Beszélgetés a rigóval

     Ilyenkor tavasszal már visszakerülnek a párnák a hintaágyra. Délutántól ez a hely tökéletesen alkalmas a napi "D" vitamin szükséglet természetes úton történő beszerzésére. A nap sugarai a szőlő bimbódzó vesszőivel körbefuttatott házikó rácsai közt bujkálva, zavartalanul cirógathatják a pihenni kiülő arcát. Jó hely ez a kikapcsolódásra, ábrándozásra, zabola nélküli gondolatok kergetésére.

Szívesen töltöm itt el az időt. Az asztalkára helyezett rádió télen-nyáron szolgálatot teljesít egyazon hullámhosszon. Nincs helye nehéz, fejtörést okozó gondolatoknak, Szeged muzsikusa szolgáltatja hegedűjén a zenét, vezényli vonójával a könnyű muzsikát. Kikapcsolódásra alkalmas gyógytornája ez az agynak.

     Balog Örzse keszkenője című műdal fülbemászó dallamai enyhítik a történet tragikus voltát, mégis hiába "húz a cigány lakodalmast, vígat s zengőt", elcsendesíti az embert a Tisza partján megtalált keszkenő. Másodpercek hallgatása a következő dal bekonferálásáig elegendő arra, hogy Örzsét felejtsük. Ebbe most belesegít az a madár, amelyik nagy robajjal landol a rádiótól fél méternyire a szaletli körbefutó könyöklőjén. Nem zavarja, hogy emberi hangon megszólal a rádió és az sem, hogy én is beszélek hozzá. Egészségi állapotomban nem történt jelentős változás, a kertben ezzel a gyakori madárral nem először váltok szót. Ránézek és fűzöm tovább a mondataimat, láthatóan nem hatják meg. Igyekszem meggyőzni őkelmét, hogy kedvemért a dolgát most ne itt végezze. El is zavarhatnám, de hát van jogom egy lehetőségtől megfosztani a máskor szívesen hallgatott sárgacsőrűt? Körülnézek, láthat-e valaki? Gondolhat-e arra bárki, hogy én se leszek már bolondabb! Nincs a közelemben senki, csak ez a rigó fiú illegeti magát az időközben felcsendülő keringő ritmusára. Ennyi erővel, táncos kedvvel rárepülhetne a kötélen lengedező hintácskára is, ám azt valamiért mindig tiszteletben tartja. Gyakran kell a madarak ürülékétől megtisztítani ezt a tető alatti területet, hát tovább győzködöm.

Mindhiába. Fordul jobbra, fordul balra, majd a fenekét billegteti és fordítja felém. Aztán egyetlen, egész testét érintő mozdulattal könnyít magán. Végül huss! Már fenn is ül a tűztövis zöldellő tetején. Kajánul rám mosolygott ez a nagy kópé, mielőtt szárnyait az engedély nélküli távozásra megbillentette volna.

    Végül kikötött a tavaszi ruháját bontogató nyírfa alatt, csipegetve annak lehullott barkáit. Már csak én morgolódtam magamban, pedig hát a madár iránt egy pillanatig sem feszítette haragos indulat a mellemet. A rádióban felcsendülő új dallamokat már úgy hallgattuk együtt, mintha mi sem történt volna.

Tulipity

     Ennek a tulipánnak a hagymái véletlenül maradhattak itt a virágoskert kurtitásakor. Nem figyeltünk rá,szabad utat nyitottunk a fűnyíró éles fogainak. Erőlködött szegény, de a kései fagyok se kímélték. Tavaly mégis világra hozta két gyönyörű, sárga gyermekét. Vettem a lapot és megígértem neki, hogy mostantól jobban figyelek rá. Mintha meghallotta volna. Nézzétek, mit csinált az idén! Kilenc száron hirdeti, hogy az élet szép, az élet jó!

Nagypéntek van, kimegyek a kertbe és mit látok? A tulipánok között pitypang két sárga virága bújik meg, elkerülve a biztos halált hozó, suhogó kasza élét. A tulipán nem szól egyetlen szót se, helyette cselekszik, féltőn körbeöleli.

      Különösen jóleső érzés rátekinteni ezekre az együtt élő virágokra a mai napon. A Megváltót senki nem segíti, sajátjai árulják el hitványul és Pilátus kísérletei is kudarcba fulladtak, amelyeket Krisztus megmentésére tett. A tulipity meg büszkén hirdeti a különbözők együvé tartozását, a testvéri szeretetet és a szabadságot, mert ezeket bátran vállalva, bántódás nélkül teheti.

      Tegnap két fiatalt, gyorsított eljárással, bilincsbe verve vezettek a bíróság elé. Ilyen "élményben" még soha nem volt részem, egyenes adásban végignézhettem és hallgathattam a tárgyalást, ha ez az volt. Örülhettem annak, hogy a szorító karperecektől megszabadulhattak a fiúk és a végén szabadon távozhattak a teremből. Mintha csak egy film vetítése fejeződött volna be. Aztán gyorsan felocsúdtam és döbbentem rá arra, hogy ez mai valóság, mai történelem.

