Tavasszal a bokszból kiszabadulva

Amikor eljön a kikelet, a motoros életérzés sokaknak pezsdíti fel a vérét. A nagy karbantartásoknak vége, itt az ideje a szeretett járgányt fényesre glancolni és azt legalább a garázs elé kitolni. Vannak ismerőseim, akik a motorok szerelmesei. Ők minden évben jó időben felkészülnek az elkövetkező nagy kirándulásokra. Összetartozó csapatokról van szó, akiknek tagjai megosztják egymás között a túrák tervezési és kivitelezési feladatait. Amikor minden kész és szabad az idő, csomagolnak, felnyergelik a járműveket. A járó motorokon kényelmesen elhelyezkednek, hátra tekintve búcsút intenek az itthon maradottaknak és irány az ország, a nagyvilág. Az útjuk során vigyáznak egymásra, betartják a közlekedés szabályait. Szeretik a sebességet, felpörgetve a motort száguldoznak a széllel. De csak ott és akkor, ahol és amikor senkinek, maguknak se teremtenek veszélyes -életeket kockáztató- helyzeteket.

Idén a februári tavasz melengető napsütése már kicsalogatta a motorosokat városunk útjaira. A hó nem igazán esett, a néhány centis takarót gyorsan felszárította a nap. Kellemes időben szívesen cserélik fel az emberek -ha megtehetik- a zsúfolt autóbuszokat maguk vezette motorokra. Hét dombunk emelkedői és lejtői igazi játszóteret adnak most is a két keréken gurulók számára. Nem is tétlenkedtek! Szokásuknak megfelelően birtokukba vették a Mecsekfalui úton és a Körtvélyesbe vezető széles sávon elterített aszfaltot. Nyitott torokkal bőg a kipufogó, jön az éles kanyar némasága, majd a benzint faló csikó fület sértő nyerítéssel vágtat tovább. Következik a kisboltnál az öreg, bottal és szatyorral. Esze ágában sincs elindulni a kereszteződében, jól tudja, hogy a biztonságos átkelés esélyei jelentős mértékben korlátozottak. A motor a gazdájával együtt robog el mellette, róla tudomást se véve.

Ágnes és Valéria az internet hullámain tették szóvá az évente megismétlődő, nem kívánatos motoros száguldozást. A szándékosan felerősített hangú jármű zavarja az embereket. A pihenni ledőlő, az éjszakai műszak után alvó, vagy az éppen szundító csecsemő nem számít. Lehet, hogy erre csak én gondolok? A száguldozónak eszébe se jut? Vagy csak nevelési hiányosságról van szó? Gyakran szem- és fültanúja vagyok a hölgyek által is kifogásolt jelenségnek, aggályaikat meg is értem. Keresem is a megoldásokat. Talán el kellene beszélgetni velük. Kevesen vannak és  véleményem szerint ők sokak által ismertek. Megkérni őket, tegyék zajtalanná a motorokat és tartsák be a közlekedési szabályokat. Mert bizony megsértik azokat. Nem mérhettem, de többször is láttam, hogy az 50 km/h sebességet túllépték. A bajom ezzel csak annyi, hogy a kereszteződében gyakran parkoló autó ellenőrző műszere más irányban végzi a méréseit és a kocsiban ülők egyszer se mozdultak az eseményre.

Amikor kint ülök a kertben és hallgatom a csácsogó madarakat, igazi diszharmónia a kivagyi motoros zajongása. A szárnyas vendégeim csak egy kört írnak le és a visszatérő csenddel együtt helyet foglalnak az ágak karzatán, újra kezdik a hangversenyüket. Én is megszoktam, egyáltalán nem idegesít, de megértem Ágnest és Valériát. Azt viszont nem értem, hogy miért nincs a városban senki, aki ezt az ügyet a magáénak érezné és megszüntetné az együttélési szabályoknak évek óta fittyet hányók hangoskodását.

Jó és rossz hírek

Vannak jó hírek és rossz hírek. Ez utóbbiak csak úgy jönnek és terjednek, mint a futótűz. A jók talán kevesebben vannak, talán mozdulni kellene értük. "Letartóztatták a dílereket, szuronyt szorítottak az eladó nyakához", olvasom a kezem ügyében lévő napilap "sajtó-érettnek" nyilvánított híreit. Történhettek ezek a világ végén és senkit nem érdekel az, hogy ezek régtől nem kötik le a figyelmünket. Én elolvasni sem vagyok hajlandó. Mint ahogyan sokan mások, magam is annak örülnék, ha a bennünket tájékoztató sajtók munkatársai felemelkednének a székekről, kimennének az utcára és megkeresnék azt a sok szépet és jót, amelyek ma is itt vannak közöttünk. Elmondok egy ilyet, talán még nem a mesék birodalmába tartozót:

