Mindenki karácsonyfája

 Abban a kis faluban, ahol én élek - akár egy mesében -  mindenkinek van egy karácsonyfája. Helyesebben szólva, a faluvégi körforgóban él egy lucfenyő, amelyiket mindenki a sajátjának érezhet. Ilyenkor december végén, már hosszú évek óta szorgos kezek öltöztetik ünnepi ruhába a növekvő fácskát. Azután eljön az idő, amikor az ágak között kigyúlnak a fények és mi itt vagyunk és körbeöleljük azt.

A keresztény világ Isten gyermekének, Jézusnak a születését ünnepli. A kisdedét, aki földi életében bennünket csak szépre és jóra tanított. Feláldozta magát értünk, fejébe töviskoszorút nyomva, keresztre feszítve veszítette életét. Nem a helytartó, nem a király, mi emberek mondtuk ki a halálos ítéletét. A szeretet ünnepéről beszél az, aki kételkedik Krisztus létezésében, vagy csak a feldíszített fenyőről, aki nem hiszi Istent. Igazából mindegyiknek és egyiknek sincs igaza, mert jól megférnek mind a hárman az egyetlen fa alatt. Talán így van ez mindenütt a világon, miért lenne hát másképpen nálunk?

Rövidül már az ideje, de ilyenkor még korán jön a sötét. A szürkületben lassan szállingóznak az emberek. Nagymama fogja unokája kezét, édesanya tartja legkisebbjét. Csacsogva jönnek a csitri lányok, szárnyaikat próbáló angyalok. Valahol mindenkihez tartozik egy fiú is a legkisebbtől a legidősebbig. Józsi bácsi, vagy János bácsi innen a szomszédból, Lajos és István a nyolcvanasok közül, egészen a rakoncátlankodó kis ördögfióka srácokig. Mire besötétedik, itt van apraja-nagyja, de látom a városban élő rokonokat, barátokat is.

Mi  vonzza ide ezt a kis csapatot? A karácsonyi ünnep eltérő értelmezésétől teljesen függetlenül az együvé tartozás, egymás tisztelete, megbecsülése és szeretete? Nagy szavak ezek, de biztosan így van, jóllehet, a mindenkori szervezők munkája mellett szerepe lehet ebben az aprócska harapnivalóknak  és itt a fa ágainak takarásában elkészített forralt bornak is, amit András fűszerezett karácsonyi ízűre, pelyhe könnyűre. Amiért itt vagyunk a szent estét megelőző napon, az leginkább mégis annak köszönhető, hogy látni akarjuk egymást és beszélgetni régi-új dolgokról. Meghallgatni a gyerekek versikéit, az asszonyok karácsonyi dalait, az atyát, ha egyszer meglátogat bennünket és mindenkit, aki ezen a napon a karácsonyról beszélni kíván.

Hagyománnyá nőtte ki magát ez a karácsony előtti szokatlan randevú itt Mecsekfalun. Összegyűlni  a Mindenki Karácsonyfájánál lassan jóleső kötelezettség. Egy-két óra csak az egész. Ennyi idő elég ahhoz, hogy a közös fenyő lámpásából - mintegy égő gyertyát - egyet jól megmarkoljunk és fényével, melegével térjünk haza. Útközben óvatosan takargatjuk, gyenge szellőtől is óvjuk, szembejövő, ha kéri, vele örömmel megosztjuk.

Így lesz a mi közös fenyőnktől szebb és gazdagabb a mi karácsonyunk. Aki nem hiszi, járjon hát utána, érjen ide jövőre a mese elejére!

Hol vagy Márta?

