurucok forgatták fegyvereiket a rabságunkért, a szabadságunkért. Sokat mesélt erről a gyerekeknek az iskola néptanítója, Vendel bácsi. Az égi lámpás fénysugarai fürdőznek a közeli tó vízében, amit egy-egy  ragadozó balin csobbanása fodroz. Az erdő vadjai közül nesztelenül indulnak élelmet szerző portyájukra az éjszaka ragadozói, hogy a kelő nap sugara előtt, dolguk végeztével már az otthon békéjében sütkérezhessenek. 

 

   A sün korán kelő, szorgalmas lakója ennek a csoda szép -koronája színét évszakonként újra festő- világnak. Mindenki tiszteli, vagy szereti. Egyszer egy vándorcirkuszból erre tévedt egy medve. Az elkóborolt mancsos nagyon fáradt volt és napok óta csak a kukák szegényes kínálatából élt. Amikor fáradtan leheveredett egy tisztásra, álomba szenderült és szamócáról álmodott. A kis "tüskéshátú" a korai érésű vadkörte lehullott terméseit tűzködte tüskéire és már hazafelé tartott, amikor az ébredező mackót észrevette. Jól látta, hogy éhes, hát elvezette egy olyan fához, amelynek odvát nemrég méhek lakták és hagytak benne egy kevéske mézet. Egy ebédre jó lesz és megmutatta. A falatozás után ahhoz az erdőszéli úthoz értek, ahonnan jól láthatóak voltak a messze távolban letáborozott cirkusz magasba nyúló sátrai. Mancsairól a mézet nyalogatva, hálás szemmel nézett a kis tüskésre és elindult övéihez. 

   A szarka egy csillogó csodával a csőrében ért haza a faluból. Fészkébe tette és emberi szót is kiejtve dicsekedett legújabb tolvajlásával. Szarka asszonyság örült az ajándéknak, csak a sün morgolódott, nem először és megint hiába.

-   Segíts inkább a szarvasnak az ékszerek gyűjtögetése helyett! Teljesen ellepték az élősködők, hiába vakaródzik, nem tud megszabadulni tőlük! -mondta és a közeli cserhez dörzsölődő   agancsosra mutatott. 

-   Nem először teszem ezt, mindig szívesen segítek, magam is jól járok! -cserregte élesen és frakkos ruhájában a bika vállára szállva, megkezdte annak tisztogatását.

 

Róka sompolygott a falu felől, hírt hozott. Lehunyta szemeit az idős gazda, aki gyakran járt ki a zöldbe és valami meglepetést, valami szépet és jót mindig kitalált az erdő vadjainak. Szerették is az öreget, soha nem jött üres szekérrel. A most 90 éves óvónéni unokaként kísérte ki nagypapát a temetőbe. Az elbúcsúzás napján a két deres, Játék és Juci a díszes halottas kocsit nem vitték ki a temetőbe, gazdájukkal együtt a megszokott otthoni udvarba fordultak és onnan csak az istállóba voltak hajlandók beállni. A róka szavai után a tisztáson kis időre megállt az élet, a mozdulatlan állatok hallhatták, hogyan lélegzik a hirtelen csend. Félénken indult mindenki az útjára, de azért titokban bíztak abban, hogy a falu és az erdő, az állat és az ember közötti harmónia nem fog megsérülni. Ezt a kis sün gyorsan meg is erősítette, így a szarka nyugodtan folytatta munkáját a szarvas háta közepén.

 

   A sün régi lakója ennek a Rinya-patak menti erdőnek. Mindenkit ismer, mindenkihez van egy-egy jó szava és akinek tud, annak segít. Ezért hát -nagyságuktól és életformájuktól függetlenül- megszerették, tisztelik és becsülik a lakók. Olyan ő, amilyennek lennie kell az emberek közösségében egy polgármesternek. Itt nincsenek választások, pártok, hirdetések, plakátok. Itt az éhes róka lemond saját jóízű falatáról és a fiakat szoptató párjának adja azokat. Senki nem gondol arra, hogy egy jottányit is többet érne a másiknál. 

