Köszöntő

  " Nézz rám! Igaz gyöngyszemet látsz! Nem kenyerem a dicsekvés, meg aztán másutt is előfordulhatnak ilyen csodák, mégis azt mondom, nagyra nyisd a szemed! Vedd észre minden rezzenésem, ámulj csak bátran és az ismerkedés végén nyugodtan mondd ki, hogy csodaszép vagyok!

   A Mecsek északi lábánál kibúvó, csörgedező patak partján születtem, több száz éve már annak. Baranya kies hegyének meredek szikláit én varázsolom termő dombokká és nyújtom azokat át az itt élőknek munkára és boldogulásra. Kertek és gyümölcsösök, szántók és szőlők színes karneválja öleli át a családi házak otthonainak melegét. Határainál a keresztre feszített Krisztus köszönti az érkezőt, int búcsút a távozónak, miközben őrzi a templomom keresztjét."

   Kedves Olvasó! Elkészült Mecsekfalu web oldala. A városhoz kapcsolt kis falu bemutatkozott. Tegyük a lapját mi is hasonlóvá. Őrizzük meg a múltját, alakítsuk jól a jelenét és tervezgessük meg a jövőjét! Mutassuk be az egykor itt élő embereket, a mai lakosokat, a hozzánk, településünkhöz kötődő személyeket! Ismertessük meg másokkal is a birtokunkban lévő, közszemlékre is érdemes eszközöket, fényképeket, mozgó felvételeket! Folyamatosan rögzítsük ezen a lapon azokat az eseményeket, amelyek archiválásával az utókor is láthatja történelmünket! Elsősorban a saját megelégedésünkre, de mások örömére is valósítsunk meg, akár közös életünket is színesebbé tevő elképzeléseket!

Ezek a gondolatok formálják tetteinket, amikor Mecsekfalu frissen elkészített web oldalát alakítgatjuk!

"Mecsekfaluért Alapítvány"felkérésre írtam ezeket a sorokat a web oldal megnyitására. Nem igazán látom üzemelni. Rácz Boglárka közmunkásként élt nálunk a faluban. Amikor elköszönt, egy verset adott nekünk ajándékba, oldalunkon kell,hogy helyet kapjon. Én mindenesetre megőrzöm itt másoknak is a blogomban és a változatosság kedvéért most 180 fokkal elfordított fotót teszek fel kis falumról.


Mecsekfalu

Mondok ma egy verset egy faluról Nektek---
ne nevessetek ki ..figyeljetek..
ahol a Mecsek szíve Istenért dobban..
ott lehettem én is...egy kicsiny faluban..

egy kicsit az enyém lett...a miénk lett a baráttal---
sepertük utcáit...és néha hólapáttal..
lapátoltunk----nehogy elessen Laci bácsi...
és a többi ember...milyen jó volt látni...
mosolygó arcukat és hálás szemeiket--
köszönték a munkánk....áldd meg mindegyiket...
ahol a kis patak csillámait szórja...
megálltunk mindig....egy kedves jó szóra---
ez nem csak egy munka volt ..ez felelősség..
néztük és csodáltuk a fákat---milyen szép...
de elvették tőlünk ezt a csodát----
és a szívünk ...fellázad és hangosan kiált---
ez nem csupán munka..ez bizalomra épül...
nézem az eget,,,és a szívem szédül..
most panelok lábánál szeméthegyet lapátolok,...
hiszem azt ,hogy visszamegyünk,oda ahol otthon vagyok..
körbeölel a csend...és ismernek a macskák..
ez az igazi...ez a szabadság...
köszönöm az Úrnak hogy ennyi jót adott
ennyi amit akartam...amit a lélek adott..
minden padot .ismerünk a tesómmal
az utat lapátoltuk...és hintettük sóval...
és az a sóhaj...hogy ott lehessünk megint---
Klárika álmomban a kocsmából nekem int..
Gyertek be lányok igyatok egy kávét---
Jó asszony ő aki sokat átélt..
és mindenki nevet ..és mindenki vigad
kimegyünk dolgozunk...az idő meg szalad.....
és minden marad...csak marad a régiben..
ott lenn Mecsekfalun....csak mi vagyunk itt fenn...
két idegen----és visszahúz a szívünk...
Drága Mecsekfalu...nagyon szeretünk...
2018.03.06.Komló,Rácz Boglárka

Mese?

Hogyan tanítja meg egy okoska botocska segítségével a sündisznó a nyulat az ésszerű gondolkodásra? Erről szól a mese, amelyet alvás előtt Jankának felolvasok. Kedves rajzok színesítik a könyvecske lapjait. Egyik másik kihullani kész. Emlékezetből ismert, régi bútordarabja ez unokáimnak, de apjaiknak is.