     Azon az augusztuson nagyon sokat vertük a "vigyázz"-t. A surranóink már a saját alakjukra formázták a lábainkat, ezért hát nem okoztak gondot a feleslegesen és túlzottan gyakran elrendelt ismétlések. Na, jó, azért egy-egy újra megszülető hólyag el-elkeseríthetett bennünket. Az ünnepélyes eskütételre készültünk. Katonadalokat tanultunk úgy, hogy ének közben mindannyian egyforma nagyokat lépjünk, egy időben és egy irányba. A kiegyenesített lábat talppal a betonhoz verni, na ez a vigyázz menet, amit gyakran kísér fővetés az aktuális elöljáró irányába. Csinálhattuk mi akármilyen szépen, csattogott a csizmás lábunk a kövezeten akkor is, ha a tizedes egy gyenge vacsora után beszélgetést vélt hallani a soraink közül.

 -Nótát! Kiáltotta el magát többször is annak ellenére, hogy az esti kaját nem mi készítettük.

A nótafelelős én voltam. Ismertem a dalokat, a fiúk hangját, ezek birtokában beénekeltem az első sort és már rá is zendíthettünk. Egyszer egy ilyen "nótát" felszólításra, egyikünk - megelőzve engem - jó hangosan bekiabálta:- Hej, temető, temető? Jót nevettünk, hangosan, nehezen múlón és vidáman tettünk eleget az éppen gondjainkat viselő tisztes követeléseinek.

     Eljött a nagy nap, katonai eskütételünk napja. Nagy nyilvánosság előtt fogadtuk meg azt, hogy hazánkat megvédjük, akár életünk feláldozása árán is. Legtöbbünknek ez a maga egyszerűségében természetes is volt, hiszen a hazát, számunkra ez a kis ország és a benne élők jelentették. Eszünkbe sem jutott a kérdést más oldalról megközelíteni, sokkal fontosabbnak éreztük azt, hogy rövid frizuránk jól fésült, kimenő ruhánk frissen vasalt legyen.

     Pécs főterét már tizenkét éve őrzi Hunyadi János, aki Széchenyi Istvánnal együtt azon magyar emberek közé tartozik, akikre büszke lehet ez a haza, akikre mindig felnézhet a megújuló nemzedék. Ebben az évben a város minden újonc katonája itt a város szívében, együtt tette le fogadalmát. A pattogó muzsika mellett mégis az eskütétel és a díszmenet fogott meg bennünket leginkább, de a bennünket átölelő tömeget is. A Törökverő szobrának talapzatán a felirat nekünk is szólhatott. "S acélt ragad, lovára kap, Csatáz, vív, izzad éj és nap..." Édesanyák és édesapák, feleségek és kedvesek, testvérek, rokonok és ismerősök szemében csilloghatott egy kis homályosító cseppecske, amikor meglátták a legkedvesebb kis kopasz katonát. Felsorakoztunk, a szabvány ünnepi beszédet türelmesen végighallgattuk, azután jó hangosan világgá kürtöltük nevünket az eskünk első mondatában. Fogadalmunkat még ütemtelenül verték vissza a tér falai, amikor a zenekar indulásra szólított fel bennünket. A tribünön tisztelgő elöljárók előtt feszes vigyázzban elhaladva, szakaszaink sorban tűntek el a Perczel utca jóleső hűvös árnyékában.

     Estig kimaradást kaptunk, bevonulásunk óta az elsőt. Eltölthettem néhány órát a szeretteimmel, akik meglátogattak. Azt a hiányt, amit a szívemben éreztem nem tudták pótolni, mert én egy lányt is vártam, a legkedvesebbet. Később bevallotta, ott volt, csak zavarni nem akarta a családi idillt. Kár, ismerték őt, örültek volna neki is. Néhány évig még találkozgattunk, kísérleteket tettünk a távolságok legyőzésére, majd elengedtük egymás kezét.

