2019. június 29., szombat

Barátság és szabadság


Karácsonyi-Újévi köszöntéseimet szűk körben még ma is a hagyományos postai úton, képes levelezőlapok küldésével fejezem ki. Segítségemre vannak ebben a szájjal és -lábbal festő művészek, kiknek munkáit évente legalább két alkalommal megküldi nekem egy alapítvány. A képeslapra sokszorosított festmények válogatás nélkül aktuálisak, azok megvásárlásával örömmel támogatom a nemes célokat.
Idén az ajándéka mellé mindegyik unokám kapott húsvétkor egy képecskét, korának megfelelő, az ünnephez kötődő versikével. Úgy láttam, örültek a színes kiegészítőknek.

Csakhogy megmaradt belőlük egy darab. A ma negyven éves Élodie Cases szájjal festette és a képnek a "Cica" címet adta. A francia kislány 12-éves korában baleset áldozata lett, lebénult. Máskor is ámuldozva nézegetem a szájaknak és a lábaknak adott parancsok alapján készített remekműveket. Csodálójuk lettem és egy kicsit a gyűjtőjük is. A megmaradt képet itt most közreadom. Élodie festményét a két nagylány (12-14-évesek) unokáimnak átadtam a következő kéréssel: Nézzék meg a képet alaposan, majd írják le azt a tíz szót, ami arról elsőkként az eszükbe jut! Kezembe vettem a gyöngyírásokkal teljesített feladatot. Mielőtt azonban egy pillantást is vetettem volna a szavakra, én is jól megnéztem ezt a cicát és közel sem olyan szép írással, magam is papírra vetítettem tíz szót.

Mindezek után természetes kíváncsisággal olvasgattam a lányok szavait és hasonlítgattam össze azokat egymással és a magaméval. Nagyon gyorsan ráébredtem arra, hogy erre semmi szükség nincsen, mindegyikünk más, ez a természetes. Azért ez a harminc szó bennem -kiértékelésre nem váró- számtalan, szabadon szárnyaló érzést fakasztott:

Szabadság, Öröm, Játék, Természet, Barátság, Virágok, Állatok, Harmónia, Cica, Pillangó

Csoda, Természet, Szabadság, Barátság, Pille, Egyensúly, Harmat, Megbocsájtás, Álom, Könnyed

Kíváncsiság, Játék, Szeretet, Mosoly, Szabadság, Virág, Napfény, Barátság, Kérdés, Őröm

2019. június 20., csütörtök

Elbizonytalanodtam?

A jövő hónapban éppen tíz éve lesz annak, hogy az Európai Parlament a képviselt országoktól függetlenítette a tagjai sorába megválasztottak fizetését. Az addig tapasztalt jelentős különbségek eltűntek, mind a hét és félszáz ember anyagi gondoktól mentesen élheti napjait. A béreken kívüli egyéb juttatások csak elősegítik azt, hogy akár elkötelezettség érzése nélkül is sokan álljanak sorba az öt évenként megválaszthatók közé.

Távol áll tőlem, hogy bárkit is megbántsak, de a pártok és a hozzá tartozó személyek sokaságát tanulmányozva, kortes beszédükbe esetenként belehallgatva, megerősödött bennem a bizonytalanság. Megkérdeztem magamtól, alkalmas vagyok-e kiválasztani az esélyesnek tartottak közül az arra megfelelőt és nekem tetszőt? Győztem, az én keresztem nyert, nőtt a hazai ellenzék! De miért is adtam voksomat az ellenzéknek én, annyi sok régebbi, egyszemélyes szavazólap után? Történt az EP-választás napján valami, amit most elmondok. Nem az eset választotta ki a keresztem helyét, de akár megtehette volna.

Az a körzet ahova én választani járok már negyedik évtizede, gyakorlatilag egy kis falu, a "nagy" városhoz csatolva. Az idők folyamán az idősebb generációt fiatalabbak váltják fel, költöznek a mi közösségünkbe. A falu már nem a régi, a helyi kis önkormányzatok mindig igyekeznek tetszetős környezetben összekovácsolni az embereket. Ez persze nem sikerülhet teljesen, vannak a sorból kilógók, ők a másokért tenni nem akarók. Ám azért mindenki ismer mindenkit.
Mecsekfalu közösségi házát kibérelni lehet, teszik is ezt általában nem közénk tartozók. Lehetőségünk arra, hogy oda bemenjünk, csak úgy, csak egymással beszélgetni, igazából nincsen. A kis kocsma sem üzemel abban már régóta. A választások azért mindig itt történnek.