   A falut ma kevesebben lakják. Választanak, de sokadszorra is ugyanaz a polgármester. Az emberek megbíznak benne, bizonyára jól képviseli az érdekeiket. Tanultak volna valamit az erdő állataitól?  

 

   A kerti házacskát körbefutó lugas hintaágyán ül az anyuka, mellette a gyermeke. A kis sünről szólt a mese, aki a tüskés hátán ügyesen hordja haza a fáról lehullott gyümölcsöket. A kis srác a mese végét nem igazán értette. Felállt és mint a bagoly, körbe forgatta a fejét, majd felkiáltott.

   -Nézd anyu! Ott van a Süni! -mutat rá egy levélre.

   -Hát az nem a Süni. Csak a délutáni napsugár játszadozik a szőlő leveleivel.- feleli anyu, de gyorsan rájön arra, hogy helytelen a válasza és folytatja az előző, egyszer már befejezett mesét.

Igazad van, ez tényleg a Süni! Egy kicsikét soványabb lett, nem talált volna elég hullott almát? De nézd csak meg jól! Mintha egy horgászbotot tartana a kezében. Lehet hogy pecázni megy a tóhoz, halat fogni vacsorára.

   -Na de anyu, miket mondasz? Nem látod hogy az csak egy másik levél árnyékképe? - néz fel a gyerek édesanyjára és mosolyog.

   -Te kis csibész! - szól az anyuka és cuppanós puszit nyom gyermeke buksijára.

 

   Az idős óvónéni betegen fekszik már hónapok óta. Úgy szeretne még egyszer eljutni szülőfalujába. Meglátogatni a Nagypapa sírját, emlékezni Játékra és Jucira, sétálni a virágos réten, barangolni kicsit az erdőben. "Késő bánat, ebgondolat" -jutott ez az eszébe és fáradtan fordította fejét a szobaajtó irányába.  Majd elrestellte magát, amikor meglátta az ágya mellett a rá hűségesen vigyázó két kutyust. 

Csillagos ötös

    A nyári szünetben egy szabadon választott, francia nyelven íródott könyvet kell kiolvasni. A következő tanév elején pedig írásban és szóban is számot adni az olvasottakról, természetesen francia nyelven. A feladatot azok az elsős gimnazisták kapták, akik az érettségivel egyidőben a felsőfokú nyelvvizsgát szeretnék eredményesen letenni. Ez a mostani feladat egy mérföldkő is volt. Akinek nem sikerül, az elbotlik és nem folytathatja ezt a sajátos tanulást, hagyományos iskolai padba ül vissza. 

 

Eszembe jutottak az én középiskolai orosz - olasz óráim, és a néhány önként vállalt, ebéd utáni latin szakköröm. Egyiknél se volt elvárás, hogy komolyan vegyük a tanulását, nem is tettük azt meg. Oroszból mégis érettségiztem, tudomásom szerint egymagam a négy osztály tanulói közül. Az olaszt feldobta az, hogy nyugodtan meghallgathattuk a Beatles fiúkat. Lemezeiket a lányok olaszországi levelezős kapcsolatainak köszönhettük. Sokat nem tettem érte, de a taljánok nyelvén mégis, még ma is kerek és értelmes mondatokat tudok megfogalmazni. Cicero latinját azért választottam, hogy az osztályunkhoz később csatlakozó barátom ne egyedül üljön Feri bácsival szemben. Ez utóbbi nem tartott sokáig, de hasznát vettem a megszerzett ismereteknek abban a néhány esztendőben, amikor diagnosztikai területen az egészségügyben dolgoztam. Az elsajátított tudás a mai középfokú nyelvvizsga követelményétől azért messze táborozott. 

   Unokám egy krimit választott. Mindegyik fejezet egy-egy bűncselekmény elkövetéséről és felderítéséről szól, de azok mégis sejtetni engedik az összetartozásukat. A kiejtésükben is ismeretlen szavak az olvasást és szövegértést megnehezítették, ám a végeredmény lehetővé tette hogy nekilásson a dolgozat megírásához és felkészüljön a szóbeli megmérettetésre.                                                           Az első évet egyébként jó eredménnyel záró diák időt és energiát nem sajnálva lapozgatta a szótárt és foglalta kerek mondatokba a regény történetét és azt, amit az író kihozott az olvasója lelkéből, fejéből. Amikor néhány szót váltottunk erről a munkáról, önbizalomhiányt éreztem és talán egy kicsi félsz is ott ült a leányka nyakában.