     A Széchenyi tér nagy forgatagában találkoztam egy másik lánnyal, Júliával, aki Gyulát kereste. Júlia minden hét végén látogatója volt a fiúnak, aki az élet egyszerű, de fontos igazságait jól ismerő bányász volt. Most azonban hezitált, nem biztos, hogy látni akarja a lányt. Cinkosan összemosolyogtunk és én titokban mégis a fiúhoz vezettem. Eskü lett belőle, Isten és Ember előtt kimondott, holtig tartó. Gyula ma unokának örülhet, Júlia nélkül. De én mosolygós fruskaként látom Őt ma is. Ugyanakkor eszembe jut a másik lány, aki akkor, ott, régen, egy pici tőrt döfött a szívembe.

     Ennek a bejegyzések a címét Gizi nénitől loptam. Gyermekeim óvó nénije Ő, Gáboré és Tiboré. Írásában Mártát kérdezi, a serdülő kamasz barátnőt, akit szülei kézen fogva vezettek az ismeretlen, visszaút nélküli messzeségbe. Mártán irigylésre méltóan szép kabát volt, azon egy hatalmas, hatágú sárga csillag éktelenkedett.

Két út között

     Két út közé építettük a házunkat, mindkettő a főútról szalad fölfelé északnak. A temetőt már régóta aszfalt burkolaton látogathatjuk, a kertekbe menet azonban kőzúzalék csikorog a talpunk alatt. Ez utóbbit a sárrázótól két betonteknő választja el, amelyek a csapadékot vannak hivatva elvezetni a zöldellő domboldal bugyraiba. A teknők és az árok rég megteltek, az olvadó hó és a csobogó víz akadályok nélkül, ügyesen görgetik lejtőn lefelé a kövecskéket. Ez a sérült, hepékkel és hupákkal tarkított utacska nagy forgalmat bonyolít le. A gyalogosokat - néhány rendszeresen szemetelő ember kivételével - szereti, szíve szerint fent karjaiba venné és lent puhán a főútra tenné a fáradtan hazatérni igyekvőket. Így senki bokája nem bánná, ha rajta közlekedik. Bezzeg prüszköl ő és legszívesebben ledobná hátáról a vadul száguldó sportos motorokat, mert azok egy-egy szeletet mindig kihasítanak a testéből. Nagyokat nyög, amikor csontjait ropogtatva, megpakolt, soktonnás jármű látogatja meg.

    Karbantartás és tisztogatás nélkül éli az éveit, mégis örül. Mert még szolgálni tud, ha megköszönni ezt csak a szélein növő fák, virágok nem felejtik el. Hiába a vadgesztenye virága, a lila akác fürtjei, az ágaskodó fiatal erdő szélén büszkén magasodó nyírfa, a szívét az apró kövecskék közül szerényen kibúvó üröm levelű parlagfű hódította meg. Tévesen vadkendernek is hívják, pedig az ambrosia nemzetséghez tartozik, amely az olümposzi istenek eledeléül szolgál. Észak-Amerika őshazáját elhagyva ez a gyomnövény hazánkban humán egészségügyi- és mezőgazdasági károkat okoz. A virág pollenje erős allergén, amire mi emberek nagyon is érzékenyek vagyunk. Különösen szereti a megbontott, műveletlen földterületeket. El is rendelték kötelező irtását, pedig vértisztító, gyulladás csökkentő, sebfertőtlenítő, immunerősítő, méregtelenítő, zsírégető, lelket nyugtató hatását ismerték. Gyógyító képességét, vitaminos gazdagságát kifejezésre is juttatja szív alakú kaszat termésében.

    Vagy a rendelkezés gyenge, vagy az ellenőrzés felületes, az út közepén gyökeret eresztett parlagfű zavartalanul fürdőzik a napsugárban.  Nem nőtt magasra, terebélyesen ágasra, de gyökereivel jól megkapaszkodott a semmibe.  A járművek kikerülték, vagy megközölték, az emberek nem taposták, nem bántották. A terület tulajdonosa csak nem fogja saját magát elmarasztalni! Nem is látta, talán nem is tud róla, hisz akkor már az utat is rendbe hozta volna.