Tél Uraság gondolt egyet és reggelre ünnepi fehér terítőt borított a Mecsek szépséges vidékére. A pelyhek éppen csak betakargatták az idén sietve kibújó medvehagymát és szirmait már bontogatni kezdő hóvirágot. Az ébredező család kikukkant az ablakon, megcsodálja az új ruhába öltözött hegyoldalt, majd ki-ki teszi a megszokott reggeli dolgát. A legnagyobb gyerek hosszú hónapok óta nem jár iskolába. A vírus és annak rontását gyengíteni szándékozók arra kényszerítették, hogy gimnáziumi tanulmányait otthon, a számítógép előtt ülve folytassa. Ő nem kapkod, nem siet sehova, az első órája máris a szobácskájában találja. Testvéreinek viszont ott van még a suliba vezető út és annak időtartama. Igyekeznek is tisztességgel, hogy a megszokottak szerint indulhassanak. Édesanyjuk melegíti a kocsi motorját és takarítja le arról a vékony hótakarót. A két gyermek már bent is ül, indulhat a hajó, irány az iskola!

Azon az úton, ahol a kis kocsi óvatosan halad előre, autóbusz nem jár. Az anyuka gyakorlott vezető, tudja milyen fontos a nagy figyelem. Ezen a szakaszon most lassú, lehetőség szerint nagyobb gázadás- és fék nélkül kell a métereket leküzdeni. Ám hiába minden óvatosság, az egyik enyhe kanyar után a jármű önálló életre kelt. A néhány centis hó alatt a tükörsima, láthatatlan jégpáncélon a kocsi megcsúszott és a lejtőn lassan, szlalomozva haladt lefelé. Balra a tüskés bokrok, jobbra az árokban végződő meredek, melyik lesz a végállomás? Győzött a rutin! Az autó megállt az út közepén és a behúzott féknek engedelmeskedve mozdulatlanná vált. 

A gyerekek kiszálltak és a szülői utasításnak eleget téve elindultak gyalog az iskolába. -Jókora séta lesz ez nekik, de én most innen nem merek elmozdulni. -vélekedett magában. Tekintetével addig követte a suliba igyekvőket, amíg csak tehette. Percek múltak és a "mit is tegyek" gondolatok forgatták az anyuka fejében a kerekeket. Tehetetlennek érezte magát, csak állt a kocsija mellett, mint egy gyanús zörejtől megriadt őz az erdei útra lépve. Nem sokáig időzött mellette a félsz. A megoldáson nem kellett törnie a fejét. Akár egy mesében, hirtelen segítség érkezett. Lentről négy markáns ember közeledett felfelé, kezükben szaporán működő lapátok és sóval teli vödrök. Mosolyogva érkeztek a még mindig tanácstalanul álló, de már sokkalta nyugodtabb asszonyhoz. Nagyot köszöntek és kezükkel mutatták a lefelé már közlekedésre is alkalmas utat. Látva a bizonytalanságot és meghallva a csendes kérést, egyikük szó nélkül beült és átvitte az autót a kritikus szakaszon. A köszönésen és a köszönömön kívül szó alig hagyta el a szájakat. Mindenki indulhatott a maga útjára. Ez a viszonylagos csend az erdei úton mégis hangos kurjantással ért fel, olyannal, ami nagybetűvel hirdeti az Embert!

A környéken lakók jól tudják, mi a teendő havazás és hirtelen érkező mínuszok esetén. Látva a bajbajutottat, a világ legtermészetesebb tennivalójának érezték segítségük megadását. Ezzel nagy örömet ajándékoztak valakinek és akaratlanul önmaguknak is. 

Én biztos vagyok abban, hogy a mosollyal távozók szívét az öröm és a szeretet átmelengette. És abban is, hogy ezt a kis történetet az olvasók lefordítják magyarra és ha tehetik, nem mennek el közönyösen a segítségre szoruló mellett. Ezért is lenne fontos, hogy a napi hírekben a csúnyák mellett egyre gyakrabban a szépekkel találkozhassunk! Nem először írok erről, ám a fontossága miatt egyáltalán nem idegenkedek az ismétléstől. 

Besorozás

-Egyes-kettes számozást kezd meg! -harsant röviden az utasítás. És mi elkezdtük a hosszú sor elejéről mondani: egy, kettő, egy, kettő, egészen a végén álló frissen bezupált újoncig. 

Hosszú ideig hallgathatták az arra éppen elhaladó civilek ezt a sajátos, közterületi számtan órát.   

-Egyesek két lépést előre lépj!

-Első sor balra át! Irány a teherautók, lépés indulj! 

A fegyveres katonai szolgálatot megkezdők másik fele helyben maradt, érkező autókra várva.                          