     A bűncselekményeknek minősített esemény egy tüntetésen történt. Két fiú - lehet, hogy három - vízzel lemosható festéket töltött luftballonokba, azzal a szándékkal, hogy azokat egy műemlék épület falára dobálják. No nem az épülettel volt bajuk, hanem a hozzá köthető személlyel, intézménnyel. Próbálkozásuk nem sikeredett, mert a kordon emberei abban megakadályozták őket.

     Ennyi hát a történet, vagy mégsem? Legyen ez a film kétrészes. Folytatódjon úgy, hogy a tüntetésen most tulipityek demonstrálnak. A két pitypang elkezdi dobálni a festékkel telt lufikat, amire a kordon emberei kinyílnak, lévén ők a tulipánok. Sőt, nemcsak megengedik, hanem segítenek is és már együtt dobálják. Közben mosolyognak és nagy örömmel fognak egymással kezet, mert megértették:

Csak így lehetnek egyenlők, szabadok és testvérek!

    Holnap Nagyszombat. A kelő nap, ha virágaimat meglátja, örömmel kel. Vagy a nép kel föl, már nem is tudom.

Jutott belőle nekem is

     Bálint fiam vetette fel nem is olyan régen édesanyjának, hogy szívesen kóstolná újra nagymamája főztjét, a babos tésztát. A mama amíg élt és tehette, ezt az ebédet tálalta minden péntek asztalára. Mély vallásos meggyőződése késztette erre, de biztosan nyomott annyit a latba cseperedő unokái sáskahadának rendszeres megjelenése is.
Leves készült, szegényített változatban. Abból az összes babot elrabolta egy szűrő, hogy zsírban és lisztben megfürödhessen. Hozzá kifőtt tészta, kézzel csipegetett, mondhatnánk készen is van. Ám pikáns feltétként jár még hozzá valami. Lereszelt kenyér, zsírban pirítva, megpaprikázva.

   A Mamát soha nem éreztem anyósomnak, hát még a gyakori ízetlen vicceknek kitett nőszemélynek. Édesanya volt ő az én szememben, akivel kocódás nélkül tarthattam kapcsolatot. Ebben biztosan segített az, hogy röviddel a megismerkedésünk után én elvesztettem szüleimet.  Mama mindig csak dolgozott. Nagyon ritkán láthattam ülve, semmittevőként. Egy foltozni való zokni, vagy kötőtű akkor is volt a kezében. Három lánnyal gazdagította a világot, közben csak főzött, mosott és vasalt. Övé volt a kert, a szántó, a szőlő és kelt korán, hogy a tehenek megfejése után a tejet a csarnokba vihesse.
Kislány korában ápolta idős nagyszüleit, de megtette ezt sokkal később az anyósával is, akinek irányítása mellett, egy fedél alatt élte le asszonyi életét.Dolgozott becsülettel, kiszolgált mindenkit. Erre nevelték, számára ez volt a természetes.

      Szerintem szolga volt a szó nemes értelmében. Csendes, erős, cserzett. Aki tehette, kihasználta őt nem erőszakosan, csak úgy megszokásból.
Viszonzásul kitől, mit, mennyit kaphatott? Én az aranylakodalmán daloltam. Az egykori kikérő nótát énekeltem és másik kettőt is kísérhetett a muzsikus, amelyek a gyermekeiktől kapott üdülési beutalóhoz kapcsolódtak. A Mamának tetszettek, meg is köszönte, ugyanakkor sajnálkozását fejezte ki, hogy ez a pár perc már nem szerepelt az eseményről készített videó felvételeken. Miközben erről beszélt, azt a furcsa mosolyt láttam az arcán, amit mindig. A tartózkodót, a nevetni félőt.

     Emlékszünk rá. Róla szól az augusztusi, nyársalással egybekötött névnapi, kerti összejövetel. Március idusa ismét ünnep. Ne várjunk a nyár közepéig, legyen hát ez a nap a babos tésztáé. Erzsi meghirdette és jókora adagban el is készítette. Külső megjelenésében talán eltért, - nekem az öreg lábos biztosan hiányzott - ám illatában és zamatában beigazolódott, hogy a lány jól megtanulta az anyjától.
Amíg a Mama készítette a pénteki menüt, unokái bejártak a faluba, rákaptak a babos tésztára. Késve, ha beértem, már csak az üres edényeket láthattam.

     Bálint jóvoltából most tízen üljük körbe az asztalt, a mama is más, az unokák is mások. Közülük többen is jó hangosan fejtik a véleményüket.
  -Mama, ez nagyon finom!
És most még nekem is jutott.

Csupa fül vagyok

      A hetven felé közeledve csak kevesen mondhatják el magukról, hogy alkatrészeik az időt meghazudtolva sportosan és fiatalosan működnek. Én a többséghez tartozok. Hangokat hallatnak az ízületeim, gyengébbek, fáradékonyabbak az izmaim és minden más szerkezetemen az idő vasfogának harapása látszik. Leginkább az agyammal háborúzok, bevallom, kevés sikerrel. A tekervényeim nem képesek határozott parancsokat adni a végrehajtó szerveknek. Helyesebben szólva küldik az utasításokat, ám a postás idegszálak szigetelése megromlott. Ennek a végeredménye az, hogy kint az udvaron nem focizhatok az unokáimmal.

      Szakorvos szerint a hallásom is idegi sérülés miatt gyengül. Két-három évente megvizsgáltatom a füleimet. A jobbik rosszabb, a bal jobb ugyan, de az sem tökéletes. Hallásom készülékes javítására még nincs szükség, ez volt eddig a tényszerű megállapítás. Rég nem láttak már.