   -Meg vagyok elégedve- szólt a francia tanár mosolyogva, egy nagy rakás nyugtatóval felérő hangon. És a diák örömmel sóhajtott egy nagyot és kifújta magából a feltornyosult feszültséget.

 

   Nem sokkal ezután kihirdették az osztályban az eredményeket. Emi kíváncsian várta a felsorolt tarka jegyek után az övét. Tudta, hogy munkája a jobbak közé tartozik, mégis meglepődött és szíve a torkában dobogott, amikor mindenki hallatára jutottak el hozzá a tanár korábbi értékelését jócskán megerősítő szavai: Csillagos ötös! Megkapták mások is, néhányan, mindenki ebben az osztályban folytathatja a második osztályban. 

Kár, hogy nem láthattam, vagy mégis? A képzelőerőm elég nagy. Előttem volt a derűs, fénylő arca, amikor a Mamát felhívta és eldicsekedett a csillaggal. 

Csillagos Ötös! Nem sok közöm van hozzá, mégis büszke vagyok rá, ahogyan mindarra, amit unokáim tiszta szívvel megcselekszenek. Igazán örülök annak, hogy létezik még ez a jeles jelző és annak is, hogy a pedagógusok megkülönböztetés céljára le is lopják az égboltról azt és a diákok nyakába akasztják.

 

   Mire tanítja, mire ösztönözheti az iskolába járó diákot egy ilyen érdemjegy? Arra, hogy komolyan és kellő energiával lásson hozzá a tanulmányi feladatainak ellátásához. Arra, hogy a jól elvégzett munka megteremti az elismerés lehetőségét. A tudást növelő és az önbizalmat megerősítő, helyesen osztályozott tanulás olyan nevelési eszköz, amely kedvet csinál az iskolába járáshoz. Emlékezhet rá még akkor is, amikor majd ő ad csillagos ötös értékű jegyet valakinek, valamiért. Mert egyszer megtanították vele, hogy így kell ezt csinálni

-   Felicitations! - mondtam én az unokámnak és átkaroltam. Rám mosolygott és megölelt.  

    

Családfa

   A puzzle képeket "összezúztam" és az ezernyi apró darabokat betasakoltam. Egyszer hadd rakosgathassa össze az, akinek erre kedve támad és időt is tud áldozni rá. Pisa a ferde toronnyal, a Colosseum és a Táltos újra az álmukat alusszák. A megismételt felépítésükhöz többen lássanak hozzá, mert a közös munka jóleső szórakozást is jelent.

 

   Üresen maradt egy nagyon szép keret, mit csináljak vele? Túl sokat nem törtem ezen a fejem, régtől tervezett feladat jutott az eszembe.  Előkerestem azt a dossziét, amelyben őseim adatait őrzöm. Köszönhetem azokat unokabátyámnak és apósom kitartó kutatásának. Megvolt a terv és hozzá minden eszköz. Egy csendes sarokba húzódva nekiláttam e munkának.

 

   Jómagam és feleségem apai-és anyai ágát bal-illetve jobb oldalra helyeztem el, alattuk középen a mi kapcsolatunk, házasságkötésünkkor készített fotó kapott helyet. A kép alján három gyermekem látható a családjaik környezetében.  Legfelül középen a "CSALÁDFA" cím olvasható egy terebélyes fa lombkoronájában. A fa gyökerei helyére Levente unokám festményét  helyeztem el. Teremtés, felhő, fény és még sok minden kiolvasható a képből. Úgy gondoltam, hogy a népes famíliákkal, azok sorsával jól összeegyeztethető ez a szép, a fantáziát szárnyalni engedő színes alkotás. 