Többségünk egy kicsit megszeppenve hallgatta az utasításokat, talán még a tekintetünk is árulkodott. Ennyi év után is természetesnek tartom a bizonytalan jövőnk miatti félénkségünket. Rövidre nyírt hajjal, egyszerű civil ruhában -legtöbbünknek nem is volt másféle cifrálkodó, fitogtató- vártuk a sorsunk alakulását. Azon a napon bevonultak közül több ismerős arcot is felfedeztem, de jó barátom köztük csak egy volt. Laci nemcsak osztálytársam volt az általános iskolában, de pajtásom is a gyermekkori játékokban, csínytevésekben. Amikor sorba állítottak bennünket, szorosan egymás mellé álltunk. Közöttünk nem adtunk másnak helyet, hadd sodorjon egyfelé bennünket a szél. Nem gondoltunk arra, hogy pontosan ez fog bennünket egymástól elválasztani.Így aztán ő Kecskemétre, én Pécsre kerültem. Tekintetünk még találkozott amikor az egyesekkel elindultak az autók. Szomorúan intettem felé, intett ő énfelém. Főszakács lett, de jókat is ehettem volna! Két évig nem is láttuk egymást, majd az idegen város végleg elrabolta őt a szülőfalujától.

Peregtek az évek, a fiaim felnőtt-sorba értek. Főiskolai tanulmányai miatt nem hívták be katonának, polgári szolgálatot teljesített, megszűnt a sorkötelezettség.  Hármuk közül tehát egyikük se vonult be valamilyen fegyvernemi kiképzésre, ahogyan én. Nem kellett hosszú időre elhagyniuk a szülői házat, felváltani azt egy jól bekerített laktanyával.  Azt a jót, amit nekem adhatott a hadsereg, mégis látom a fiúkban. A rendre, fegyelemre, a munkára és a másikkal való törődésre gondolok. Mert ezek a tulajdonságok -ha akartuk, ha nem- ránk rakódtak értékes teherként. Az emlékek közül a rosszak -mert hát ilyenek is voltak- már fel sem villannak előttem. A fiúk  mindhárman becsülettel teljesítik az életük meghatározta feladataikat a tényleges,fegyveres katonai szolgálat teljesítése nélkül is.  

                                                       

Valamire való vagy?

 "Madách Imrétől Az ember tragédiáját egy valamire való magyar ember kívülről ismeri." Az Új Dunántúli Napló lepett meg ezzel a mondattal januárban. Számolgatni kezdtem magamban a színeket és felidézni azok tartalmát. Egészen jól sikeredett, de megesküdni nem mertem volna mind a tizenötre, azok pontos tartalmára.

Mit is jelent ez az idézett mondat? Úgy vélem, hogy magyar az, aki annak vallja magát és feltétel nélkül szereti ezt az összezsugorodott kis országot a benne élő emberekkel együtt. Bárhol is él, beszélje nyelvünket és tanítsa meg arra gyermekét is. Ez a kritérium, amit én most itt hirtelenjében felállítottam, nem is olyan nagy dolog. Vagy mégis? Sokan akadnának el a rostában, minden bizonnyal. A megmaradó milliók közül vajon hányan ismerik a tragédiát kívülről? A mondat szerkesztője nem részletezi ezt a kérdést, de a "valamire való" kifejezést se magyarázza el. Viszont tökéletesen ketté osztja a magyarságot. Valamire valókra és semmirekellőkre. Én nagyon sok olyan embert ismerek, akik alig ismerik a tragédiát. Elfelejtették, vagy meg sem tanították velük Madáchot, ám ettől remek emberek és magyarok!

Az általam kifogásolt cikk írója valószínűleg nem ártó szándékkal fogalmazott így, csupán meggondolatlanságából fakadóan bántott meg sokakat. Mondhatnám azt is, hogy divatosan viselkedett! Ma ugyanis természetessé vált -akár a napilapok hasábjain keresztül is- megosztottá tenni az embereket. Ha a szerző célja ez volt, minden bizonnyal sikeredett. A "kívülről ismerők" szűköske csoportja mégiscsak nagy lehetőséget kapott. Megismertetheti a semmirekellőkkel az emberiség születését, történelmét, jövőjét. A jó és a rossz  szüntelen harcát, a boldogulás lehetőségeit. Vagy mégse? Lehetséges, hogy ez az utóbbi, jóval népesebb csapat pontosabban érti és teszi a dolgát, ha nem is fújja kívülről a sztregovai remete sorait?