     A parlagfű elleni ádáz harc olyan lehet, mint a vörös húsok rákkeltő hatása. Egy komolynak vélt világszervezet kitalálja, néhány hete hírül adja, a földlakók meg nevetnek rajta. A H1N1 influenza vírus majd az évente megjelenő mutánsaival való riogatás ugyanaz. Vajon kiknek fűződik érdeke ahhoz, hogy jó pénzért beoltassam magam, hogy ne fogyasszak sertéshúst, szarvasféléket? Marháknak és disznóknak?  Faramuci dolgok ezek! Én mégis változatosan étkezem, mindenevő vagyok, a védőoltást háziorvosom már nem is ajánlja. Nem veszem komolyan ezeket a fenyegetéseket. Miért akarnám hát én - aki naponta látom - a közelemben élő egyetlen ártalmasnak kikiáltott vadvirágot bántani?

Egyszer mindenkit elfelednek, de...

      A szemüveges kis srác ott díszeleg a röplabdamérkőzést megnyerő komlói tűzoltók között. Látom a képen az édesapját is, aki a megye hivatásos állományának képzéséért felelős. Egyszerű, a munkát és a szolgálatot tisztelő, az arra méltó tűzoltót szerető ember. Gyermekei a laktanyában cseperedtek fel, nem csoda hát, hogy fiának fejében meg sem fordult kapun kívül elfoglaltságot keresni. A Zipernovszky után Moszkvát választotta, ott képeztek csak -talán ma is- tűzoltó mérnököt Európában. Ez azért érdekes, mert később nemkívánatos végzettségnek is tekintette a rendszerváltozás néhány buta embere. Hazaérve a megyei parancsnokságon kezdte meg szolgálatát. Biztosan jól dolgozott, mert töretlenül haladt előre. Mielőtt parancsnoknak kinevezték, nekem is voksolni kellett. Ketten is győzködtek a nemmel szavazásra. Egyikük korán és dicstelenül hagyta el az állományt, a másikból, az okoskodó mitugrászból, érdemtelenül lett a nagyváros, olyan dibdáb, nagy embere. Mi kicsik és a józanul gondolkodók nyertünk. Baranya megye tűzoltóparancsnoka lett, majd szervezeti változások miatt katasztrófavédelmi igazgatója. A messziről jött ember is, ha ránéz, látja rajta, hogy a hivatásának él, nem létezik számára annál fontosabb. Azután új idő jött, amikor kicsi parancsnokocskák, képzetlen valakik ragadták meg a legfőbb hatalmat, nagy sebeket ejtve a tűzoltókon, a tűzvédelem ügyén. Mégis leszolgált négy évtizednyit és 57-évesen még maradt is volna, de a születésnapján, megkérdezése nélkül, ridegen váltak el tőle.

      A tűzoltó mérnök ezredes, tűzoltósági főtanácsos megbántva vonult Gyükés-i magányába, édesapja itt hagyott kertjébe. Úgy járt, ahogyan ma a legtöbben. Nem keresik, nem kérdezik, elfelejtik. A laktanyához igen közel lakó bajtárs titkon várta, de véletlenül sem zörgették meg ajtaját. Ám bekopogott a baj, a könyörtelen betegség és kitárta a kapukat a halál előtt. A szánalom, az együttérzés, a tisztesség vagy a szeretet, külön-külön is elégséges lehetett volna egy-egy látogatásra, ám aki megtette volna, nem merte, aki pedig megtehette volna, nem akarta. Egyikük szégyelli magát, másikuk közömbös. Nem csoda hát, hogy csak a családja búcsúztatta el. Úgy járt, mint az Egerből ide vezényelt  megyei parancsnok, aki megfrissítette a személyi állományt, a modernizált technikának új tűzoltó laktanyákat épített. Tőle szentmisén vettünk végső búcsút, amiről csak kevesen tudtunk, mert az ugródeszkán álló aktuális vezető szerint nem volt pénz egy rövid nekrológra a naplóban.