Másnap a kislány idézi fel a történteket. Ugyanazt a mesét gyorsabban "olvassa", mint én, hamarjában végez. Csak ezután lapozhatok a következő címhez. Amíg mondja, gondolataim elkalandoznak a gyerekek számára megírt történetekről.

Itt van mindjárt a Grimm fivérek Piroskája. Az erdei útról letérített kislány kedélyesen elbeszélget a Farkassal, napfénytől szikrázó tisztásokon szedi tele a kosárkáját illatozó tavaszi virágokkal és így nyit be a Nagyi ajtaján.

Az ordas szörnyeteg, egy gyermek tisztaságát képes arra felhasználni, hogy a nagymamát, majd kiadós ebédje után csemegeként a kislányt is bekapja. Még szerencse, hogy az arra járó vadász, pusztán emberiességből fakadóan megnézi a betegeskedő öregasszonyt. A befejezést ismerjük, a lompos halálával a mama és unoka boldogan ölelhetik meg egymást. Nem nyúlok másik történethez, ez is elég felvillanó gondolataim kifejtéséhez.

Nem azokra a buta tankönyvekre gondolok, amiket manapság az észben és akaratban fejlődő gyerekek kezébe adnak, mert azok nem mesék. Olyanok járnak az eszemben, amelyekben mindig a legkisebb győz és a nagyobbak csak a rosszak, melyekben a szép nyerheti csak el a jutalmát, a csúnyácskák meg gonoszak maradnak. Egyszer majd kitalálok egy mesét, ahol a legidősebb királyfi nyeri el édesapja kegyeit, ahol a sárkánynak nem kell egyetlen fejét se levágni, amelyben a vasorrú bába a legnagyobb szeretettel segíti világra a kisbabákat, amelyben a bice-bóca leányka is megtalálja a szerelmét. De addig is, amíg ezt megírom, elképzelem a Piroskát és a Farkast egy új köntösben.

Piroska nem járhat egyedül az erdőben, mert annak közbiztonsága megromlott. Ezzel és más fontos tennivalókkal indokolja az anyja a mama látogatásának tilalmát. Fogalma sincs arról, hogy a vén toportyán vegetáriánus lett és akármennyire is csikasz, neki már nem kell a hús, az inas-rágós, omlósan zsenge.

Jó ideje már annak, hogy Piroskáék nem jártak az erdei házikóban, mégsem fogóztak össze és indultak útnak. Hasonló gondolatok járhattak a nagyi ráncokkal tarkított fejében is, azzal a különbséggel, hogy az övéit tett is követte. Megfőzte és kisütötte a kedvenceket, becsomagolta az elkészített ajándékokat és a tele szatyorral útnak indult. Piroskát, hogy újra látja, elfeledtette fájós lábát, minden gondját és baját. Le-lehajolt egy útszéli virágért, amikor megcsörrent a mobilja. Szó nélkül hallgatta, aztán zsebre tette. Mindig ugyanaz a kifogás, talán ezt rebeghette, halkan. Visszafordult és elindult hazafelé. Hogy a szeme sarkából egy könnycsepp kicsordult, azt csak a melléje szegődött farkas láthatta, aki hagyta, hogy öreg társa a vékonyka kezeivel megcirógassa a hátát.

Igyekeztem, nem sikerült. Az én mesém sokkal rosszabb, mint a Grimm fivéreké. Túlzottan emberi.

A miniszter félrelép

Kezdő tűzoltó koromban színházba kellett járnom az ügyeleti szolgálatok miatt. Túl gyakran és túl közelről láttam darabon kívüli, színpadra nem illő jeleneteket. A zápor berendezés éves próbáin hiába mostunk tisztára mindent a vasfüggöny mögött, mindig akadt színésznek is alkalmatlan  ripacs, aki újra bepiszkította a kulisszákat övező területet. A nézőtérről szemlélve azért a szívüket és lelküket is kitáró jeles  színészek nagyon színvonalas előadásokkal örvendeztették meg a közönséget.

Talán ezek a régi élmények is közrejátszhattak abban, hogy kevésszer látogattam meg Thália szentélyeit.

Most mégis beültem a nézőtér bal 3. sor 1. székébe. A 2700 forintos jegyem feljogosított arra, hogy a Bánfalvi Stúdió előadásában megtekintsem Ray Cooney: A miniszter félrelép című darabját. A televízió képernyőjén már láttam, ám ez nem jelentett a jó nevű és általam kevésbé ismert előadóknak hátrányt, vagy előnyt. Többször is feltettem magamnak a "mit keresek én itt" kérdést. Nagyon nehezen oldódtam, talán a felvonás végére mosolyogtam el magam.