Belépek az ajtón, öten fogadnak. Hárman falusiak, egy a város önkormányzatát képviseli, egy személy vélhetően valamelyik párt delegáltja, őt nem ismerem. Négyüket annál inkább! A földiek közel korombeliek, róluk "száz" év óta tudok, szervuszt köszönhetek nekik. A várost képviselő hölgy fiatalabb, mégis kislány kora óta látom cseperedni, őt akkor száztíz-éve tegezem.
A velem együtt érkező nyugdíjas asszony éppen úgy van a bizottság tagjaival, mint jómagam. Falusi lakósként a helyiségben ő a legidősebb csak azért, mert itt született. Átadja iratait és kiderül, hogy lejárt a személyi igazolványa. Lakcímkártya nem elég, jogosítvány jó lenne, de nincs nála. A bizottság férfi tagja mosolyogva néz a többiekre, tekintetében a kérés fogalmazódik meg, hadd szavazzon, mindannyian régtől ismerik. Csakhogy választ nem kap, bólintás helyett elforduló fejek, ablakon kinéző merev tekintetek. Eligazítást kap, hogy ideiglenes igazolványért bemehet a városba, soron kívül megkapja. Az asszony  térül-fordul, gyalogol néhány száz métert és leteszi jogsiját az asztalra. Kifelé menet nem tudom, hogy köszöntek-e neki, mondott-e  ő viszontlátást az ajtó becsukásakor?
Mi tagadás, elszomorodtam. Senki nem merte kijelenteni, hogy ez az egész úgy komolytalan, ahogy van, nyugodtan szavazzon ez az asszony! Mi van akkor, ha a jogosítványa is megújítandó, ha olyan helyen él, ahol nincsen gyors, ideiglenes okirat megszerzésére lehetősége, ahol nem igazán járnak tömegközlekedési eszközök? Akkor hát így járt, nem tudta véleményét írásba foglaltatni az EU-s parlamenttel kapcsolatban.
Ám nekem rögvest eszembe jutottak egyszerű megoldások:
  -A helyi bizottság kijelenti, hogy Te vagy az, aki a listánkon szerepelsz, szavazz nyugodtan!
  -A helyi bizottság nem engedélyezi, hogy voksolj és ezt írásban, konkrét jogszabályi helyek megjelölésével a tudomásodra hozza.
  -A helyi bizottság felhívja az ideiglenes igazolványt kiadót és beazonosítás után lehetővé teszi a boríték urnába helyezését.
  -Minden nyilvántartóban ügyel valaki, a személyek szükséges igazolására.
  -A választásokat megelőzően a központi adatbázis ismerői minden hanyag embert időben értesítenek arról, hogy a kérdéses napon már nem lesz érvényes személyi igazolványuk. Az egyébként gyakori levelezgetések mellett az a néhány száz már nyugodtan elférhetne a postások táskájában.

Ezek a felsorolt megoldások csak akkor jöhetnének számításba, ha minden ember szavazatát a kiértékelők fontosnak tartanák. Úgy tűnik, ez nem így van. Igaz is, minden ember tartsa evidenciában az okmányai hitelességét és ne méltatlankodjon, hogy nem tud valakit egy igennel gazdagítani. Ezek után csak azt nem értem, hogyan fordulhat elő, hogy külföldön élő honfitársaim eltérő módon -könnyebben és nehezebben- adhatják le voksaikat, hogy a közlekedés szervezésével segítik adott területekről az emberek urnához való jutását, hogy zsák krumplival, néhány ezer forinttal megvásárolják az előírt helyre írandó ikszeket, hogy munkahelyeken eligazítás jelleggel hangzanak el pártok és nevek. Vagy ezek nem is lehetnek igazak? Valakik csak szórakozásképpen töltötték fel ilyen hírekkel az éter hullámait?

A tagállamokban megtörténtek a választások. Az elkövetkező öt esztendőre bekerült emberek a parlamenti politikai hovatartozásuk alapján megalkothatják képviselőcsoportjaikat és rajta, munkához láthatnak! Ennek az óriási gépezetnek a felállításában csipetnyi szerep jutott a választása mellett kardoskodó nyugdíjas asszonynak. Megérdemli tehát, hogy az érdekeit tisztességgel, becsülettel és alázattal szolgálja az ő kiválasztottja. Nem is egyszerű feladat ez, mert a honi parlamenti munkában nem ezt láthatja. A rendetlenséget, az áldemokráciát, az önzést, a hitehagyottságot, a hazugságot és még sorolhatnám, de leginkább az emberi szeretet teljes hiányát  mégsem viheti magával országházunkból Brüsszelbe. Itt maradnak azok nekünk, fegyverekkel őrzötten.
Az is lehet, hogy ezekből a csúfságokból öt évvel ezelőtt már kivittek egy szekérre valót, amivel az amúgy is betegeskedő nagy parlamentet folyamatosan mételyezik. Én legalább így értem meg azt, hogy a legutóbbi választásunkkor hangos szó nélkül tudomásul vették a számítógépes rendszerünk összeomlását, vélhető csalás-sorozatok után az "új" parlamenti patkó kialakítását.