Valamit kell tennem, belátom. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy visszakérdezek. Az is elképzelhető, hogy a fejemben folyton táncoló kósza gondolatok csukják be az ajtót a hanghullámok előtt. Mert a beszélőt,  felé fordulva másodjára már meghallom, megértem.

     Bekapcsolom a rádiót, óra szám szórja a hullámain a szerkesztett anyagokat, amelyekre ritkán figyelek oda. A televízió rövidebben, irányítottabban üzemel, igénytelen nézője vagyok. Egy-egy sporteseményhez leülök, de a legtöbb adás csak véletlenül találkozik velem. A műsorfüzetet régtől nem olvasom, a gombokat nyomkodva, véletlenül állok meg egy csatornánál és töltök ott el több-kevesebb időt. Emlékszem arra, amikor óriási élmény volt látni Róma olimpiáját az egyetlen sugárzó csatornán. Akkor majd mindent megnéztünk és hallgattuk a Szabó család rendre megújuló történéseit. Gyakran van a kezemben egy rejtvény és a képernyőre csak oda-oda sandítok. Kevés az a nézni-látnivaló, amelyik kiveszi kezemből a tollat.

     Ilyen körülmények között már nem is akkora gond, hogy gyengül a hallásom. Ha valamire mégis kíváncsi vagyok, hát itt van a világháló. Szabadon választott olvasandók és füleimnek kedves zenék végeláthatatlan sora várja, hogy keressem azokat. A szék elég közel van, nem is kell nagyon hangosítani, azzal másokat zavarni. Lazításképpen az udvari pergola öreg rádióján szabadon szárnyalhatnak Dankó Pista dalai, a magyar nóták, operett slágerek. Ezeket hallgatom, a szomszédokat lehetőleg nem zavarva. Az erdei őzikék és madarak pedig nem szóltak még, hogy hangos lennék.

Mégis csak el kell mennem a fülészetre, mert elfutott néhány esztendő és tisztelni illik az orvost, aki törődik a hallásommal. Fontosabb ennél az, hogy szeretteimet értsem meg. Akkor is, ha nem nyitják nagyra a szájukat, ha kimondott szavaik tesznek néhány kört, amíg kihegyezett füleimhez érnek. Hallgatni mégis csak arany! Hja, hogy ez nem azt jelenti? Akkor most befogom...

Többet a jóból!

      A sportkocsi vezetője irányjelző használata nélkül kocsikázik.

Vélhetően kábítószert találtak egy garázsban. Letartóztatás, nyomozás.

Súlyosan megsérült egy utas az autóbusz vezetőjének vészfékezése miatt.

A boltokban gyakran bóvlit vásárolunk és ezt jól tudja a kereskedő, mi csak később értesülünk erről.

Felmondott a robbantó ügyvédje, azért megtörténhet a vádemelés.

Felszívódott a főterrorista, valószínűleg a sivatagban bujkál.

Lehet, hogy megerőszakolta saját élettársának 15 éves húgát egy Kenyából érkezett menekült.

Megölte és állítólag feldarabolta feleségét egy hentesként is dolgozó személy.

A végrehajtók gyakran megalázzák az embereket.

Lehallgatta a nagyszülők és az édesapa gyermekével folytatott beszélgetéseit.

Ittak, veszekedtek, verekedtek, életveszélyes szurkálás lett a vége.

Szerelemféltés miatt emberölés kísérlete miatt ül a vádlottak padján.

Pénzt csaltak ki, 35 sértettet ejtettek tévedésbe.

      A felsoroltakat az általam járatott napilap pénteki termései közül szakítottam le. Mindegyik keserű és beazonosíthatatlan. Valamennyi alkalmas arra, hogy rosszkedvet szüljön, vagy a már meglevő borús hangulatot tovább rontsa. Közülük többen is messziről érkeztek, miért is hordoznának számomra fontos információkat. Legyenek bárhonnan is valók, azt mégsem tehetik meg, hogy fotóval is illusztrálva, aprólékosan számot adnak egy félkegyelmű gyilkos rettenetes cselekedetéről.

     A lapot több évtizede előfizetem. Úgy gondolom, hogy illik a helyi történésekről tájékozottnak lenni. Éppen ezek a hírek zsugorodtak néhány oldalnyira és a sok-sok helyet átadták a hirdetéseknek, reklámoknak és azon eseményeknek, amelyeket minden egyéb tömegkommunikációs eszköz fáradhatatlanul szajkóz.

     Igénytelenebb is lett az én újságom. Alig van benne tanulni való, egyre romlik a magyarsága, helyesírása. Talán le kellene mondanom?

Nem teszem, talán még korai. Ebbe a pénteki számba is sikerrel lopódzott be egy kedves hírecske, miszerint az egyik kisváros polgármestere virágokat osztogatott lányoknak és asszonyoknak a nőnapon.

Törékeny szabadság

     Kulturált, emberhez méltó körülményeket kell megteremteni a hazai börtönökben, határozta meg feladatként számunkra Európa. A túlzsúfoltság csak új börtönök építésével szüntethető meg. Lássunk hát hozzá! A pályázat kiíródott, lehet jelentkezni. Valakinek eszébe jutott elsőként az is, hogy Komlón épüljön meg egy.