A szünetben lassan kocogtak a percek. Megint a sor közepén ülők foglalták el utoljára a helyeiket. Jobb lett volna talán a másik oldalon helyet foglalnom, legalább a fáradékony bal szemem miatt. És az előadás folytatódott. A színpad deszkáin felgyorsultak az események. Gyakrabban váltottak a szereplők, sűrűbben csapódott le az erkély ablaka, jól sikerült improvizációkat is véltem felfedezni. A közönség tapsolt és jóízűen kacagott, ez ragadhatott rám is. Egészen jól éreztem magam. Annak, hogy a miniszter félre akart lépni és az nem jött össze, már nem volt jelentősége. Titkárának folytonos szívatásán már maga is nevetett, együtt a nézőtérrel. Hát vele kuncogtam magam is.

Az előcsarnokban egy halom ismeretlen embert láttam magam körül. Nyilván nem csak a város, hanem a környezetében lévő települések lakóit is megmozgatta ez a stúdió. Már kíváncsiságból is tekingettem jobbra-balra, le és fel. Hamar rá kellett jönnöm arra, hogy a színházat ma a gyermekeink és unokáink népesítik be, akiket személyesen nem ismerhetek. Most már tudatosan kerestem korban hozzám hasonlót. Egy már biztosan van, a feleségem, Erzsi ott állt mellettem.  Egyszerre feltűnik egy régi cimbora, édesanyját karolva jön felfelé a lépcsőn. Köszönünk egymásnak és váltunk néhány szót. A rég látott barátom gazdag, mert édesanyjával járhat színházba. Fordítva is igaz a jómód, mert a fehér koronás, tiszta tekintetű asszony látható boldogsággal beszél a dédunokáiról. Hogy ezek után még felfedeztem néhány korombelit, már nem is volt érdekes.

Húztam a lábam, szívtam a fogam, végül mégis csak jó választássá sikeredett, hogy ilyen ajándékot kaptam gyermekeim egyikétől.

Kisfiam, köszönöm!

 

Anyja neve?

Harminc évet olyan helyen dolgoztam, ahol a napi munkám során találkozhattam az állampolgárokkal. Éppen ezért fontosnak tartottam az ügyfelek és a szakma érdekeinek egyeztetését. Ez gyakran ütközött acélosan merev -jogszabályokban megfogalmazott- akadályokba. Mégis sikerült a meggyőzés eszközeit korrekt módon használva, megnyugtatóan és szabályosan lezárni az  eljárási törvény hatálya alá tartozó feladatainkat.

Fontosnak tartottam a változó 1957-évi IV-es és utódainak pontos ismeretét. Ezt követelményként állítottam magam elé és elvártam munkatársaimtól. Ezért néha "kukacoskodó" jelzőt is akasztottak a nyakamba.

Talán a jogszabályokhoz fűződő előéletem miatt háborított fel egy -a benyújtott kérelmemhez rendelt- államigazgatási szerv egyértelműen törvénysértő magatartása. Ez a hivatal ugyancsak próbára tett, mert az ügyintézési határidővel is játszadozva, csak bírósági döntés hatására vált képessé a számomra kedvező határozatának meghozatalára.

A hatalmat gyakorló ügyintézők számára lehetséges, hogy felsőbb utasítások születnek, végső eredményt befolyásolók? Ez ma sajnos elképzelhető, különösen akkor, ha a kérés anyagiakat is érintő.

Mennyire jár gyermekcipőben az ügyek intézőinek pontossága? Kik tanítanak és kiket a precizitásra, hanyagságra? Elmondok egy példát:

56-éves koromig abban a tudatban éltem, hogy édesanyámat Wagner Erzsébetnek hívják. Ebben az évben cserélték le a sok-sok adatomat tartalmazó személyimet, amelyben anyum "a"betűt visel a vezetéknevében. Tudtam az á-betűs változatról is, ám azt nem vettem komolyan őseim származási helyük miatt. A cserét lebonyolító hölgy ragaszkodott az "á"betűhöz, én ezt kifogásoltam. Megkérdezte, hol született? Kisgyulán, válaszoltam. Az hol van?- jött az újabb. Arra gondoltam, hogy nem árulom el a falu Belvárdgyulához csatolását, akkori Olasz község előljáróságához tartozását. Kutakodjon ő, ha ragaszkodik az "á"-hoz. Észrevettem teljes tanácstalanságát és segítettem neki. Az általam megnevezett önkormányzatot felhívta, hát nem én kaptam igazat, a belügyi nyilvántartást erősítették meg. Azóta a személyimben Wágner szerepel. 

Édesanyám nevét is tartalmazó dokumentumaim közül "á"-sok: általános iskolai tanulmányi értesítő(1956), születési anyakönyvi kivonat(1967), Katonai igazolvány(1968), Személyi igazolvány (1974).

Az összes többi papíromba "a"-t írtak: születési anyakönyvi kivonat(1956), gimnáziumi tanulmányi értesítő (1963), Munkakönyv (1968), szaktanfolyami tanfolyami igazolvány (1970), házassági anyakönyvi kivonat (1974), jogosítvány (1976), főiskolai leckekönyv (1985), MHSZ klubtagsági igazolvány (1987), véradói igazolvány /1996). A még meglevő irataimban nem tartották fontosnak, azonosíthatóságom céljából édesanyám nevét rögzíteni.