   1691 a legrégebbi évszám. Ükapám ükapja a Thüringia-i Eisfeld városkát otthagyva próbált szerencsét, asszonyával és gyermekével kelt útra. Laskafalva/Ceminac/, Bonyhád, végül Sásd voltak a család állomásai, ahol megszületett Édesapám. Alsószénégető/Burgenland/ Egyházasfalva, Sopronkövesd, Kisgyula/ma Belvárdgyula, ahol Édesanyám született/, Pécs, Magyarlukafa települések adtak otthont anyai ágam családjának. Magyarszék és Mecsekfalu azok a falvak -ezekről tudok-, ahol feleségem szülei és az ő ősei éltek. A férfiak sorában a keresztnevek gyakran megegyeznek. Az édesanyák nevei annál színesebb csokrot alkotnak. Le is írom őket apám, anyám, apósom, anyósom sorrendjében: Catharina, Elisabethe, Margaretha, Terézia, Katalin, Rozália, Erzsébet - Júlia, Ágnes, Teréz Mária - Klára, Éva Teréz, Mária, Katalin - Teréz, Teréz, Anna, Hermina. Van közöttük ismétlődő, de senkit nem hagyhattam ki. 

Minden lakhelyről -nem igazán korabeli- képeket illesztettem az érintett családokhoz. Ezek talán érdekesebbé tették a családfámat. Igyekeztem azt csinosítani a néhány apró fehér foltra biggyesztett virágocskával. Igazán széppé -nekem inkább gyönyörűvé- mégis csak azok a fénykép-másolatok tették ezt a családi összegzést, amelyekről felém tekintenek a személyesen soha nem ismert emberek, a régen nem látott és ma már csak emlékeimben élő kedves rokonok, Édesapám és Édesanyám, de leginkább az én családom, annak mind a tizenöt tagja. Rátekintek a már üveg mögötti, bekeretezett családfára és megállapítom, hogy a minőségükben kifogásolható fotó-másolatok egy fikarcnyit se vonnak le az általam elkészített családfa értékéből, mert azokat én a legjobbaknak látom. Jól van, talán az alsó harmadában túl sok a látnivaló, egy kicsit zsúfolt is ez a terület, de hát az elképzeléseimből nem akartam jottányit se engedni.

 

   Téglalap alakú, néhány kiló, cirka egy négyzetméter. A szívemben bőven elfér, de melyik falra és milyen szögre akasszam?

Dallam cseng

 

 "Medvetánc, pilleszárny,

Tört az emlék, az ember,

Dallam cseng, hangfoszlány,

Volt egy régi december."

   Így szól a dal, fülbemászón és a TV képernyőjén peregnek előttem a rajzfilm kockái. Zenés fantasztikus kalandfilmet készítettek Anasztáziáról, II. Miklós orosz cár negyedik gyermekéről és az őt körülvevő világról. A film zenéjét David Newman szerezte. Bevallom, hogy korábban soha nem hallottam felőle. Muzsikáját meg is dicsértem a nagyobb unokák előtt és kifejeztem igényemet arra, hogy egyszer majd eljátsszák ezt nekem. A lányok a zongorás tanévek végén vizsga-faladatként mutatnak be egy-egy darabot a játékokat kíváncsian és érdeklődéssel hallgató közönség előtt. Ebben az esztendőben Newman kedves dalára esett a választás. Közösen szólaltatták meg a hangszer húrjait.

 

   Anasztázia, ez a cserfes, mindig vidám hercegnő soha nem lehetett felnőtt, életét az egész családjával együtt oltotta ki az erőszak, a rút és balga hatalom. Ezért  jut eszembe a fülbemászó dallamok ellenére -akárhányszor is hallom a keringő felcsendülő hangjait- a fájdalom, az elmúlás, az értelmetlen halál.

 

   A tanév végén megtartott bemutatón nem voltam jelen, arról egy felvételt se volt szerencsém látni és hallani. Hónapok teltek el, amikor Eszter és Emese leültek a nagyszobában a zongorához és négykezest játszottak. Ígéretükhöz hűen Anasztázia táncos dalát. Régen nem gyakorolták, de kevéske félrebillent ujjacska ellenére nagy örömmel hallgattam végig.

 

"Lágy a kéz, melengető,

fú a hó, fényes trojka jő,

Páros táncot jár a nép.

 

Érdekes, a hercegnő és az ő sorsa most eszembe se jutott. Csak az, hogy én mennyire szerencsés ember vagyok.