Megmaradt bennem a bizonytalanság, képes vagyok-e befolyásolni egy óriási eu-s testület alakítását? Tisztességes dolog-e felkészítetlenül borítékba tennem egyféle véleményemet? Nagyobbik baj az, hogy a hitem rendült meg valamennyi választás tisztaságában. Nem is érdemes élcelődnöm a helyi választási bizottság munkájával és teljesen feleslegesnek érzem haza sietni a jogosítványért.

Billegő hitem ide, vagy oda, mindenki menjen el minden választáskor és a legjobb meggyőződése szerint döntsön! Aki pedig nem él ezzel a jogával, ki se nyissa a száját se jobbra, se balra, és maradjon csendben!
Az én vállaimat pedig hadd nyomja az a felelősség, hogy a mi kis országunk képviselői olyanok, amilyenek. Ha mégis szükséges, hát megkérem a szépséges Európét, tegyen rendet, járjon közbe az Őt elrabló istenénél!


2019. június 17., hétfő

Azt írja az újság

A májusi eső aranyat ér, de ennyi? Június elején a tikkasztó nyári kánikula lassan már nem is szokatlan. A szélsőséges időjárást a tegnapi jég és jókora eső csak alátámasztja.  Nem is csoda, ha mindehhez csatlakozva extrém szúnyog-inváziónak lehetünk tanúi és szenvedő alanyai. Teljesen mindegy, mikor lépek ki a lakásom ajtaján azonnal áldozatul eshetek néhány gyors, falánkabb szúnyognak.

A kabaréban is jeleskedő Psota Írén és Major Tamás ha élnének még, hallhatnám Lujzától, hogy:
   -Te Jenő! Azt írja az újság, hogy a héten 156 településen irtották a szúnyogokat! Itt nálunk Komlón még soha nem tettek ilyet. Miért nem, Jenő?
   -Jaj, Lujza! Biztosan nincs rá pénze a városunknak!
   -Az nem lehet Jenő! A minap olvastam, hogy az államnak ajándékoztunk egy óriás telket, amelyet előtte teljes mértékben közművesítettünk.
    -Ugyan Lujza, biztosan adtak rá a központi költségvetésből!
   -De Jenő! Ezt nem mondta el a polgármesterünk, amikor a telek elajándékozásával dicsekedett, csak a majdani sok munkahelyet emelte ki, várható fontos változásként.
   -Nem mondta, mert talán éppen a szúnyogirtás lehetséges megvalósításának gondolatai jártak a fejében. Lujza, miért nem hagysz engem végre nyugodtan újságot olvasni?
   -Jól van na, békében hagylak! De azért azt jó lenne tudni, hogy miért nem tartozunk mi a 156 szúnyog-irtott település közé, ugye Jenő?
   -Mert A mi Sikondánk nem olyan fontos pihenő terület, a városunkhoz csatolt községekben úgyis rég hozzá szoktak a vérszívók hadához. A panelokban lakók meg csukják be az ablakaikat, vagy szereltessenek hálót azokra!
   -Te Jenő! Lehet,hogy csak spórolni kellene? Miért nem kérdezzük meg a Pécsieket, azok ügyesen takarékoskodnak? Irtják is a szúnyogot még a panelban lakókat is védik ellenük.
   -Lujza! Pécs az egy megyei székhely, mi pedig egyre fogyatkozva, dicső napjainkra emlékező városka lettünk. Szépen kérlek, hagyj végre magamra! -mordult most már mérgesen asszonyára Jenő.
   -Jól van, befejezem! Akkor kinyitom az ablakot, mintha lehűlt volna kicsit a levegő.
   -Meg ne tedd Lujza! Ezek a rusnya kis jószágok azonnal itt fognak zümmögni a szobában és nem a te véredet szeretik.

2019. június 12., szerda

Fegyvernemek

A tüzér szakaszparancsnok légi rögzítőpont belövését kapta feladatul. Éleslövészet volt azon a szép nyári napon a Bakonyban. A 122mm-es tarackok nemcsak bennünket tettek próbára,  vizsgázni kellett a kiképzésünkben jeleskedő tiszteknek és főtiszteknek is. Az 1938 mintájú lövegek már nem tartoztak a modern harcászati eszközök körébe, cseréjük éppen az én katona éveimben kezdődhettek el.
A meteo frissített adatai percekkel korábban érkeztek meg, a ballisztikai javítások változatlanok.  Puo, stopper, tüzérségi logarléc az asztalon, a százados hozzáláthat feladatának teljesítéséhez.
Alföldi gyerek volt, többször is mesélt a falujáról, családjáról. Azok közé tartozott, akiket a földjük mellől elcsábított az alakuló néphadsereg a beígért lakás és a biztos megélhetés. Egyszerű és tiszta embernek ismerhettük meg, szerettük és ő is bennünket. A rendet és a fegyelmet megkövetelte, de -követendő példát mutatva néhány kivagyi tisztesnek-  barátként kezelte az üteg honvédjait.