Jóbarátom, "Dr.Árvai József" igazolása, miszerint jogos volt nála megjelennem munkaidő alatt, sem tartalmazza anyám nevét. Azt ha leírja, kérdezte volna, de nem tette,  helyette felírt 2 dl vöröset és azonnal el is játszotta a patikárius szerepét.

Dédapám Alsószénégető (Burgerland) szülötte, nagyapám sopronkövesdi. Magyar emberek ők, németajkúak. Biztos vagyok abban, hogy Wagner az eredeti név és nagypapámnál történhetett az elírás, mert Magyarlukafán a temető gránit oszlopán ékezet díszíti vezetéknevében az "a" betűt. 

Annyira nagyon nem bosszant ez a pontatlanság, nem lövünk azzal a vesszővel. Szóvá kell mégis tennem, mert a lazaság nem szűnik! Tollat a kezükbe fogó ügyintézők ma is gyakorta tévednek, nem felső utasítások hatására. Amikor megházasodtam a feleségem megkapta a nevemet is. Akkortájt így működött ez. Halász Jenő Rudolfné nevet kapta úgy, hogy a Jenő és né szavacskákat aláhúzták. Működött is ez négy évtizednyit, mostanában ment csak feleségül a Rudolfhoz a hivatalos és már a nem hivatalos papírok szerint is.

Most már csak azt kell eldöntenem, hogy megfordítsam-e a keresztneveimet és újra megkérjem feleségem kezét, Erzsébet helyett ezúttal Kláráét? Ez sem jó! Mi lesz velem, ha kikosaraz?

Kanaszta

A diákkori nyári munkavállalásaimat egy kicsit a család csorba pénztárcája igényelte, de azok a melók mégis a kedves emlékeim közé tartoznak. Örültem, hogy a bukszámból a szükségesre kipotyogó forintok közé én is tehettem és még nekem is maradhatott. Gyakorolhattam a jól ismert szénagyűjtést, megismerhettem az ürgeöntés tudományát, ha ahhoz csak a vödör vizeket hordtam is Meződpuszta határában. Az ügyes cigány legény leadta megrendelő főnökünknek a szerencsétlen kis rágcsálókat, hogy azok mell és comb darabkáit ízletes pörkölt formájában viszont láthassuk. Nagyon finom volt és ezt nem azért mondom, mert mindig éhes voltam. Naponta láthattam a szülőfalumban és a három szomszédos kisközségben élő embereket, az ő családjaikat. A későbbiekben is jóleső érzés melengette a szívemet, ha velük találkoztam -nagy póstás táska nélkül-  és köszönésemet egy mosollyal jutalmazva fogadták.

Jogilag felnőtté váltam és az érettségit követő napon már a munkakönyvembe bejegyzett helyen dolgoztam, gyakran többet az akkor hatályos jogszabályban megengedettnél. Majd még legényemberként elszegődtem egy sokkal lazább, nyakkendősen tiszta munkahelyre. Kevesebb volt itt a bér, de iskolában kitanulhattam a szakma szerteágazó elméleti és gyakorlati ismereteit.

Így aztán az otthoni ebédet követő néhány perces séta után gyakran fordulhatott elő, hogy kezünkben nem a munka eszközeit, hanem az ördög bibliáját tartottuk. Képesek voltunk huzamos időn keresztül is kirakni a francia kártya lapjait. Négyen ültük körbe az asztalt a kanaszta partikhoz. Főnökünktől nem kellett tartanunk, mert velünk együtt játszott a győzelem mindenkori reményében, de nem annak elvárásával. A munkaidő lejárta előtt még néhány kötelező szakfeladat, kis rendrakás és kezünkben máris a kijárati ajtó kulcsa.

Négy és fél évtizede már ennek és azóta nem játszottam kanasztát. Az elvárt teljesítményt kifogást nem igénylően tettem le az asztalra, ezért soha nem éreztem lelkiismeret furdalást a munkaidő megrövidítése miatt. A következő állomásom szolgálata havi 360-órát igényelt és én ezt is elfogadtam, pedig a munkáltatóm egyetlen percet sem engedélyezett az ördög bibliájának a szolgálatára. Ma a tengernyire duzzadt szabad időmből apró tócsákat bármikor  kilöttyenthetek az asztal tetejére, de ki ül le velem szembe zsugázni?

Nyugodtan válogass!

Hódmezővásárhelyen február 25-én  polgármestert választottak.  Meglepetésszerű volt és meghatározó különbséggel nyert a független jelölt a kormányzó pártot képviselővel szemben. Ettől hangos most a média.