Az ember tragédiáját világirodalmi súlyú alkotásnak minősítették az ahhoz értők közül többek is. Arany János a mű gondolati tartalmához annak nyelvi szépségét hiányolta ugyan, göröngyösnek tartotta, ugyanakkor fenséges kérdésekről beszélt és egyengette a tragédia kiadásának és szerzőjének útját. Nos Aranynak az elmarasztaló kijelentését elfogadhatjuk az ő nagyságára hivatkozva még akkor is, ha nem igazán értünk vele egyet. 

A sajtóban megjelent cikkel kapcsolatban véleményt cseréltem másokkal is. Lehet, hogy csak én látom ilyen borúsnak az ember nyakába akasztott tábla feliratán a "valamire való" jelzőt? Érdemes ezért akár egyetlen szót is elfecsérelni? Kellett nekem ezt a cikkecskét elolvasni? Megtettem és kiállok magamért. Helytelennek ítélem meg a mondatot, másképpen fogalmaztam volna. Ahogyan azt Madách is javasolta: "Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál."

Opticus demielinizáció

Egy verőfényes májusi délután kint ültünk a kertben, amikor első ízben tapasztaltam, hogy az engem körülvevő dolgokból kettőt látok. Mi-tagadás, megijedtem. Nem tudtam megmagyarázni magamnak ennek okát, a szakorvos világosított fel. Opticus demielinizációnak nevezte és elmagyarázta a lényegét. Utána olvastam, tudomásul vettem és mint megváltozhatatlant, szó nélkül elfogadtam, lassan bele is törődtem. 

Képzeld el, hogy merőlegesen nézel egy feléd közeledő ember szemébe. Belőle kettőt látsz, egymástól tisztes távolságra teszik meg lépteiket. Ahogy közelednek hozzád, az alakok megérintik a másikat és amikor megállnak előtted egy méternyire, arcuk összeér, de még mindig ketten vannak. Most jövök én, fejemet majd harminc fokkal balra fordítom és már üdvözölhetem is a kedves ismerőst, aki egymaga nyújtja felém a kezét. Később apró üvegtesti homályok jelentek meg és úszkálnak át fáradhatatlanul a látómezőn. Ez csak akkor zavar, ha világos a háttér. A velős hüvelyeket nem tudom megújítani, ezért kénytelen vagyok kicsit balra fordulva élni, illetve egy szemmel tájékozódni a világban. Azért azt jó tudnom, hogy a bal szememmel vizslatott világ nem ott van, ahol látom. A két szemem nem tud összehangoltan  működni, együtt mozogni. Nyilván nem egyformán érkezik  meg a látott kép az ideghártya pontjaira. Ezért "természetes", hogy az agyamban két különböző kép jelenik meg. Nevezhetem ezt az állapotot egy furcsa tornának is. Kijelenthetem azt is, hogy a látásom csupán igazodott az engem körülölelő külvilághoz. Így aztán nekem nincs is semmi bajom, csak az én kicsi hazám folyton felszakított sebei véreznek. Az ezer éve írt történelmünk állandóan visszatérő motívuma az együttgondolkodás és az összhang hiánya. Nevezhetem ezt kettős látásnak is. Függetlenül attól, hogy a viszályt idegen népek, vagy csak a magunk acsarkodása szülte meg, a rövidebbet mindig mi magyarok is húztuk. Egyszóval semmi jelentősége nincs annak, hogy milyenek a szemeim, a jobb is rossz képet szerkeszt. 

Vagy harminc évvel ezelőtt óriási lehetőséget kaptunk arra, hogy felszabadultan, mindenki kedvére alakítsuk az életünket. Hogy jusson mindannyiunknak tisztes megélhetésre. Nem így történt, sajnos. Az egymással kilincseket cserélő "hatalmasok" ketté szakították az embereket. Az önző és érzéketlen milliárdosok mellett még sokan vannak, akiknek jut az abroszra reggeli, ebéd és vacsora. Ám egyre többen lesznek, akiknek üres az asztala, akik nem esznek, éheznek. Belőlük pedig egy is sok!  

A feladat általában nagyon egyszerű. Lehunyni pilláimat az elszomorító dolgok előtt és tágra nyílt szemekkel felkészülve várni az örömöket adókat. Különbéget tenni a kettő között, ez az igazi kihívás! Igyekszem is a tisztánlátás érdekében gyakrabban törölgetni a szemüvegemet. A por lehessegetése a lencsékről önmagában nem hoz eredményt. Észre kell venni a jót a másikban, hadd örüljön annak! Ahogyan te is sokáig emlékszel arra, ha az öröm forrását benned látták meg. Az igazi pozitív gondolkodás mégis csak az, ha a segítő szándék tettekben is megnyilvánul. Csak akkor fog őszintén mosolyogni a szemünk. A kettős látásom miatt félresikerülhet apró kis izmaim csinálta mosoly, de attól még igaz marad, amit az imént leírtam.