      Pfeiffer Márton ezredes úr elöljáró kollégám, tűzoltó bajtársam és barátom volt. Bő három évtized szolgálat után Ő volt, aki nyugállományba vonulásomkor elbúcsúztatott. Ahogy a fotón is látszik, még tűzoltó uniformisban.  Röviddel a halála előtt beszélgettem vele, megéreztem, hogy nagy a baj. Szavai túl csendesek voltak, közülük hiányoztak a máskor megszokott, humorosan kedvesek. Azt mondta, hogy a szolgálata már csak annyit jelent, betegnek lenni. Másfél éve még kielemeztük az első diagnózist, mindegyikünk mondta a magáét, hát én voltam nehezebb helyzetben. A fegyelemmel és példás türelemmel viselt, nálánál erősebb betegség elragadta közülünk és közvetlen szerettei halk szóval búcsúztatták és engedték el végleg a kezét. Ennyit olvashattunk csak felőle a megyei napilapban és főt hajtottunk nagyon sokan. Nyugodjál békében kedves tűzoltó bajtársunk, Marci!

     Eszembe jutnak azok a tűzoltók, akiket meglátogattam egy köszöntő emléklappal a kezemben hatvan, hetven, ritkábban nyolcvan éves korukban. A büszke, aki házuk előtt az utcán kérte csoportunkról fénykép készítését, hadd lássa a falu, hogy ő még ma is érték. A mindig kemény, aki néhány köszöntő mondat után sírva fakadt. Akiket kikísértünk a temetőkbe, koszorút helyezve sírjukra, vagy akiknek koporsójánál díszelgő sorfalat állva a megemlékezés gondolatait is mi mondtuk el a gyászolóknak.

A nyugdíjasainkkal való tisztességes foglalkozásba sok minden beleférhetett. A velük való törődést - ha nem is konkretizálva -  szabályaink írták elő. Egy szép csokor virágra még az asszonyaik számára is mindig futotta.

Márton hét évet élt nyugdíjasként. Ennyi idő bőségesen elégnek bizonyult arra, hogy kitöröljék az emlékezetekből. Elképesztően nagy luxus az, hogy kitanult és rutinos embert szakmai döntések előtt soha ne kérdezzenek meg csak azért, mert szolgálati viszonya nyugdíjazással megszűnt. Igaz, tíz éve engem se zavart senki tűzoltó hivatást gyakorló a kérdéseivel és az ötleteim átadásáról is leszoktattak már. Kivagyiság, nemtörődömség, illetlenség, parancs végrehajtás, félelem?

Vagy az egész nem más, mint maga a meghökkentően nagymértékű ostobaság?

      Kedves Márton! Mi most a közelgő Márton napra készülünk, lúdvacsorára és az újborok mustrájára. Nyájaikat beterelve Téged már az égi pásztorok fognak meglátogatni s mint jó gazdát, dús lombú nyírfavesszővel ajándékoznak meg. Azok pedig, akik ennyire megfeledkeztek rólad, majd megkapják a göcsörtös, hajtás nélküli, száradó ágakat.

Kikapcsolódni rest

     Takács Péter portréi sorakoznak a múzeum falain, róluk városunk díszpolgárai tekintenek le ránk. Ezek a képek korábban a városháza folyosóit díszítették. Talán meggondolatlanul cselekedett az, aki a helycserét kieszközölte. Ezek az emberek a városhoz, az itt élő emberekhez kötődő viszonyuknak, a város vezetésével való kapcsolatuk minőségének köszönhetik rangos elismerésüket. A még élők helyében én biztosan nem érezném jól magam történelmünk ódon emlékei között, annak örülnék inkább, ha az ügyes-bajos dolgait intéző állampolgárok tekintenének fel rám ismerve, vagy ismeretlenül.