Ebben a nagymúltú, megyei- jogú városunkban nem először tartanak időszaki választást. 2010-évben 15775 választásra jogosult járult az urnákhoz és választotta meg polgármesterének azt az embert, aki ma fontos tisztséget tölt be a kormányban. Két év múlva csak 12301 polgár voksol és ültet önkormányzatának első székébe azonos beállítottságú személyt. Ez a mostani megint időközi, ahol 22745  személy nyilvánítja ki véleményét, akaratát.

Mi történhetett Hódmezővásárhelyen?

Régen volt az, amikor kötelezővé tették a választásokon való megjelenést. Komolytalan volt az és mégis komoly, diktatúra a hirdetett demokráciában. Egyetlen jelöltre véleményt bedobni a ládikába és a cetli sorsát már nem is látni. A kínálat megváltozott, ma valóban választhatunk. Vásárhelyen ezt érezhették meg az emberek? Bő tízezerrel többen léptek be a szavazó helyiségekbe. A polgármester választását megelőző kampány semmivel se lehetett jobb, vagy rosszabb, tisztességesebb, vagy tisztességtelenebb, őszintébb, vagy hazugabb, olcsóbb, vagy gazdagabb az ezt megelőzőknél. A várostól messze élek, az ottani hírekről közvetve szerezhetek tudomást, minden esetben megosztót.

Valaminek történnie kellett Hódmezővásárhelyen! És mert egy konkrét eseményről nem szól a fáma, a város lakói minden bizonnyal egy hosszú időszakot értékeltek. Nem csak a megjelenésük váratlanul magas számával, de döntésük végeredményével is. Az emberek az elégedetlenségüket juttatták kifejezésre. Valamivel, valamikkel, valakikkel tele van a hócipőjük. Komoly, a tétlenségből kimozdító helyi kérdésekről lehet szó. A kialakult helyzet tele lehet tanulságokkal, azokat kiértékelni nem lesz egyszerű feladat. Az új polgármestert nem irigylem, szurkolok neki.  

Hozzávetőlegesen tizenöt ezren nem vállalták részvételüket a döntésben. Vajon miért nem? Közömbösek, vagy valamilyen okból kifolyólag akadályozottak. Igazoltan vannak távol a lakóhelyüktől messze, külföldön dolgozók. Ez utóbbiak választásban való részvételi lehetőségét korrektnek egyáltalán nem mondható szabályozással, majd ellehetetlenítették. Korosztályos problémát is látok, sok fiatalt nem neveltek a közös ügyek szükséges és kötelező intézésére. A közömbösség ragályos betegség, gyógyítására alkalmas szert nem találtak még, sokaknak az nem is érdeke. Pedig csak nagyon egyszerű emberi tulajdonságokról van szó. A megfásult és érdektelen arcokra mosolyt csalhat a tisztesség, megbecsülés és szeretet. Ezek megmozdíthatják lábainkat is, ha céljaink megvalósításáért útra kell kelnünk.
Kezdjünk hozzá már most tavasszal, induljunk el nagy léptekkel! Ha minden jól sikerül, gyorsan megtanuljuk -a piaci kofára mosolyogva-kiválasztani a kupacból az édes, ropogós, érett dinnyéket.

                                                                                                                                                                     

A nagypapa

Nagypapáimat nem ismerhettem meg személyesen. Nem tőlük kellett túl korán végső búcsút venni, én késtem meglátni a bolygónkat éltető napot. Később örökölhettem kettőt is, egyféle pótlásként a házasságkötésem révén. Személyükben aranyos, szorgalmas embereket ismerhettem meg. Arról  végképp nem eshetett szó, hogy unokaként  szeressenek, mert hamar váltam szülővé és neveltük a gyermekeinket az öregektől távol, tőlük függetlenül.

Eseményekkel tarkítva múltak az évek és egyszer csak nagyszülő lettem. Jobban ezt időzíteni sem lehetett volna. Első unokám megszületését követő néhány héten belül ráérős nyugdíjas lettem. Láttam én édesapám és apósom örömét a szép sorban megszülető kicsik felé sugározni. Megismerhettem nagyszülők és unokák, a szeretet megnyilvánulásában eltérő minőségű, de azt mindenképpen tartalmazó kapcsolatát. Tanulhattam volna tőlük, ám eszembe se jutott, mert sokkal fontosabb volt számomra a gyermekként megismert szülői feladatok újbóli értelmezése és alkalmazása.

Az első unokámat szépen, sorjában követték a többiek, most már hatuknak örülhetek. Láthatom, hogyan rakódnak rájuk a centiméterek, hogyan gyarapodnak buksijukban a tudás csírái.