Olyan jó is lenne, ha körültekintve a világban a jobbító törekvés milliárdnyi, apró mécsesét látnánk fényleni. Én magam már annak is tudok örülni, ha a ritkán látott veréb pár meglátogat és elfogadja a neki szánt szotyolát. De ha csak egyedül száll le az ágra, hát szembe nézek vele és máris ott billegeti a szárnyacskáit élete párja is.  

Tavaszvárás

Vírus és tiltás, már elegem van ebből az egészből! Az én koromban egy esztendő nagyon hosszú és drága időnek számíthat. Covid ide, vagy oda, fel kell már állnom a székemből és kimozdulni végre! Nagy szerencsémre mások is gondolkodnak így, sőt vannak emberek, akik ebben az ínséges időben olyan programmal szolgálnak, amit elfelejteni, de méltóan megköszönni se tudok.

Így történhetett meg az a gazdag élménnyel megajándékozó csoda, részt vehettem egy zongora hangversenyen. Az előadók mindegyike nagyon fiatal. Eszükbe se jut még a művek szerzőinek fejével gondolkodni, csak arra ügyelnek, hogy az ujjaikkal leütött billentyűk ott és annyi ideig szólaltassák meg a hangokat, ahogy azok a kottákban szerepelnek. És még arra, hogy a játékuk a széksorokban ülőknek felszabadultságot és örömet okozzon. Egy pillanatig nem jutott az eszembe az egyébként mindenkit fenyegető, fertőzéses világ. Csak ültem szótlanul és lubickoltam a felcsendülő dallamok hullámaiban. 

Elsőként hófehér ruhában, csipkés blúzában egy copfos szőke lányka mutatkozott be. A komoly és érzelmeket felkavaró zene után felállt és mély meghajlással köszönte meg a közönség tapsát. A következő előadó termetében és korában hasonlít az előzőhöz, akár testvérek is lehetnek. Kontyszerűen összefogott hajából egy tincs makrancosan elszabadulva, játékosan illeszkedik a felcsendülő muzsikához. A rózsaszín blúz a szőke haját vöröskésre festi. Schumann "A hazatérő vidám földműves" című darabja jókedvvel telítette meg a termet. Az illedelmes meghajlás, de a taps sem maradhatott el. A harmadik zongorista egy fénylő-kék szemű, frissen rövidre nyírt hajú kis srác. A kék- kockás rövid ujjú ingében, komoly arcával megjelenő fiú meghódította a közönséget, mielőtt a székére leült volna. Sötét nyakkendője árulta csak el, hogy egy újabb művész bemutatkozásáról van szó. Iskola-játékát befejezve ő sem mulasztotta el az udvarias elbúcsúzást. A tapsnak a két lány újbóli váratlan, a műsorfüzetben nem szereplő együttes megjelenése vetett véget. Kottára eddig sem volt szükség, a dalokat emlékezetből játszották. A négykezes kezdő akkordjai pillanatok alatt leültette a már szedelődzködni készülődő közönséget. A húsz ujjat megtáncoltató darab a zene lényegét fejezte ki. Minden jelenlevő  számára azt mondta el, amit leginkább hallani akart. Tévedtem, amikor mindössze a kottához hű játékról beszéltem. Mindhárman nyitogatták a lelkük  kapuit is. A meghajlásokat ki se várva, viharos tapssal hálálta meg a nagyérdemű ezt a szép estét.

Már javában elindultak a kijárati ajtó felé az emberek, de én még mindig mozdulatlanul ültem a helyemen. A koncert ötletének megszületése és megszervezése körül jártak a gondolataim. Mozart Tavaszvárás c. dalát is eszembe juttatta ez az este, pedig nem is csendült fel. Miért? Hálás vagyok és szerencsés, hogy itt lehettem és a három fiatal játékát végighallgathattam. A terem lassan kiürült, szájkendőjét túlzott gondossággal igazítgató néhány ember is kint van már az utcán. Magamra maradtam a csenddel, kint újra szállingózni kezdett a hó. Fel is álltam gyorsan az étkezőnkben lévő számítógép mellől, amelyen keresztül unokáim nagyon szépre sikeredett otthoni zongora koncertjét néztem- és hallgattam végig. Köszönöm szépen, Kedvesek, szépek és aranyosak vagytok! Ügyesen belemarkoltatok a papa szívébe.

Megörökített pillanatok

A nagyszoba szekrényének egyik üvegezett ajtaja mögött eltérő nagyságú albumok sorakoznak. Több már nem fér oda, a polcok így is szépséghibásak a zsúfoltságuk miatt. Vannak a lakásunkban a szemek előtt eldugottan még több helyen is a családunk történelmét megörökítő fénykép-csomagok. A felvételek számát nem ismerem, biztosan több ezer van már a birtokunkban. Ezt az amúgy is óriási mennyiséget növelik azok a lencsevégre kapott pillanatok, amelyeket csak a számítógép mappái őriznek.