Kidolgozóként nem először ültem vele egy asztalnál. Tudtam, hogy ismeretei hiányosak és lehetnek gondjai a belövéssel kapcsolatban is. A nap leáldozóban volt, a hadosztály magas rangú főtisztjei a hátunk mögött csendben beszélgettek. Nem zavarta őket, hogy mi ketten, még csendesebben megbeszéltük a feltett kérdés anyagát. A százados négyesre vizsgázott és hálásan tekintett rám a segítségem köszönete jeléül. Én pedig annak örültem, hogy segíthettem.

Az alföldi srác példás szorgalommal és alázattal szolgálta le hivatásos katonai életét. Képességei határáig mindenét adta, neki mégis csak az állandó szorongás és hiányérzet jutott. A tarackokkal együtt leselejtezték őt is. Ez tönkre is tehette az életét. Utoljára tizenöt évvel később láttam egy fővárosi kocsmában. Egyedül ült az asztalánál, azon egy üveg, mellette fél pohár hab nélküli sör. Hangosan ráköszöntem. Nem ismert meg engem, üres tekintettel a semmibe bámult és mosolyogva motyogott valamit. Búcsút intettem és távozáskor rendeltem neki egy üveg sört a jobbik fajtából.

Írtam egy olyan emberről, aki a számára nem megfelelő helyen teljesített szolgálatot mások akaratát teljesítve. Ezzel tönkre is ment az élete. Hogyan juthatott erről eszembe Magyarország parlamentjének széksoraiban ülő képviselők többsége, nem is tudom. Talán azokról beszélek, akik nincsenek tisztában a politika tudományával, akik megrendelésre emelik fel szavazáskor a kezeiket, nyomják a számukra meghatározott gombot? Való igaz, hogy ezek a mozdulatok nem indítanak útjukra pusztítani képes robbanó gránátokat, de azért hatásos fegyvernemnek bizonyulnak.
Elképzelhető, hogy majd velük is találkozok a kocsmában, ahogyan magukba roskadva kortyolgatják langyos söreiket! Nem tudok akkor mást tenni, csak ismételten rendelni. egy üveggel Mert a segítségemet - nem úgy, mint egykor a tüzér százados- ma nem igénylik, ha tetszik, szóba se állnak velem! Hja, a korsó sört ezúttal akkor én iszom meg!

2019. június 5., szerda

Brillantin

Előttem van egy Iparos tanonc-iskolai bizonyítvány 1888-ból a Pécsi Ipariskola igazgatójának, osztálytanítójának aláírásával. Kézjegyével látta el  valamilyen szervezet elnöke is, de a nevét nem tudtam kisilabizálni. A dokumentum azt hivatott igazolni, hogy "Hóhmann Antal született Bonyhádon 1872 év június 2-án, r.k. vallásu, mint borbély iparos tanuló a pécsi közs. népiskolákban elhelyezett iparos tanoncz-iskolát 3 éven át szorgalmasan látogatta..."
Ő az én nagyapám. Az előírt tantárgyakból -Hit-és erkölcstan, Olvasás, Földrajzi és történelmi ismeretek, Nyelvtan és iratfogalmazás, Szépírás, Szám-és mértan- kielégítő osztályzatot érdemelt, magaviselet dicséretes. Úgy tudom, hogy akkoriban még albérletben laktak az ipariskolák, amelyeknek létrehozását az 1884-es ipartörvény határozta meg feladatként. Mindenesetre nagyapám hivatalosan  itt lett borbély. Schneider István igazgatót kiváló elméleti és gyakorlati szakembernek tartották, aláírását a tanoncok gazdái kétkedés nélkül elfogadták.

A felnőtté vált nagyapám később Bonyhádról Sásdra költözik, családot alapít és ott gyakorolja tanult mesterségét. A hajvágás és borotválás mellett köpölyöz és fogat is húz -mesélték így nekem. Három fiának is átadja a szakmája fortélyait. Dolgoznak is szorgalmasan Svájcban, ahová útlevelet Lajos -testvéreit követve- borbély-segédként kap. Davos, Lugano és a messzi Biel  városokról tesz említést édesapám. A brillantinról is mesél, a hajat fényessé és puhává varázsoló, illatosított kenőcsről. Egy visszatérő vendége soha nem felejtette el hangosan kifejteni véleményét a szerről: Herr Hohmann, büdös ez a brillantin - mondta és közben jóízűen nevetett. Mégis minden alkalommal bedörzsöltette vele az üstökét.

Felnövök, fésű és olló a kezemben, édesapám haját vágom, néha borotválom az arcát. Gyakorlásra a testvér-fejek némelyike, katona pajtások, munkatársak adtak lehetőséget. Az olyan természetesnek tűnt, hogy a a fiaim frizuráját én alakítsam mindenféle ilyen irányú végzettség nélkül. Majd abbamaradt, ahogy a fiúk felcseperedtek. De mostanában újra indult. A fűnyírásban segítő barátom ül le néha a kezem alá, de legutóbb gyermekem kért fazonigazítást. Három-négy évtized kihagyás után furcsa volt a kérés, nem is akartam kötélnek állni. Lebeszélni róla csupán sikertelen kísérletet eredményezett, hát nekiláttam és  megcsináltam.  Jóleső érzés volt ilyenformán tudomást szereznem a gyerekem megerősített szeretetéről.