Nekiláthattam hát nagyszülői feladataim teljesítéséhez, csak olyan alkalomszerűen, rögtönözve, mindenféle tervezettség, kiszámítottság nélkül. A szeretet érzése a kis tündérek iránt megszületett bennem, nem kellett azért semmit se tennem. Hogyan tudtam és tudom azt kifejezésre juttatni, az egy másik kérdés. Tudatosan soha nem tettem különbséget közöttük, mégis előfordulhatott minden bizonnyal az, hogy megegyező magatartásukat eltérő módon reagáltam le.

Nagyon szerencsés vagyok az unokák többségének közelsége miatt. A két távolabbi kislánnyal a manuális kapcsolat lazább, szorítását segíti egy kicsit a modern technika.

Amikor Eszter megszületett, én is ott voltam a kórházban és egy órán belül láthattam, ahogy a fehér gyolcsba bújtatott kisbabát a nagymamának nyújtja át az újdonsült édesapa. Én akkor a vagyonnál többet érő "csomagot" nem kértem, nem is kaptam meg. Kicsit most hiányolom mindkettőt. Pár hónap és a kora nyári napsütésben azért én ringathatom a szaletli félárnyékú hintaágyában aludni készülődőt. Otthonában őt vigyáztuk, amikor Emesét édesanyja először átölelhette. A kicsit, életének első napján, édesanyjától átvéve boldogan szorítottam a szívemhez. A többiek megszületését éppen úgy kísérte a várakozásom izgalma, a szeretetem és a féltésem, de csak az örömteli hírek jutottak el hozzám.

A gyerekeknek versikéket írtam, szösszeneteket faragtam. Ha tehettem, énekeltem és teszem ezt ma is. Fiaim nem nótás legények, gyermekeik talán igen. Janka megbarátkozott a dallamokkal, a kétéves Liza tiszta énekét megcsodálom. Katától ugyanez olyan természetes. E téren Levente nekem még nem nyilatkozott. Száznyi autó típusát különbözteti meg, és a legós építkezései  igazi alkotások. A maguk nemében ugyanezek a nagylányok balett-és zongora játéka is.

Gyakran fúrok, faragok, játékokat javítgatok. A műanyag baba csípő protézisére büszke lehetek, de nem kell szégyenkeznem a sok apró játék gyógyítgatása miatt sem.

Mesét olvasok, ha arra van figyelmes hallgatóságom, néha társasjátékot játszok, vagy felügyelek. A vigyázás egyre ritkább feladat, őrzi már a nagyobb a kisebbet és szépen el is játszik vele. Szabadon futkorásznak kis csikókként a kertben, a padon ülve gondolatban közöttük szaladgálok én is.

Unokáimra jól ügyelnek a szülők, tanítják őket a szépre és jóra, ahogy kell. Ebben segítek, ha tudok, ha engedik. Egyébként csak hátra dőlök és ámulattal tekintek rájuk. Nagypapa szerepemmel -talán a hiányzó gyermekkori tapasztalások miatt- nem lehetek igazán megelégedve. De juthatok előre olyan Nagyi mellett, aki kimondatlanul nagyobb jogot követel magának az unokák szeretetére? Biztosan többet is tesz érte.

Nekem legyen elég annyi, hogy szerethetem őket és hagyom, hogy ők is ugyanezt tegyék velem.

"Gondolataidat csak a szeretteidre pazarold,
tisztán lépd át a küszöböt, mosolyogj!
Akit meglátsz, fontos ő neked és hidd el,
hogy az vagy magad is!
Tegyél meg mindent, hogy derűs arcok vegyenek körül!
Így bízhatsz abban, hogy utadat az ő mosolyuk kíséri."

Nyelvvizsga

Nyelvvizsga nélkül élek itt köztetek. Nem kellene sarokba elbújva szégyenkeznem? Hiába tanultam két idegen nyelvet is nyolc és négy éven keresztül. Egyikből még érettségi vizsgát is tettem és ez lehetett volna a nyelvvizsgám alapja. Ám a főiskolai diplomám átvételekor nem létezett még ez a szabály.

Kissé megkésve érkeztem meg egy karácsony előtti, kedves vacsorára. A jól ismert arcok mellett, velem szemben egy, nekem ismeretlen ember falatozott. Amikorra befejeztük a vacsorát, akadozva ugyan, de gondolatainkat kicserélhettük. Általános emberi dolgokról beszélgettünk olaszul. Meglepően sok szó -néhány közülük stílusomat ugyancsak javító- jutott eszembe és velük sikeredett egész mondatokat formálni. Beszélgető társamon, de a környezetemben ülők arcán is jól láthattam a meglepetést. Büszke voltam magamra, de sikerült ezt elkendőznöm gyakorta burkolózva a másokat hallgatás csendjébe. Nem ebből a nyelvből mérettettem meg magam a gimnáziumban.