Telt-múlt az idő, nyertünk egy lehetőséget, megépül ez a lakosságot alaposan megosztó intézmény.

     Írogattam, véleményeket formálgattam. Közvetlenül és közvetett úton tettem fel a kérdéseimet, a tisztánlátás kíváncsisága mozgatott. Megkerestem a miniszterelnököt, belügyminisztert, bv. parancsnokot, országgyűlési képviselőt, képviselő testületet, polgármestert, lakóhelyem képviselőjét. Megjelentem fórumokon, ahol győzködtek, ahol tiltakozhattam. Egyetlen ember méltatott válaszra, a bv. országos vezetője. Igaz, csak annyit írt, hogy a megkeresésemet a pályázati anyaghoz csatolja. Önkormányzatunk képviselő testülete úgy voksolt, ahogy manapság mindenütt. Helyi képviselőm legalább tartózkodhatott volna, most azért tudnám becsülni. Országgyűlési képviselőm a kormány pálcájával karnagyként működhetett közre. Neves kriminológust is megszólaltattak, de nem kaphatott részletes tájékoztatást, mert őt úrnak ismerem.

    Tüntetésünket elmosta az eső, amit jól vigyázott a kocsikban ülők hada. Polgármesterünk viszont ki se dugta az orrát a házból, parányi tisztelete jeléül. Az ülésterem meg-meglibbenő függönye mögül kibukkanó arcokon fikarcnyi jelét sem láttuk az együttérzésnek, sőt! Ám az is lehet, hogy a szakadatlanul zuhogó zápor torzította el a képüket.

     2010-ben kaptam egy levelet a miniszterelnöktől. Azt ígérte, hogy fontos kérdésekben a döntés előtt megkérdez. Elfelejtette. Nem erre is valók  a kihelyezett végvári katonák?

A pályázatok elbírálásakor figyelembe vették a terület besorolását, közművekkel való ellátottságát, a fogvatartottak több mint felének munkáltatási lehetőségét kívül, vagy belül. OTÉK rendeletének annyi, közmű egy szál se, munkanélküliség viszont van. Vagy az elbírálás már csak tisztességtelen játék volt az ellenző szemek becsukásának kísérletére?

     Az igazságügy minisztere kijelentette, hogy nagy ellenállás helyén nem erőltetik a börtön építését. Ő is feledékeny volna? Vagy az ügyben a bólogatók számát növelte?

Elszomorított, a polgármester választóival ellentétes irányú tevékenysége, kampánya, az emberek fenyegetettsége, a hatalmat gyakorlók kihívó szemtelensége, de leginkább az, hogy a tervezett beruházással közvetlenül érintett, a tervezett börtön szomszédságában élő embereket, eléggé el nem ítélhető módon arcul csapták.

     Uniós rendelkezés végrehajtásáról van szó, de a komlói börtön a megvalósítás eddigi körülményeit és helyét illetően egyáltalán nem európai megoldás. Európának eszébe se jut ezt ellenőrizni? Szégyellje magát ezért akinek kell és pironkodva hajtsa le a fejét!

Ki lehetett az a valaki, akinek elsőként fordult meg a fejében, hogy Komló város börtönnel gazdagodjon? Az biztosan nem gondolt arra, hogy a tervezett beruházás helye és a kapcsolódó ügyek intézésének módja ezrek - amúgy is törékeny - szabadságvágyát zúzta porrá, zárta a rácsok mögé.

Látod, milyen türelmes?

     Ez az internet fantasztikus. Gyermekeim, kicsi unokáim belenőttek, de nekem ma is a csodák csodája. Leülök a gép elé és utazok a világ bármelyik pontjára és bámulom a képernyőt. Nem olyan, mint a valóságban látni és érezni, de hát mire való az ember beleélő képessége? Fiatalabb koromban nem volt lehetőségem, se időm, se pénzem körülnézni még a szomszédos országokban sem. Eszék városa volt az első az akkori Jugoszláviában. Családostól utaztunk az új autónkkal kirándulni, nem konyakot venni. Voltam még Komló két testvérvárosában, így jutottam el Neckartenzlingenbe és Valpovoba.

Másutt nem jártam, pedig most meg-megtehetném, ha nem lenne szélütött karom s lábam. Marad hát a világháló. Barangolhatok kedvemre bárhol. A legszebbek mégis az itthoni kiruccanások, van bőven pótolni való.

Ismerőseim közül többen is szerelmesei a hazai tájaknak, szűkebb Baranyánknak. Megosztásaikkal lehetővé teszik számomra, hogy velük együtt túrázzak, gyönyörködhessek a Mecsek gazdag flórájában, láthassam a kacskaringós utak mentén megbúvó falvakat, az ott élő embereket. Közülük többen is rabjai a természet fotózásának és szívükben vannak ők olyan gazdagok, hogy a lencsevégre kapott pillanatokat megosztják másokkal is. Így lesz végül kölcsönös az öröm.

Néhány hónapja a felvételek közül egyik megfogott. A lehullott őszi levelek között egy üres pad. A magányt, az elmúlást, Tóth Árpád Meddő órán c. versét juttatta eszembe.

"Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom..."

Mondtam is, hogy nem szeretem az üres padokat! Gyorsan kaptam választ, nem akármilyent.