Lusta vagyok fodrászhoz járni. Az igazság az, hogy kimozdulnom hozzá egyre nehézkesebb. Felhívom mégis, időpontot kérek. Nem veszi fel, később visszahív. Jövő héten majd pontosítjuk! -fejeződik be így a beszélgetés. Szombaton jön a menyem és beszélgetünk erről. Bemegy a lakásba, hozza a kellékeket, elektromos hajnyírót, ollót. Leültet a teraszon, nyakam köré tekeri a kendőt és levágja a hosszúra megnőtt hajamat. Mégsem marad ki egy generáció, járt ez a fejemben. Van aki viszi tovább kedvtelésből, ha nem is köpölyöz, vagy húz fogat. Oda is ajándékozom Orsinak az évszázadokat és országokat is megjárt hajkefét és tenném mellé a csontnyelű, sellővel díszített borotva kést. Ám azt valamelyik testvérem vette le a polcról helyettem.

Kérdés az, hogyan fogom elmondani a fodrászomnak, nem látogatom meg mostanában...vagy végleg lemondok a szolgáltatásáról? Talán nem is baj! Soha nem dörzsölte be illatosított olajjal a megmaradó hajamat, annak szárítása előtt.   


2019. május 20., hétfő

Diófáim

A kis falu temetőjének zavartalan megközelítésére szilárd burkolatot kapott az egykori horhos meredek szakasza. A földmunkák során arra is odafigyeltek, hogy a ravatalozó előtt jókora vízszintes felületet alakítsanak ki a halottat búcsúztató emberek számára. Majd ezt a területet egy rézsűvel összekötötték a keleti irányba felfelé tartó földes úttal. Amikor a friss töltés kissé megroggyant, gondoltam egyet, hogy a további csúszását megakadályozom.
A közelben levő telkemről kiszabadítottam az engedély nélkül felcseperedni készülő diófa csemetéket és a gyökerecskék megigazítása után, vízzel telt vödörben átvittem azokat a temetőhöz. Nyolc darab volt, kimértem hát a helyüket úgy, hogy a szakaszon a kis fák egyforma távolságra helyezkedjenek el. Fogtam az ásót, a még laza föld könnyen szót fogadott a szerszám élének. Az ültetés már gyorsan ment, a munkát csak a nagyobb mennyiségű víz hordása jelentette. Néhányszor még megöntöztem a kihajtani készülő növénykéket és kíváncsian vártam a levelecskék napfényre bújását. Még az első fűkaszálás előtt a törzsek mellé kis karókat ütöttem le figyelemkeltés, illetve védelem céljából. Az évek során mégis megsérültek,  jól látható ez a kerítéshez legközelebb álló kettőn.
Tavaly már láttam a diók árnyékába húzódó embereket és ez már túljutott az ültetés célján, örültem is a látványnak. Még fontosabbá vált tehát a damilos emberek ügyessége, odafigyelése.

Egy fiatalember által alapított csoport az ENSZ közreműködésével ezidáig 14 milliárd fát ültetett több mint 130 országban. Terveik szerint ezermilliárdig szeretnének eljutni. Én a nyolcnál sokkal többnek örülhettem már életemben, most még előnyben vagyok De mi lesz azokkal, akik életükben még egyetlen fát sem ültettek el? Elkezdeni soha nem késő! És ha nem is akarják az ásó nyelét megmarkolni? Akkor éppen itt az ideje, hogy arra őket megtanítsuk.

2019. május 13., hétfő

Il Silenzio


Született egy dal az 1960-as évek közepén, Nini Rosso trombitajátékos és Guglielmo Brezza zeneszerző alkották meg és tették világhíressé. Katonai díszes temetés, vagy esti takarodó szólaltatták meg a hangjait. Azután elterjedt és mindenhol felcsendült, ahol azt kívánták, hogy a csend beszéljen. Rövid a szövege, mindössze három mondat, három röpke gondolat: Jó éjszakát szerelmem, álmaimban látlak, oly messze vagy.

Melyikünk ne hallotta volna már a trombita panaszosan síró hívását? Legyünk bárhol is, ha felcsendül a dallam, megszűnik a beszéd, megáll az idő és kavarogni kezd bennünk valami. Kínlódsz, szenvedsz, vagy szenvedélyesen szeretsz. És e tág határok között utazol egészen addig, amíg a trombitás tüdeje meg nem pihen, visszacseppentve téged a valóságba.