Díszpolgárainkat ismerem, többet közülük személyesen is, Mindannyiukat kitüntetésre érdemesnek ítélte, ítélték meg valaki, valakik. Kodály Zoltán világhírű magyar, Göncz Árpád a nagy magyarok egyike. Én mégis jobb választásnak tartottam Jakab Józsefnét, aki tanító mesterként oly sokat és színeset tett a városért, vagy Rajnai Attilát, a sikeres, munkát és kenyeret adó vállalkozót. Olyat azonban egyet sem találtam közöttük, mint akit ez év tavaszán, egy hegyháti faluban avattak díszpolgárrá.

     Tóni bácsi Felsőmindszenten kőműves mester volt, a legkiválóbbak közül való, amolyan sok mindenhez jól értő. Megbecsült embere volt a környéknek. Fiát arra tanította, hogy csak kiváló munkát adjon ki a kezéből, olyant, ami egyszerre fog örömet nyújtani az adónak-kapónak is. Arra is nevelte, hogy a családja megélhetése mellett nagyon fontosnak érezze azon közösségek szolgálatát, amelyekben él és dolgozik.

      A gyerek ezt jól megjegyezte és életét, ha a faluból gyorsan elköltözött is, ehhez igazítva tervezte. Kapott is megrendelést bőven, fizetésként mellé hálát és köszönetet. Szülőfaluja gyakran kérte a segítségét és kéri ma is. Legyen az egy kőbe vésett emlékmű, közösségi épület, sportpálya, vagy díszes kilátó, fontos szereplője lett a tervezésnek és a művezetésnek, a beruházásokhoz kapcsolódó ügyek intézésének. Nem csoda hát, hogy a varázslatosan szép óvodában mosolygó lányok és asszonyok fogadják Andrást, feléje nyúló karokkal. Az teszi még szebbé ezt, hogy néha gondolkodóba kell essen, ki is ez a szép szőke? Sokáig nem törheti rajta a fejét, mert jön a szomszéd, az ismerős, a volt munkahely, vagy éppen a település, ahol ma él. Épít, kiigazít, kertet kapál, vagy éppen borkészítést tanul. Pihenni soha nem látom, a néhány autós kirándulás minden bizonnyal elegendő neki a feltöltődésre.  

      Mindszentgodisa /Felsőmindszent, Godisa, Gyümölcsény/ önkormányzat képviselői döntöttek úgy, hogy 2015-évben a március 15-i ünnepi megemlékezésen a község díszpolgára címet Miltner Andrásnak, az én szomszédomnak adományozza. Felesége, Marika időben megsúgta, mikor húzzon nyakkendőt a jeles kitüntetés ünnepélyes átvételéhez. A néhány éve alapított helyi elismerést másodikként kapta. Jól ismert asszony előzte meg, s hogy ő követhette, talán András büszkeségét növelte.

     Elgondolkodtam ezen a kitüntetésen. Mit is jelent a díszpolgár kifejezés? Díszmadár, a szó szép értelmében? Ez nem jó, mert a jómadár is kiérdemelhet rangos elismerést. Egy embert, aki több a másiknál, vagy aki más, mint a többiek? Feltehetően ez utóbbi az igaz. Ékesített ember, rajta a dísz egy közösség kitüntető megbecsülése. Aki amikor haza-haza érkezik, szerető baráti öleléssel fogadják az emberek. Örülök András élete 75. évében kapott elismerésének és egészségesen irigy vagyok.