    "De miért is nem Jenő? Nem csináltak semmi rosszat! Nagyon is lehet szeretni őket, bennük a lehetőség. Hisz hívogatnak, várakoznak csábítóan. Ülj csak ide rám! El sem tudod képzelni mióta várok rád epekedve, gondolja a padnyi agyával, csupasz pad szerető szívével.

Hisz pihentető időt töltesz rajta elmélázva, álmodozva, vagy akár elgondolkodva az élet dolgain... Jó kis traccspartit lehet rajta rendezni. Menedéket nyújt a magányosoknak ugyanúgy, mint a szerelmes pároknak a világ szeme elől... Jaajj nem folytatom, agyon untatnálak vele. Tuti regényt tudnék írni róla. Ez is egy kedvenc padom, látod milyen türelmes...

    Elolvastam újra, csapongtak a gondolataim. Az egyik a kihalt, éjszakai vasútállomás padjára szált, ahol szenderegve egy egész éjszakát töltöttem el. Az utolsó szerelvényt lekéstem, a fejemet párnára hajtani nem volt helyem. A másik a vágyak birodalmába repített. ám ott csak a mesékkel találkoztam, olyan padokkal, amelyeket soha nem láttam, vagy nem vettem észre az életemben.

Végül gyors szárnycsapásokkal visszaérkeztek a lehetőség, a csábító várakozás, a szerető szív otthonába.

Marika nemcsak fotózott, de a képhez használati utasítást is adott, egyszerűt és nagyszerűt. Azt teljes egészében elfogadom. Tuti regényét ha megírná, szívesen olvasnám.

Csak a majom

      Nincs érzelem, amit a szem ne tudna kifejezni. Lehet az óvatos szürke, szenvedélyes barna, vidám kék vagy titokzatos zöld, beszédünkkel együtt lelkünknek tükre az. Amikor először nézek valakinek a szemébe, kiértékelem, megítélem azt az embert. Őszinte és jó, hazug és rossz ember minősítést adok tág határok között, magamhoz viszonyítva. Lehet, hogy ez nem tisztességes eljárás de vállalom, mert a tapasztalataim, túlnyomó többségben engem igazolnak, meg aztán megteszi ezt más is engem érintőn.

Elárulom, hogy csak a szemek mustrája alapján majdnem mindenki rendes ember, a hozzájuk tartozó beszédek is legtöbbször ezt erősítik meg.

      Amikor kis srác voltam, gyertya lángjával kormosított üvegcsén keresztül bámultuk meg a fogyatkozó napot. Besötétített szemüveget csak a vakok viseltek, miattunk. James Dean az 1950-es filmjeiben már napszemüveget hordott, úgy hódított, később John Lennon a hippikorszak jelképévé tette azt. Ekkortájban már mi is hozzájuthattunk. Nem ám a hóvakság elkerülése vagy az erős ultraibolya sugárzás kivédése céljából, csak úgy, kedvtelésből. Valamelyik sufniban ma is van, de nem viselem. Idegenkedek tőle, ellenérzéseket vált ki belőlem a lelkek takarása. Különösen akkor, ha velem akar így beszédbe elegyedni valaki.

      Lelkünk kis ablaka előtt a sötétítő függöny adhat egyféle védettséget, de vajon megéri-e? Mert a hangulat befolyásolása, a figyelem irányának elrejtése őszintétlen, a szemben álló felet ez a csúfondáros bújócska legtöbbször bántja.

Minap láttam egy minisztert, aki napszemüvegben adott interjút a sajtó képviselőjének. Ismerek elöljárókat, akik ugyanígy viselkednek a beosztottjaikkal. Elképzelhető, hogy így fogadnak majd a hivatali ügyintézők, így hirdet igét a pap Isten házában?

      Nézhet rám árgus szemekkel az, akit megkérek napszemüvegének levételére, ha velem kíván beszélni, mert megkérem. Csak az a majom tarthatja bozontos fején, mert tudom, hogy kormos üvege alatt a szemei mindig a jóságot és az igazmondást tükrözik.

Olyan nehéz kimondani?

      Kemencében sült a vacsoránk, nem csalatkoztunk, megint nagyon finom falatok dolgoztatták meg ízlelő bimbóinkat. Jóleső fáradtsággal ülünk a sötétedő nyáresti kertben. Zoliék ismét túlzásba estek a kínálatok sokféleségét illetően. Túl vagyunk már a desszerteken is, jönnek ismét a pálinkák és borok, egyik zamatosabb a másiknál.

     Attila gitárt fog és a pengetett húrok rezdüléseit hangszálaihoz igazítja. Dalait jól ismerjük, közülük többet közösen is énekelünk. A háttérben csendesen, hegedűmmel kísérem, simuló más dallammal. Egy kis szünet és én nagyon bátortalanul Massenet zenéjét játszom, de az első oktávos ugrás után kiadott hanggal a kísérletet be is fejezem. Hogy jövök én ehhez, hogyan merészelem megszólaltatni hangszeres tudásomtól bércek magasságában felcsendülő, keserédes zenét? A gitár elhallgatását beszédek erősödő foszlányai váltották fel, lehet, hogy az én próbálkozásomat nem is hallotta senki. Vagy mégis? Valaki oda jött hozzám jelezve, hogy hallotta.