Kedves ismerősöm és barátom óvodás gyermekek között kezdte el szolgálatát. A hely többször is megváltozott, de a 3-6-éves apróságok színes társasága egészen a nyugállományba vonulásáig melengette a szívét. Többször is meggyőződhettem arról, milyen játékosan oktatja a körülötte szaladgáló tündérkéket a szépre és jóra. Láthattam munka közben, ahogyan sötét hajú kislánnyá változik és okos felnőttekké varázsolja a fehér köpenye körül táncolókat.
Amikor eljött az ideje, nehéz szívvel vált meg az óvodájától. Talán attól is tartott, hogy a sok-sok száz gyermek és azok családjai emlékképe elhalványodik, köddé válik. Félhetett is ettől, amikor a jól ismert bányászok csapata a pincesorra hívta meg egy ünnepi vacsorára. Ám az invitálás célja nemcsak a búcsú a befogadás is volt. A jelenlevők -akiket gyermekként, szülőkként jól ismert- célja egyféle nyugdíjas búcsúztató és a szeretet kinyilvánítása, jövőbeni ígérete volt. A kondérban rotyogott a pörkölt, hozzá köretnek a ropogósan friss kenyér. Emlékeket idéztek fel, néha nagyokat sóhajtottak, máskor jóízűt nevettek. A helyben készült borok felszabadították a kedves társaságot a napi gondjaik terhe alól, jól érezték magukat.

A vacsora után elköszöntek az óvónőtől, apró ajándékokat nyújtottak át őszinte tisztelettel és megbecsüléssel. Szeretetüket azzal igazolták, hogy a pincék bármelyikébe állandó szabad bejárást ígértek neki és ezt komolyan is gondolták. Nem hiszem, hogy egy embernek kell ennél nagyobb elismerés, ajándék. Létezik-e egyáltalán valami más, több, ami a lelket igazán felkavaró?

Beesteledett. A nap álomra hajtotta fejét, sugaraival búcsút intett a szőlőhegynek. A csapat tagjai lassan szedelőzködni kezdtek és akkor hirtelen előlépett a köszöntők egyike, trombitáját a szájához emelte és megszólalt a csend. A legutolsó hanggal együtt tűnt el az utolsó fénysugár és átadta helyét a némaságnak. Ekkor hirtelen, a túlsó domboldalról -mint egy messziről érkező visszhang- újra trombitaszó zendült és visszaköszönt az Il Silenzio. Csak kevesek tervezett meglepetése volt ez az ismétlés, a társaság hosszú ideig nem is nagyon tudott, nem is akart szabadulni a megtisztulás élményétől. Én nem voltam ott, de biztos vagyok abban hogy könnybe lábadtak a szemek. Az ünnepelt óvónő arcán pedig szép csendesen peregtek lefelé a cseppek. Így lehetett, ha most -jóval túl a nyolcvanon- ezt az élményét megosztotta velem.

2019. május 12., vasárnap

Ölelés

Amikor elfutottak már feletted az évek, egyre gyakrabban látogatod meg az orvosodat, aki különösebb kérdezések nélkül is felírhatja  a gyógyszereket, javasolhatja a vény nélkül is beváltható vitaminokat és étrend kiegészítőket. Ha nem vagy elég óvatos, hamar megtelik otthonodban egy fiók a pirulákkal. Ahogy múlik az idő, úgy sokasodik a kemikália. Megismered azokat, pakolgatod, rendszerezed és hozzászoksz az állandó fogyasztásukhoz. Mindehhez társul az ételek és italok válogatása az éppen meghirdetettek közül. Ahogyan a gyógyszeripar, úgy az élelmiszer kereskedelem is folyamatosan telepíti a csapdáit, amelyekbe hajlamosak vagyunk belelépni.

Mindenevő vagyok, az étrendem ennek megfelelően változatos. Meglevő bajaimra igen korlátolt mennyiségben nyelek le tablettákat, számukat is magam határozom meg. Tudom, hogy ez nem egy követendő magatartás, de enyém a felelősség is! Egyébként is jó, ha nem mindig viselkedsz a korodnak megfelelően. Ismerek viszont egy speciális gyógyszert, amelyikben minden -valaha is szükségessé váló- benne van. A patikák polcairól nem emelhető le, a kereskedelmi forgalomban sehol nem kapható. Benned van ez a gyógyír, bármennyit is fogyaszthatsz, nem jönnek a kellemetlen mellékhatások. A legtökéletesebb orvosság az életünk legfontosabb kellékeivel. Belőle merítheted az erőt, gyengédséget, a hitet, bizalmat és a szeretetet, mindent a kimondhatókon túl is. Nagy kár, hogy nem erre tanítjuk meg elsőként a gyermekeinket.
Az ölelés az! Ha megtanulod, tudni fogod, kiért dobog a szíved, ha gyakorlod, ő is érezni fogja. Az ölelés egy téged féltő, rád szeretettel vigyázó búvóhely. Ételed az és italod, társad és életed.