Az időben száznál is több esztendőt utazunk vissza, 1901. augusztus 8-án készült az a felvétel, amelyen nagyapámat ismerhetem fel. A csoport tagjai Bécsben, a monarchia hadseregében teljesítettek szolgálatot lovas huszárként. A század első harmadában láthatom anyai és apai nagyszüleimet családjaik körében. 1936-évben egy pécsi farsangi bál résztvevői, zenekarral együtt mosolyognak a szemembe, lehetnek vagy százan. Középen édesanyám, még hajadon korában. 1938. november 20-án szüleim állnak leendő közös otthonuk széles bejárati ajtaja előtt az objektív elé, eljövendő közös életük szépségében bizakodva. A menyasszonyi fátyollal jól harmonizál a vőlegény bal kezében tartott fehér kesztyűpár.  Harminchat évvel később mi a fényképészt látogattuk meg, de nekem nem volt díszes fehér kesztyűm. A kezeimet a fotográfus elfelejtette megszínezni, azok feketék maradtak. Az ifjú ara hófehér öltözete talán elvakított, mert a hibát jóval később vettem csak észre. Az időben előbbre haladva feleségem szüleit és nagy családját nézhetem a fotó papíron. Azután már mi gyerekként, majd gyermekeink és unokáink következnek a sorban. És ahogyan haladtak előbbre az évek, az albumokban úgy szaporodtak a képek. Ha azokat időrendben egymás mellé helyezném, sok lépésnyi utat tehetnék meg mellettük. Sétám közben meg-megállva, emlékeimbe burkolózva újra élném hetvenkét évemet. A rám mosolygó szemeket elnézve azt hihetném, hogy minden nagyon szép volt. Az is igaz, hogy a rosszkedv általában nem adta kezünkbe a fényképezőgépet.                                                                                     

A fotózás technikai feltételei óriásit fejlődtek és a mi családunk lépést tartott azzal. Ennek köszönhető, hogy ma már színes formában örökítjük meg életünk apró-cseprő, vagy jelentősebb eseményeit. Az okostelefonok világában-ha nem is művészi kivitelben-könnyűszerrel készíthetők a jövőnek a rögzítésre érdemesek. Évente úgy karácsony előtt aztán pendrive-ba kerülnek a másolandók, így jutnak el a nyomtatást végzőhöz. Végül a kicsi adattároló dobozkából előbújt képek a zöld fenyő alatt borítékba helyezett ajándékként jelennek meg, mint a négy család éves foto-dokumentumai. És villoghatnak a vakuk, kezdődhet a következő esztendő.

A régi fényképek közül a legtöbbje egyféle "öröklés" során került a birtokomba. Annál inkább vigyáznom és őriznem illik azokat. Mi lesz a sorsuk, nem tudom. Bízok abban, hogy a családom tagjai értékként kezelik valamennyit és tisztességgel meg is őrzik azokat. Ehhez a pár sorhoz nem teszek személyeket ábrázoló felvételt. Blogos írásomat kísérje  egy olyan kép, amit én készítettem. Soha nem láttam élőben még ilyen természeti jelenséget, amit a tetőtéri ablakból őriztem meg másoknak is a késői őszben.

 

Jubileumra készülődve

Jövő évben a 100-éves jubileumi ünnepségét tarthatja meg a Komlói Bányász SK. Ennek apropójaként hadd szóljak ismét a fociról!1923-évben már labdarúgó csapattal büszkélkedhetett a bányász falu. Az évszázad alatt ennek a labdajátéknak minden lépcsőfokára ráléphetett a zöld gyep tizenegy harcosa. A kerek évfordulót ünnepélyes formában biztosan meg fogják tartani. A különböző sportágakat képviselő szakosztályok meglétéről és működéséről felületes a tudásom. Szurkolhattam a szabadtéren felállított ringben bokszolóknak, meccseit a kemény betonon lejátszó kéziseknek. Az SZTK-val szemközti medence vizébe csobbanva Karcsiék gyűjtögették a pontjaikat, de ezt tették a kaucsuk labdát ügyesen nyeső, pörgető asztaliteniszezők is. Láttam a tekéseket, tudok az élvonalban táblához ülő sakkozókról és ennyi idő alatt biztosan voltak mások is. A legtöbb érdeklődőt mégis a focisták csalogatták ki otthonaikból, különösen abban az időben, amikor első osztályban szerepelhettek. Gimnazista koromban a Kökönyös-i lelátón többször is szemtanúja voltam dicsőséget hozó győzelemnek, vagy éppen jókedvünket lelohasztó vereségnek.