Csőben a görény

      Korosodik az autóm, talán nem olyan mértékben mint jómagam. Mindig megadom neki a kívánt abrakot, nem csoda, hogy egyetlen ősz hajszála sincs. Amikor kinyitom a garázs ajtaját, a bejövő fénysugaraktól megbokrosodik, fickándozik, mint anyja mellett a kis csikó. Annak idején a bemutató teremben úgy ragyogott palackzöld színével, hogy észre sem vettük, van ott még gazdára váró kocsi bőven. Elkápráztatásunkat talán a mesterséges megvilágítás is segítette, hát gyorsan megalkudtunk, a számla egy részét devizás hitellel kiegyenlítettük és nagy örömmel robogtunk hazafelé. Mindössze másfél hónappal fizettünk többet a változatlan törlesztő részletből, megúsztuk. A bankunk kevés pénzt tudott kiemelni a zsebünkből, tisztességtelen hasznának növelésére.

     Az új autónak a kötelező mellé jár a Casco is, ahogy azt a korábbiak is megkapták. Azután gyorsan elmúlt hét esztendő és megkerestem a biztosítómat, nyilatkozzon, ugyan mit fizetne egy totálkáros esetre? Ugyanakkor kifogásoltam a besorolásom helytelen megállapítását is. Ez utóbbit megoldották, de választ a levelemre azóta sem küldtek. Újabb évek és a Pólóm tizedik születésnapja felé kanyarodott. Elhatároztam, hogy nemfizetéssel megszüntetem  a biztosítást és intézkedtem a kifizető pénzintézet felé. Csoda történt. A biztosítom megtanult levelet írni. Szerinte csak elfelejthettem a befizetést, küldött hát egy csekket és megkért, hogy a bank felé intézkedjek. Egy hónap csend és újra egy levél. Benne egy köteg csekk és egy tájékoztatás, miszerint a kötvényemet átalakították fizetőssé. Nofene! Hát így is lehet, nélkülem, és csöndbe burkolóztam. Két hónap múltán ügyvédi iroda keresett meg írásban és fenyegetett meg a Ptk.-val, miszerint jelentős mértékben növekvő összegbe kerül az nekem, ha egy havi díjat a hónap végéig nem fizetek be.

     Az elmúlt közel egy évtized alatt a biztosítómnak nem kellett egyetlen fillért sem kifizetnie az autóm által másoknak, vagy magában okozott károk ellentételezésére. Káreset hiánya miatt nem nyúlt a zsebébe a lakásom biztosítása kapcsán se. Mert hát minden bizodalmam beléje helyeztem és vele kötöttem meg ezt is. 

     Az ördög nem alszik, a nyáron megszületett az első esemény. Eldugult a konyhai szennyvizet elvezető cső. Nosza, hívom a helyieket, nem veszik fel. Telefonálok a megyei központba, eligazítás jellegű mondatokat hallgatok meg. Nincs bontás, nincs törés, a dugulás nem káresemény. Egyébként pedig az elhárításra az általuk kijelölt szolgáltatót kell igénybe venni. Keresek egy közeli szolgáltatót, egységár 15.000 forint. Két órán belül a csőgörény rendet teremtett, mehettem a biztosítómhoz a számlát leadni, kifizetésére az igényemet bejelenteni. A választ már hallottam. Nem jó szolgáltató végezte el a munkát és egyébként sem minősül fizetendő eseménynek.

  -Nem baj, azért csak csak küldje Pestre - kértem meg az ügyintéző hölgyet. Pár hét és rövid, elutasító válasz érkezik. Citálja a káresemények vonatkozó definícióját és a kötvényem tartalmára hivatkozva kioktat a kötelezően igénybe vehető szolgáltatóról. Nekem se kellett több. Elemeztem ugyanazt a bővített, összetett mondatot és a dugulás a helyesen értelmezett kötőszavak miatt máris káreseménnyé vált. Udvariasan leírtam azt is, hogy a kötvényem nem tartalmazza a "kell" kifejezést. Tájékoztattam végül a címzettet arról, hogy levelemet ne minősítsék panasznak, mert annak más a címzettje.

Három hét múlva cseng a telefon, megjelenik a számlámon 15.000 utalt forint. Hetet aludtam és itt volt a levél is. Újraértékeltek, utaltak, az ügyet lezártnak tekintik.