A magyar nyelv szépségéhez és tarkaságához nem fér kétség, irodalmunk érdemes alakjai jól igazolják e tényt a fordításaikkal is. Nem először féltem színe vesztéséért, aggódok gyönyörű szavainak feledéséért. Szomszédos országaink igyekeznek háttérbe szorítani a magyar szót, ennek történelmi okai vannak. De léteznek-e országok, ahol tanítják, tanulhatják iskolákban a magyart, ahol jogszabályi kényszer hatására nyelvi vizsgákat tesznek, anyjukétól eltérőt? Igazából nincsenek, ha mégis, hát az jelentéktelen. Ilyen ügyesen, ilyen gyevi-bírósan csak mi tudtuk ezt kitalálni, erről törvényt alkotni. Intézmények, üzletek és ügyeskedők bújtak elő azonnal a megszületett szabályok végrehajtására, kijátszására.  És ebben a kérdésben is napvilágot látott a kötelező és kötelezett nemkívánatos egysége. Végül is utódként kinyithatta csipáit egy halódásra ítélt, most újra gomba módra szaporodó, az emberek alfelét megközelítő, azt a csapásaival tisztán tartó nyelv. És e nyelv gazdájának nincs szüksége vizsgákra, gazdagon érvényesül idegen szavak használata nélkül is. Ha mégis, hát megkapja azt ügyesen hamisítva, vagy senki nem igényli tőle a felsőfokú iskola elvégzését.

Az életünk során adódó lehetőségeket talán jobban tudja kihasználni a több nyelven is beszélő ember. A mondás azért sántít, mert az egyáltalán nem garancia, hogy embertársánál egy huncut garassal is többet érő lenne. A mai világban környezetünk éppen elég jó tanító mester. Elsajátítja az idegen nyelvet az, akinek az egy lépcsőfok az emelkedéséhez, vagy megélhetéséhez arra szüksége van. Ismerek érvényes nyelvvizsgával bíró embereket, akik a diplomához vezető útjukat szakították meg, mert azt tartották szükségtelenül érdektelennek.

Ma már a magyar nyelv is veszélyben van, talán gyógyítani kellene jó tankönyvekkel, ékes beszéddel. Ez nem zárja ki, hogy idegen nyelvet is oktassanak arra alkalmas tanárok, azt befogadó gyerekeknek. Akkor talán nyelvi szabályozók nélkül felnőhet egy új generáció, amelynek beszédét saját elméje is a szépre és jóra vezérli és majd azt adja, azt a szépet és jót  tovább az utódainak.

Bízom abban, hogy egyszer majd nem fogják tudni  a jövő  gyerekei, mi is az a kötelező nyelvvizsga s ha nyalásról van szó, nagy adag fagylaltok jutnak az eszükbe és több nyelven is zavartalanul beszélgetnek egymással, miközben a tölcsért szorongatják.

                                                                                                                                                      

Megerősített felügyelet

Annak idején mindig nyitva voltak az óvodák kapui. Eshetett a hó, hétágra tűzhetett a nap, az intézmény üzemelt bezárás , tavaszi-nyári-ősző-téli szünetek nélkül. Az én falumban még a szokásos tisztító festést  is szakaszosan végezték. Az óvónénik ilyenkor kotlósként maguk köré gyűjtötték a kicsiket. Fiatal felnőttként egy alkalommal magam is ecsetet foghattam és amíg a pemzlivel színeket társadalmi munkámmal hordtam fel a falakra, gyönyörködhettem a gyerekek játékaiban.

Újonnan épített nagyvárosi ovi adott otthont két gyermekemnek. Úgy üzemelt az, hogy miatta nem kellett felügyeletet keresnem a fiúk számára. Azután megváltozott valami. Szünetek vannak, érthetők és nehezen érthetők. Gyakran fordul elő, hogy a szülő viheti -ha van- gyermekét másik óvodába, szabadságot vesz ki, vagy családi segítséget kér.

   -Pénteken nem tudjuk a gyerekeket fogadni. -mondja szülőknek a vezető óvónő.

A kijelentés mind gyakoribb, a szülőket már nem is érdekli az indokolás.

   -Holnap nem lesz víz az iskolában. -olvasom a mai sajtóban. Kérik a szülőket, hogy gyermekük lehetőleg ne jelenjen meg az intézményben. Pedig milyen sportos, sok jóra tanító lehetne egy ilyen nap a gyerekek, tanárok, fenntartók és felügyelők számára egyaránt.

Az ilyen rendkívüli események miatt otthon maradó szülő remélem, nem kap munkáltatójától felhívást, hogy ne jöjjön dolgozni, mert számára nincs már feladat.

Levi unokám könnyű helyzetben van. Nem baj, ha Anyu, Apu elfoglalt, ott van a Mama. Gazdag srác, a két nagyszülő mellett neki még örökölt mamája is van. Minap  hármuk közül az egyiket le is riasztották.