Évtizedek után kerültem ismét foci-közelbe. Gábor fiam igazolt játékosként gurította a labdát. A hátvéd előre húzódott, egy beívelt labdára a legmagasabbra ugrott fel. Csattant a fején a labda és óriási gólként a hálóban kötött ki. Gyermekem gólja a magasabb osztályba kerülést eredményezte. Akkor sokan gratuláltak nekem, pedig a gólhoz ugyebár semmi közöm nem volt. Hacsak az nem, hogy javasolt pedagógusi tiltás ellenére örömmel hagytam sportolni Gábort. A matek érettségije így is jeles lett. Tanulmányai a fővárosba szólították, ott rúgta tovább a bőrt. Még a századforduló előtt újra Halász gyermek futhatott ki a pályára az ifi csapat tagjaként. Bálint stabil hátvédje volt a csapatának. Kár, hogy azok a fiatalok nem maradtak együtt, mert belőlük ismét egy nagyon eredményes felnőtt gárda nevelődhetett volna. Apósom és Matyi nagybátyám nélkül a bíró nem tudta volna megfújni a sípját a kezdőrúgáshoz. Középső fiam Tibor, igazolt játékosa ma is egy Balaton-parti község labdarúgó csapatának. Szükség esetén pályára lép és bő negyven évvel a háta mögött, jó kedvvel, felszabadultan gurítja a labdát. 

Szeretem a labdarúgást. Szívesen megnézek egy jónak ígérkező mérkőzést. Sajnálom, hogy ebben a világot megjárt sportágban túl nagy szerepet tölt be a pénz. Mégis örülök Levente unokám foci iránti rajongásának, általa még fel sem ismert elkötelezettségének. Majd egyszer dicsekedve mondom el neki, hogy én is fociztam. Szabadidős programként, iskolás bulis meccseken, baráti találkozásokkor. A fénykép is ezt igazolja, ami 1982-ben készülhetett Pécs-Kertváros Nevelési Központ tornatermében. Senkit nem akartam megbántani azzal, hogy kihagyom, ezért lettem én látható szereplője ennek a pársoros írásnak.

A centenárium ünnepére készülődő KBSK sokaknak adott lehetőséget az egészséges versengésre. Én a nevelés egyik fontosabbak közé tartozó eszközének tartom a sportot. Elkötelezettség, fegyelem, tisztelet, célkitűzés, rendszeresség, hovatartozás és még sorolhatnám azokat a fogalmakat, amelyek eszembe jutottak a jubileumára készülődő Komlói Bányásszal kapcsolatban. 

Szemet szúró szemét

Egy csapatnyi komlói fiatal fogta magát, felszerelkezett a szemétgyűjtés minden eszközével és elindult a várost övező zöldbe. Nem kutakodtak, néhány pillanat és már az útjuk kezdetén munkára késztette őket a sok-sok rakásnyi hulladék. A számítógép bekapcsolásakor villant fel előttem ez a hír és nem tagadom, nagy örömmel fogadtam. Az internet hullámain gyorsan körbe is szaladtam Komló dombjait, de a kapott kép elrontotta a korábbi örömömet.

Külföldről hordják nagy szorgalommal hazánkba a szennyvíz-iszapot, ennek "rendezettségéről" nem olvashattam sehol. Több tonnányi  üzemi maradékot kapott "ajándékba" Határtető, máig sem kaptunk egyetlen sor tájékoztatást sem az elrendelt nyomozás eredményéről. Az erdőszéli kisebb, odahordott, ott felejtett, laza mozdulattal elejtett szeméttel érdemes egyáltalán foglalkozni? Nagyon is! Ezt erősíti meg az a vélemény, amit most szó szerint idézek: " Te aki szemetelsz! Mit képzelsz magadról? Vedd tudomásul! Vendég vagy e földön. Mire jó ez? Miért nem tudod elvinni a következő kukáig? Annyira nehéz? Szégyellhetnéd magad, bár nem te olvasod sajnos, hanem olyan, aki nem csinálja ezt. Felháborító, hogy már magánszemélyek teszik meg helyetted, hogy nem bírják elnézni a mocskot amit te csinálsz és az összes többi, aki így viselkedik mint te. Nincs jogod hozzá. Nem csodálkoznék ha tényleg vége lenne egyszer annak, hogy itt élhetünk e csodás földön. Köszönet és hála annak aki más szemetét felszedi."