Arról beszélt, mélyen a múltjában elkalandozva, hogy az elindított dallam milyen gondolatokat ébresztett benne. Feleségéről szólt, alig hihetően, túl szépen. Őszintén szereti ma is, de elmondani neki nem meri, nem tudja. Hogyan is nézne ki, közel a nyolcadik ikszhez? Úgy éreztem, a félsz tartja vissza a vallomástól, hogy nevetség tárgyává válhat az őszintén kitárulkozó ember. Biztattam, mondja csak el, bátran! Kölcsönös érzések esetén a hálát tükröző szemeket fogja látni és a cirógató kezeket érezni.

      Jöttment ő a faluban, mint jómagam. Más településről ide költöző, életének párját a falu leányai közül kiválasztó embert hívják így. Akkor is így van ez, ha a leány választotta ki magának a fiút. Közösségi ember, a falu rendezvényeiről el nem maradó. Együtt muzsikáláskor a szájharmonika az ő hangszere, zsebébe csúsztatva azt, leginkább mégis a dalolást választja érzelmei kifejezésére.

     A nyári, kerti összejövetelen az a néhány, hegedűből megszökött hang nem jutott messzire, elidőztek azok a szívénél. Hosszú sétái rövidülhettek kicsit, látása sem könnyíti már meg eligazodását a világban. Arról pedig korábban lemondani kényszerült, hogy festészetével meséljen nekünk. Hiába tekint ki az ablakán, a falu templomocskáját és a felette szaladgáló felhőcskéket az ecsetével már nem látja. Maradt a muzsika, amelynek nyelvén ha tehetjük, beszélgetünk egymással.

Hívott bennünket, gyakoroljunk! És mi ott voltunk február legelején, megünnepelni a kerek, nyolcvanadik születésnapot. Hétköznap volt, születésnapra terített gazdag, ínycsiklandó vasárnapi asztallal. Az ünnepelt megkért, hogy én olvassam fel a feleségét köszöntő sorokat. Fogtam a papírt, asszonya elé álltam és helyette mondtam el mind a nyolc versszakot:   

Matának

Eggyel ismét több, vagy kevesebb talán,

nem számolom, nincs is szerepe ma már.

Vagy mégis?

Kerek ez az esztendő s akad még teendő.

80 év, Istenem, de szép!

Megköszönöm.

Ígérem, a régi utat járom,

még ha csökkennek is a távok,

ha új ösvényt már nem is találok.

Halkabban szól a tavaszi madár.

Hallom még, de színes ruháját alig látom,

megfesteni nem merem, barátom.

Mégis bohém ez a nyolcvan év

és a korlátai közé szorított ember.

A szív és a lélek, az együtt lélegző társ

biztosan tehet róla, egy percig nem vitás.

Mit adtál nekem?

Mindent, ami az életemnek fontos,

sorolhatnám, de nem lenne pontos.

Megbecsüllek jó szóval és szeretettel,

mégis az adósod vagyok,

Törleszteni csak kísérletig jutottam,

ez évfordulón most megadom.

Kimondom a szót, a szokatlant.

Figyelj rám és hallgass!

Kiálthatnék harsányan, hívón,

koromhoz már nem is illőn.

Mint ahogyan a nap,

aki akkor is harsogva gördül fel

minden nap az égre,

ha sugaraival kis kavicsokat csillant.

De nem teszem, szólok csak csendesen.

A csillagok fénye voltál

és az vagy ma is nekem.

Halkan verselem, szeretlek Kedvesem.

Rövid csend következett, kéretlen. Mintha Massenet zenéjét hallottam volna, valahonnan, messziről. Hát mégis kimondta és nagyon egyszerűnek tűnt az egész.

Gyakorolni hívott bennünket, örömmel tettünk ennek eleget. Jöttek a dalok, egyiket követte a másik.

Édesapám

     -Édesapádról nem igazán írtál még,  igen szívesen olvasnám! - korholt barátságosan egyik ismerősöm a kedvesek közül.

  -Igazad van, meg nincs is! - Aput többször is megemlítettem a családomat érintő visszaemlékezéseimben. - hárítottam el mosolyogva a jóleső pirongatást.

Anyuról egy önálló bejegyzés szól a blogomban, miért ne tehetném ezt meg unokáim dédpapájával is? Meg kellene kérdezni a testvéreimet, talán többre is emlékeznek, mint én. Hetedikként talán másképpen látom Őt, mint a "bölcs" öregebbek. Kaptam egy néhány oldalas, mindig irigyelten szép, kézírásos levelet. Elolvastam, azután újra, - a szavakat is jól megrágva - lépésről lépésre haladva ragasztottam be a fejembe a levél mondatait. Egyetlen szót ki nem hagyva belőle, megosztom ezt a kedves olvasóval.

     "Most, hogy rászedtél a gondolkodásra, hogy milyen is volt a mi édesapánk, a kis dédunokám jut az eszembe, aki esténként még átmegy a szülői ágyba, középre fekszik, egyik kezével az anyja kezét fogja, a másikkal az apjáét és a következőket mondja: - Nekem vannak a világon a legjobb szüleim.    - Hát  én is így érzek, csak sajnos már múlt időben.