   -Ha lúd, hát legyen kövér! -okoskodott bájos-kedvesen emígy a kis unoka, kérte is édesanyját:

   -Jöjjön most mindkét Nagymama! -fejezte ki szóban is a óhaját.

A kérés fontosságát megértve,ezen a napon két Mama is bekopogott Levente ajtaján. Így aztán a mamák megnyugtató jelenlétében az óvoda helyett saját kuckójában, zavartalanul építhette a maga birodalmát.

A hős szelídgesztenye

A Mecsek valamennyi települése -parányi önzéssel- elmondhatja magáról, hogy ő a legszebb. Könnyen vannak ezek a városok és falvak, hiszen a lábaikat olyan hegység oldalába vájták, amelyik az emberlakta területeknek gyönyörű környezetet adott flórájával és faunájával egyaránt. Van közöttük egy, amelyik mindezt megtetézte. A szelídgesztenyék ültetését jóllehet megélhetés vezérelte, de sikerült azzal a Keleti Mecsek déli lankáira egy gyöngyszemet varázsolni.

Rég jártam ott, talán negyven éve egy tűzeset kapcsán. Vizsgálóként vehettem szemügyre a száraz aljnövényzetétől megszabadított telepítést. Elszomorító látványt nyújtott a nappali sötétség és a gesztenyék alsó ágainak sérülése. Szerencsére a nyár elejére, mindezt kiheverve, régi pompájukban fénylettek a fák. Gyümölcsüket korábban már élvezhettem, Béla bácsi Zengővárkonyból járt be szolgálni a tűzoltóságra. Nagy, erős, bajuszos ember volt, ilyennek képzelheti egy gyermek a tűzoltót. A főtörzsőrmester -termetét meghazudtoló gyengédséggel- mesélt a hatalmas fákról és néha megmutatta nekünk a frissen sütött gesztenye illatát és ízét is.

Régen volt ez már, hát még az, amikor a fácskákat ide ültették. Legalább háromszáz éves a történet. Históriánk nagy viharait messzebbről láthatták ezek a zöld, egyenként is csodák. Annál közelebbről lehettek szemtanúi az összetételében állandóan változó lakosság szorgalmas munkájának. Az emberi kezek féltő pátyolgatását tavaszonként illatos virágkoszorúval köszönték meg. Az évszázadok múlásával felnőtté váltak, majd lassan megöregedtek. Aggkorukhoz hasonlítva, túl fiatalon feküdt le, másfélmillió lépése után végleg megpihenni közéjük, vörösmárvány kőtömbje alá a nagy utazó.

Rockenbauer Pál  nem véletlenül választhatta nyughelyéül a szelídgesztenyést. Itt együtt uralkodik a nyugalom, a csend és a béke. A hatalmas fák a természet nevében kéretlenül is alázattal szolgálják az embert és őket ugyanerre tanítják is. Nem véletlen a születő generációk fák iránti tisztelete. A gesztenyék közül az egyik -sérüléseit és égbe nyúló száraz ágait nem szégyellve- megjelent az Év Fája tavalyi, országos vetélkedőjén. A falu ebben az évben sem hanyagolta el teendőit. Festették és hímezték a tojásokat, Sárköz-i népviseletüket karban tartva készültek a szomszédokkal együtt tartott "kálomista búcsú"-ra, a leányvásárra. Mások mellett nagy energiát fektettek be az öreg gesztenye népszerűsítésébe, országos szintű megismertetésébe. Magam az interneten találkoztam a vetélkedéssel. Szavaztam rá, kicsit a magaménak is éreztem, hát megosztottam és ismerőseimet is voksuk megadására buzdítottam. Ezernyi ember közül hányan tették ezt meg és küldték a kérésemet tovább, nem számoltam össze. Tény viszont az, hogy a sokáig vezető másodikat a finisben megelőzve a mi fánk nyert. Idén megmérettetheti hát magát Európában is.

A győzelemért a legtöbbet biztosan a helyi emberek és szervezetek tettek. Úgy hiszem, hogy a nemes vetélkedés utolsó hónapjában már mindenki tűkön ülve várta a végeredményt, a szavazatok számának alakulását ismerve és követve, bízva a győzelemben.

Háromszáznyi igen döntött a hős gesztenye javára. A sokáig vezető nyírbátori tölgy veresége csak egy pillanatig -amíg az őt szeretők fejével gondolkodtam- szomorított el. Majd annál nagyobb lett az örömöm! Győzött egy falu, egy térség, egy megye. Beigazolódott az összefogás-összetartozás fontossága, lehetősége! Érdekes lenne térképen is látni a szavazati pontok számát és helyét.

És milyen szép is lenne, ha ebben az évben mind a tizenkilenc megyénket szép számmal hálóznák be ezek a pontocskák!

No persze csak akkor, ha a mi öreg fánk története és léte valóban a legszebb a szemünknek.

Vagy a szívünknek? Vagy mindkettőnek.