Az ember fantasztikus erő birtokában él, érinthet! Ölelő karjai mellett ott vannak simogató kezei. Képes arra is, hogy a szemeivel cirógasson. Nem beszélve ajkáról, a lelket is elrabolóról. S mindezeket a fül a zajok között is meghallva, szeretetre készteti a szívet.
Mennyire egyszerű is ez! Kitaláltuk már a világnapját. Július első szombatjára a Nemzeti Ölelés napját. Hát nem egy butaság ez, ahelyett, hogy minden nap gyakorolnánk?

Most pedig ha elolvastad, azonnal tedd meg! 

2019. május 6., hétfő

Válogatottan szép nevek

Unokabátyám jóvoltából megismerhettem Édesapám családfáját egészen az 1690-évben kihajtott ágáig. Adósa nem vagyok már  magamnak, mert Édesanyám őseit is beloptam az írásaim közé. A megismerés mélysége nem egyforma, teljes képet festeni róluk nem tudok. Ezek a hiányos -nem elég messzire visszanyúló- családfák is jelenthetnek értéket azoknak, akik szeretettel fogják a kezükbe. Mégiscsak egy lehetőség  az érdeklődő későbbi generációk számára az őseik megismerésére. A szándékom csupán ennek megsegítése.

Wagner nagyapám földbérlő volt. Jól gazdálkodott, erre nevelte a gyermekeit is. Felsőmindszent-i, Varga-i és Péccsel határos földeket bérelt. Szőlőt termesztett, borait szekérsorral fuvarozta Ausztriába. Kisgyula (ma Belvárdgyula), Pécs, Magyarlukafa adtak életteret a családnak. Amikor ez utóbbi Zselic-i falucskában jártam, nagypapám nevét nagy tisztelettel ejtették ki szájukon az idősebbek. Az 1940-es évek második felében a jómódú családot minden vagyonuktól megfosztotta a történelem. Misi bátyámnál nyaraltam Pécsett kisgyermek koromban, szerény körülmények között gazdálkodhatott. Mária a keresztmamám Bonyhádon fogadott bennünket, keresztgyermekeit és nyaranta a legfinomabb rakott palacsintát készítette el. Józsi bátyám Drávafokon élt az erdő, a természet szerelmeseként. Ernő bátyám sokáig lakott nálunk, lovakat -Játék-Juci- tartott és más jószágokat is nevelt. Béla bátyám a nagyüzemi mezőgazdaságban találta meg a helyét.
Horell dédapám igencsak gazdag ember volt. Katalin asszonya nyolc gyermeket nevelt fel, csak lányokat. Teréz, Ágnes, Anna, Regina, Katalin, Rozália, Erzsébet, Mária. Szült fiúgyermekeket is, akik csecsemő korukban meghaltak. Érdességként, kimagasló édesanyai teljesítményként írok a sok leányról. Ugyanakkor sajnálom egy kicsit dédapámat, a kisfiúk hiánya miatt. Most értem meg igazán édesapám büszkeségét gyermekei számát és nemét illetően.

Apai ágon a legidősebb Jacobus, Eisfeld-i takácsmesterből a dárdai uradalom jobbágya lesz. Utódai kis kerülőkkel Sásdra kerülnek, ahol édesapám is megszületik. A nagypapa borbély-felcser. Törő Katalinnal kötött házasságából született fiúk neve Dezső és Gyula. Dezső külföldön talál munkát fodrászként, élete végéig ott is marad Svájcban. Mindkét gyermek édesapjukkal együtt az I. világháború katonája. Gyula betegen érkezik haza, tüdőgyulladásban Budapesten hal meg. Törő nagymama szül még három gyermeket (Mária, Margit Paula, Antal), akiket csecsemő korukban sorra elveszít. Fiatalon követi őket 1900. október 6-án. A második nagymamám Horváth Rozália. Elsőszülöttje Lajos, az édesapám. Mint rangidős, az elaggott szüleit pótlandó, hét évet dolgozik külföldön élő testvérei mellett.  Így segíti az otthoni fiatalok eligazodását az életükben. (Antal öccse is Svájcban kereste és találta meg boldogulását.) Hazaérkezése után a faluban üzletet nyit, hentes-mészárosként dolgozik. Géza nagybátyámban egy nagy szeretetreméltó embert ismerhettem meg. Családjáért kemény fizikai munkával végig dolgozta az életét. Matild néném kislányával és férjével a főváros bombázásakor vesztette életét. Rudolf bátyám szovjet területen, a Don folyónál egy gránát felrobbanásakor örök nyugovóra tért. Ilona nagynénémet mindig csak dolgozni láttam, hat gyermekét szolgálta fáradhatatlanul.   

Mindkét ágon, többségében német eredetű nevek találhatók. A magyarországi németek német ajkú magyarokká váltak. Közülük akiket ismertem és akikről hallottam, szerény, dolgos emberek voltak. Biztos vagyok abban, hogy eleim magyarnak érezték magukat, szerették Kárpát medencének ezt a -alakját és nagyságát gyakran változtató- gyöngyszemét.
Édesanyám ágát csak egy rajzos ábrával mutattam be. Éppen ezért ehhez az íráshoz mindkét szülőm családi fényképeit mellékeltem.