Apu sokat mesélt nekünk szüleiről, testvéreiről, gyerekkoráról, bonyhádi diákéveiről, a Svájcban töltött éveiről.. A történetekben sok vidámság volt, persze szomorúság is.

Édesapánk nagy családban nőtt fel, hét testvére volt. Apja borbély, a gyerekeit is bevezette a mesterség rejtelmeibe. Amikor nagyapát Gyula fiával együtt besorozták, (I. világháború) nagymama vette át a családfenntartói szerepet. Hentes üzletet nyitott, kosztosai voltak. Így próbálták átvészelni az ínséges időket. Apu a második világháborúban egy öccsét a Don kanyarban, egy húgát a családjával együtt Budapest bombázásánál veszítette el.

Amikor Svájcból hazajött, hentes és mészáros üzletet nyitott. Apu dolgozott az üzletben, - Anyu segítségével - a műhelyben segédek, inasok (Klein Jancsi, Grósz András, a tragikus sorsú Szakala Jóska, Simonyi (Schőn) Jani bácsi, Rumbus bácsi).

Hobbija a szőlő és a gyümölcsös volt. Nagy örömét lelte bennük. Családostól kirándultunk, játszottunk, nótáztunk (Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át...). A gyümölcsöst Gazdag bácsi kezelte, a szőlőt Ágnes nene és családja kapálta.

1951-ben vége lett a maszek világnak, Apu a Földműves Szövetkezet dolgozója lett. Pécsről, a Húsipariból kapta az 1/2 disznókat, az 1/4 marhákat, felvágottat. A Sütőiparitól péksüteményt.

Egy kedves emlékem fűződik ehhez. Mi gyerekek még ágyban voltunk, megérkezett a péksütemény, Apu mindegyikünknek bedobott az ágyba 1 friss kiflit. Isteni volt! Ezt többször is megismételte.

Jöttek a nagy, argentin fagyasztott marha combok. Éjfélekig bontotta, bejött mindig átmelegíteni a meggémberedett ujjait. Hajnalban már ott sutyorogtak az ablakaink alatt a sorban álló emberek. Mert akkor a sorban állás volt a módi. Kevés volt a hús.

Apu -Géza bátya segítségével- hurkát, kolbászt, szalámit töltött. Nem kellett erről elszámolni, szemet hunytak az akkori vezetők, mivel nagy család voltunk és a fizetés nagyon kevés volt. Zsír gyűjtést vállalt, szappant cserélt zsiradékért, disznókat tartott. Este, -amikor a gyerek zsivaj elült- csinálta a papír munkát. Precízen, pontosan, szépen, hibátlanul, az iroda nagy megelégedésére.

Sokat hallgattunk rádiót, népszerű dalokat, rádiójátékot. Apu, Anyu szerették a magyar nótát. Sokat is tudtak. Apu kedvence a Hajlik a jegenye. Nagyon szépen énekelt. Kaptunk egy lemezjátszós rádiót, akkor ismerkedtünk meg a sok, népszerű operett és opera áriával. A zene szeretete mindannyiunkra ráragadt. Mindegyik gyerek tanult zenélni, ki hegedűn, ki zongorán. Lali, Jenő a hegedű művészei lettek, Vera, Erzsi a zongorán ügyeskedtek. Mi többiek csak tehetségtelen kezdők maradtunk.

Az irodalom és benne a versek is nagyon szeretett téma volt nálunk. Apuék figyelemmel kísérték a tanulásunkat. Fontos volt nekik, hogy jól menjen a tanulás, ha kellett, segítettek. Apu nagyon sok verset ismert és sokat is idézett nekünk. Petőfi, Arany, Vörösmarty, sőt Goethe: "Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn?" Vagy Berzsenyi: "Isten! Kit a bölcs lángesze föl nem ér csak titkon érző lelke óhajtva sejt."

Boldog gyerekkorunk volt, szerető Édesanyával és Édesapával, de ha kellett, kellő szigorral nyesegették vadhajtásainkat. Minden vasárnap templomba küldtek bennünket, esténként az ágyban együtt imádkoztunk.

A karácsony nagy ünnep volt. Szép fenyőfa díszítette a szobánkat. Ajándékba mindig hasznos dolgokat kaptunk. Körbe álltuk a karácsonyfát és elénekeltük az összes szép karácsonyi éneket. Utána játék következett. A kígyós, létrás társasjátékot Anyu készítette /egy katolikus diák újságból vette az ötletet/. A karácsonyi szünetben -kivételesen- magyar kártyával is játszhattunk és malom játékot is csináltunk. Apu, Anyu odaültek közénk és velünk együtt játszottak.

Éjféli misére Anyuval mentünk, Apu otthon maradt a kicsikkel és főtt kolbásszal, reszelt tormával várt bennünket.

Amikor már nagyobbak lettünk, segítenünk kellett a szőlő és gyümölcsös munkáiban is. Cseresznye szedés, kapálás, kajszi- és alma szüret, szénagyűjtés. Később a szőlőt el kellett adnunk. Apu belátta, hogy sok ez nekünk, de nagyon fájt a szíve érte.

A politikai életben is részt vett. Szociáldemokrata volt. A háború után a Szocdem. és a Szocialista párt egyesülésének előkészületeiben is tevékenyen részt vett. Őszintén hitte, hogy ez valami nagyon jó lesz. 56 után nem politizált.