Jogos az aggodalom, jogos a szemrehányás, a gondolatok megfogalmazójával mindössze egy kérdésben nem értek egyet. Az internet használója éppúgy szemetelhet, mint bárki más. A természet tiszteletben tartása leginkább nevelés kérdése. Krőzus király és a koldus is elszórhatja hulladékát, ha a rendre és a tisztaságra nem tanították meg. Ebben elsődleges szerepe van a családnak, de az iskola se engedheti meg, hogy  diákja a plafonra ragassza a rágógumit, vagy ledobja a földre megüresedett energiás dobozát, palackját. Valamikor plakátokon olvashattuk: "A tisztaság fél egészség!" Ezt a jelmondatot nem látom már sehol, de nem is tudom, hova tehetném ki. Az egyház által is felszentelt miniszterelnöki iroda-, vagy egy elhanyagolt kórházi mosdó -falára? Mindkettő nevetségessé tenné az ügyet.

Nem először foglalkoztat a szemet szúró szemét kérdése. Nem is lehet elégszer panaszkodni, vagy éppen dicsérni. A felelőtlen emberi magatartás -amennyiben nem hagyunk fel vele- lassan és biztosan élhetetlenné teszi a világunkat. Flóránk és faunánk ezer sebtől vérzik, védekezésre képtelenek. Sorsuk majd a biztos kipusztulás és azzal együtt jön el majd az ember halálának órája is. Jó lesz tehát felébrednünk és sokat dolgoznunk a tisztaságért. Nekem, neked és mindenkinek!

Az a csapat, aki jó példát mutatva élen jár környezetünk megszépítésében, biztos lehet abban, hogy neki fogja kibontani szirmait a vadvirág és a szorgalmas fiatalok körül repdesve énekelnek a dalos pacsirták.                                                                                                                                                      

Abaligettől Zókig

Nem emlékszem arra, hogy ilyen meglepetésszerű ajándékot kaptam volna így év vége felé a napilap hasábjain. Városok és falvak polgármesterei fogalmazták meg jókívánságaikat a lakosság felé. Áldott karácsonyt és boldog új évet kívántak az embereknek. Sorban a nagyobb, majd kisebb városok, őket követve a falvak megválasztott vezetőinek neveit olvashattam egy teljes oldalnyi területen. A négy nagyobbat kilenc kisebb követi, majd zárja a sort negyvenkettő. Az együtt ötvenöt. Hol van a többi? 

Baranya megyében 300-nál is több saját önkormányzattal és polgármesterrel bíró település van. Nagyon sok az 500 fő alatti apró falucska, méretük ellenére mégis egyenlő részei az egésznek. A polgármesteri  többség tehát nem köszöntötte volna az ott élőket? Nem hinném, talán más utat kerestek, nem a közvetítő megyei sajtót. 

Szívesen megkérdezném az ötvenöt polgármestert, hogyan került a neve a nyomdába. Ha nem is ugyanannyi, de legalább tucatnyi, egymással köszönő viszonyban sem álló választ kellene végig hallgatnom. Néhány sor megjelenítése is pénz kérdése, hát még egy teljes oldal elfoglalása. Azt megkérdezni, hogy ki és mennyit fizetett érte már nem merem bevállalni, mert a rám tekintő csodálkozó szemektől, a nyitva felejtett szájaktól és a sután kimondott válaszoktól a nevetés görcse törne ki belőlem. Akadna közöttük vélhetően olyan is, akinek halvány fogalma sincs a Dunántúli Napló ezen oldaláról. A központi nyilvántartás szerint "kormányhű" polgármesterek listáját megkaphatta a szerkesztő a feladat végrehajtása céljából. Az elvégzett munka ellenértékéről számlát nem láttam, azon a szereplőket nem ismerhetem.

Pista bácsinak a kis faluban jár a napló. Meg is kérdezi a polgármesterét csak úgy kíváncsiságból:   -Mondjad már meg nekem, te Gyuri! Több mint húsz éve vagy az első emberünk, miért maradtunk ki ebből? -lobogtatva csontos, vénülő kezében az újságot. Ezen aztán mindketten jót nevettek.

Mit szól hozzá a meg sem kérdezett megyei főváros, a természet csodáival megáldott első és a Pécsi-víz mellett nyújtózkodó utolsó? Nekem örülnöm kellene, hogy a polgármesterem köszöntött, mégsem teszem, hiszen ezt ő se gondolta komolyan. Ilyen megosztottan üdvözölni egy megye lakósságát nem szabad. Akik ezt így elintézték, szégyellhetik magukat! Még szerencse, hogy nem ettől függött a karácsonyunk békés szeretete és nem ez befolyásolja az új esztendőnk történelmét. Abaliget és Zók között élő embereknek -önkormányzatuk és polgármesterük politikai hovatartozásától függetlenül- legyen szerencsés, sikerekkel tarkított ez az idei esztendeje! Ja, hogy ez nem jelenik meg kinyomtatva, igazán sajnálom!