Amikor ezt a sok személyi adatot egy oldalnyira sűrítettem, jóleső érzéssel olvasgattam a keresztneveket. Megtoldottam a testvéreimmel, mit mondjak, nagyon tetszettek! Felsorolom azokat az ábécé sorrendjében, nagyszülőktől kezdődően és kiegészítem a listát az én családoméval:
Anita, Antal, Ágnes, Bálint, Béla, Dezső, Emese, Ernő, Eszter, Erzsébet, Gábor, Gabriella, Gyula, Ilona, Janka, Jenő, József, Kata, Klára, Lajos, Levente, Liza, Magdolna, Margit, Mária, Matild, Mihály, Orsolya, Róza, Rudolf, Tibor, Veronika és folytathatnám a családfák ágain elhelyezkedőkkel...

Válogatottan szép nevek, nekem legalább!

2019. május 5., vasárnap

És ez a szél, ha beszél a fákkal,

Az ifjúkor három kilométere a szőlőbe, vagy a gyümölcsösbe gyakran késztetett gyaloglásra, mért idejű futásra. Felnőttem és ez a rendszeres mozgás elmaradt, ellustultam. Ritkán adatott meg nekem az, hogy kiránduló csoporttal részt vehessek természetjáró sétákon. Nem kerestem őket, nem csatlakoztam hozzájuk, majd ha nyugdíjas leszek, effélén gondolkodtam.  Az a szerencsém, hogy elég sok olyan embert ismerek, akik rendszeresen túra-cipőt húznak a lábukra és bebarangolják szűkebb hazájuk ismert és felfedezésre váró tájait, Tudják, hogy nem tarthatok velük, fotóznak hát szaporán és a felvételeket nézegetve úgy érezhetem, magam is velük töltöttem el az időmet néhány kilométeren. Köszönettel tartozok ezért leginkább Zsúnak, Katalinnak.

Mecsekfalun a fiatalok rendszeresen látogatták meg a Mecsek lágy dombokká simuló lankáit. Leginkább a Nagyfát keresték fel. Talán nem is dombtető fogta meg őket a szépséges panorámájával, nem is az egyedül egekbe magasló fa, inkább a megszokott baráti közösség.
Közülük az egyik fiú olyannyira szerette a helyet, hogy azt -otthonának képzelve- gyakrabban, egymagában is meglátogatta. Mondják, hogy ott panaszolta el bánatát, ott fogalmazhatta meg kívánságait.
A halál nagyon fiatalt ragadott magával, a barátai ezt nem is érthették meg. Néhány évvel a temetése után kirándulást szerveztek a kedvenc fájához azért, hogy végre elengedjék Őt. Az óriás törzs körül egyikük verset mondott:

Szakadék

Pajtások, Titeket megcsaltalak,
és magamban jöttem ide gyakran.
Ne bántsatok érte, kamaszkori
szárnyak és emlékek vannak most itt.
És vágy segített, hogy veletek még
titokban órákat töltsek el én.

Madár dalol szívszorítón, ékes,
s szól faágak szélfútta beszéde:
Itt fáj, itt nagyon fáj, jaj, nagyon fáj.
Magamtól kérdezem, félek? Félsz hát!
És lent várón a szakadék mélye,
Mennem kell. Ez lesz a túra vége.

Rajta, ugorj hát, zuhanj! Lebegek
Gyertek ide, hadd legyek veletek!
Szeress, örülj, ez már az én kertem,
ahol madár jő s tovább nem rebben!
És ez a szél, ha beszél a fákkal,
hívja ágait, de erős a gyökér
és a törzs se hagyja gyerekeit.

Már én is azt mondom, amit a szél:
Hagyd már a lebegést és haza érj!
A szakadék mélye is jó barát.
Vagy fuss, fuss velem, szállj fel az égbe!

Add Uram, hogy a küszöbödhöz érjen!


A másikuk pedig -miután meghallgatta-, könnyeket ejtett.

Néhány héttel ezelőtt egy társaságban szó esett az egykori kirándulásokról. Azok fő szervezője javasolta a feledés homályába burkolózó túrák folytatását. Elpanaszolta, hogy távolabbi helyet kell keresni mert  a kis falunkat ölelő erdőkben elszaporodtak a kerítések, a lombkoronák látogatását tiltó táblák. Így hát a megszokottaktól eltérően autóbuszra szállnak és valahol keletebbre a Mecsekben, jólesően kifárasztják magukat.

Estefelé kinézek az ablakon és látom, hogy a lenyugvó nap felhőket küldött, talán egy csendes eső kerekedik ki belőle. Másnap ha felkel, a túlsó oldalról olyan fényes-ragyogón világítja meg a határt, hogy a kerítést se látom és a kiránduló csapat újra barangolhat az erdő csendes ösvényein. Talán az emlékeikben élő Nagyfát is megtalálják, ha az nem találkozott még a hangoskodó, kegyetlen fűrésszel.