1961-ben 60 éves lett. Boldogan ment nyugdíjba, de nem azért, hogy most pihenni fog. Belevetette magát a gazdálkodásba. Nyulakat tartott, a ketreceket ő maga készítette, lucernát vetett a kertbe, hogy disznókat hizlalhasson a család részére, baromfi volt, szóval egész nap tett-vett. Aztán télen füstölést vállalt. Nyáron az unokák boldogították és Ő így érezte jól magát.

77 évesen hagyott itt bennünket."

     Most itt tehetnék egy nagy pontot a végére, mert ez teljes és egész Édesapánkról és az őt körülvevő családjáról. Mégis folytatom egy fiatalabb gyermek szemével és fejével, testvéreim elejtett gondolataival.

     Apu a nagypapa második házasságából elsőszülött gyermekként jött világra a századforduló legelején.

  -Kerítsenek egy csicsás kosarat és borítsák rá, nehogy a macska elfusson vele! - szólt így a bába, amikor a vézna kis csecsemő először nyitogatta pilláit a világra.

  -Lajos, már leírod a nevedet és még mindig szopsz?! - barátságos, mégis rosszallást kifejező mondat hatására hagyta el a több éves gyermek a biztonságot nyújtó anyai emlőket. Csak azért is erős, szép szál legény, nevéhez is illően magas ember vált belőle.

     Sásd Községházán dolgozott, de a világgazdasági válság külföldre zargatta. Lehetett benne kalandvágy is, de tény, hogy fodrász segédként kapott útlevelet és dolgozott Svájcban mintegy hét évet. Davos, Lugano, Biel városok nevei hangoztak el gyakran, sőt az olasz Milano is. Külföldről hozott magával egy szép női arcképet, nekem soha nem beszélt róla. Ennyi év távlatából most felvetődik bennem egy kérdés, testvérem miért tudja ma is Goethe Mignonját eredeti nyelvén idézni? Miért lett idősebb korára kedvenc nótája a Nem jön levél? A tavasz első ibolya csokrát az Öreg-hegyi gyümölcsösből csak Édesanyám kaphatta tőle. És a másodikat, harmadikat is.

Besorozták, mégsem lett vágóhídra kihajtott katona. A pécsi laktanyából a parancsnok -miután személyi anyagát megnézte- egyszerűen hazazavarta azzal, hogy nevelje otthon a gyerekeit.

Pécs, Rákóczi u. 5-7 szám alatt önkéntes tűzoltó parancsnoki tanfolyamot végzett el Czukoli István és Sipos Ignác sásdi lakosokkal együtt.

Még éjfél se volt, amikor elkezdődött a sorban állás a reggeli fagyasztott marháért. Egy ilyen alkalommal esett el Apu, neki a kirakat belső üvegezésének, a hatalmas combbal együtt. Az eltört és széteső üveg egy darabja karjának ütőerét vágta el, de a vérének spriccelését az ágyból kiugró Anyu gyorsan és ügyesen, nyomókötéssel szüntette meg. A másnapi orvosi vizsgálat elismeréssel nyugtázta ezt, ám arra senki nem gondolt, hogy ennek az esetnek lesz még folytatása. Hosszú évek után Apu tésztát gyúrt a konyhában és fájlalta a tenyerét. Anyu betegeskedett, a gyúrás és vele a fájdalom többször is megismétlődött. Az egykori baleset szilánkja a csuklótól a tenyérig utazott a bőr felszíne alatt, innen műtötték ki a csúcsban végződő, szélesedő, 37 mm-es kardocskát.

Nehéz munka volt a hús bontása. Sokáig nem kellett tartósítani, elkapkodták, mint a cukrot, mégis nyelte a jeget a szekrény, amit a veremből kellett felhordani. Velős csontokból nekünk mindig jutott. A leveses fazékból kiemelt darabokból Apu a velőt kiütögette egy tányérkába, felszeletelt kenyérre kente, megsózta, paprikával díszítette és kellő számú kockára szabdalta. Mindannyian szerettük, még ízletesebbé tette Anyu finom levesét.

A konyhai tűzhely platniján reggelente kenyeret pirított, enélkül diákként, de felnőttként se engedett bennünket a napi utunkra.

      Apu nagyon szeretett ultizni. 10-20 filléres alapon játszottunk és igazán nem érdekelt bennünket, hogy nyerünk, vagy veszítünk. Egy-egy bosszantóan nehéz, sikeres bemondásunkkor a sipista jelzőt hangoztatta, de mosolyával kizárta a csalást. Arra ügyeltünk, hogy minél többször legyünk meg hárman az esti kártyázáshoz. Katonai szolgálatom után öt évet éltem még a szülői házban a dolgukat szorgalmasan végző, megfáradt, testben öreg, de lélekben szabad, szeretetben gazdag szüleimmel egy fedél alatt.

    Amikor összejövünk és rég eltávozott szüleinkről beszélgetünk, mindig előkerül egy-egy vers, akár Apu írásai közül való:  Nőjj nagyra szép fám, Harminc év után-, egy-egy dal a ma már nem is ismert régiek közül és érdekes, mindannyian énekelni kezdjük hiba nélkül, mintha tegnap tanultuk volna.

     Ő volna hát Édesapám, a karmester, akinek a vezényletével muzsikálunk az életünk sokszínű zenekarában.