     Ebben az időszakban igen gyakran hallom rádióban, TV-ben őket. Kelleti magát, biztonságról és bizalomról beszél a választottam. Legnagyobb értéknek az én bizalmam megnyerését tartja és a mosolyomért küzd.

Ja! Totális megújulást is ígérnek. Lehet, hogy egy elszabott munka után az ügyiratuk végén ott lesz legalább az "elnézést kérek"?

Mimikri

    A katona erős és egészséges. Néhány napja tett esküjéhez híven, őrszolgálatot teljesít. Fegyelmezetten, felkészülten védi hazája határát. Úgy hiszi, hogy elég erős és bátor is a feladathoz. Kihúzza magát és büszkén sétál vállára vetett fegyverével a frissen megépített kerítés mentén. A pihenni térő késő nyári nap már átadta helyét  az ügyeletes csillagoknak, búcsúzóul küldött még egy langy fuvallatot, aki kedvesére emlékeztetve cirógatta a kiskatona borostás arcát.

      A kifeszített drótot az erősödő holdsugár egy óriás ezüst szalaggá varázsolja. Fényesen suhog, szinte viháncol, csak néhány lomha felhő dob rá pihentető takarót. Hirtelen pattan és elszakad egy szál, majd egy másik. Újra vakít a hold, fénylik a háló. Az ezüstös szálak szerteágazva futnak, ölelik körbe a határt, akár a haza idegrendszere s vezérlő agyának ott a kísérőnk, a jó öreg Luna.

Lehet, hogy a vezető szálakban túl nagy a feszültség, előfordulhat az is, hogy a kerítést erősebb kezek kötözték az oszlopokhoz?

Megeshet, hogy a szélsőséges időjárás okozza a bajt, vagy a Holdunk lett fáradékonyabb. Mert a fémszálak szigetelése nagyon hirtelen, pár nap alatt lepattog, a védtelen drót bomlik és dúcairól leomlik a földre.

A kiskatona látja, hogy egy ember akadálytalanul hatol be országunk területére, kibiztosítja fegyverét és felszólít. A hangos Állj! -nak nincs foganatja, hát meghúzza a ravaszt.. De már a másik, harmadik és sokadik idegen is a mi földünket tapossa. A lövés zajára kiérkező felvezető, a váltással együtt tehetetlen, ahogyan hadseregünk riasztott egységei is. Zűrzavar és félelem. Ezek együttesen húzzák meg a ravaszainkat, annyira irányítatlanul, hogy nem vesszük észre, saját katonáinkat is megsebesítjük.

      Mi ez az egész? Olyan, mint az a molekuláris mimikri, amiről a Paleo -életmód úttörője, Dr. Loren Cordain Professzor Emeritus beszél? Szerinte ugyanis, szervezetünkben a bélfalon keresztül kilépő glutén csatasorba állítja az immunrendszerünk katonáit, akik jól képzettek, de becsaphatók, félrevezethetők.

Közülük valamelyik el is kiáltja magát: Ott is van egy! -és rámutat a legközelebbi velős hüvelyre. Ez időtől pedig a katonák a központi idegrendszerünket lövöldözik. Elrontják elektromos vezetékeink szigetelését, működési zavarok, bénulások jelenthetik a véget. Ilyent idézhet elő a félve kimondott, sokunkat önkéntes börtönbe záró, ezerarcú sclerosis multiplexis is.

     Körülzárt kis hazánkban ez lesz hát a sorsunk? A kifeszített, bomló kerítés mellett acsarkodunk és egymásnak esünk? Jól vigyázzunk, mert kikerül és elfut mellettünk a világ! Mi pedig a megfáradt idegeinkkel egyedül maradunk bénán és fogalmazunk egyre érthetetlenebbül.                                       Csak én teszem meg egyre nehezebben rövidke útjaimat. Más gond nem is vetődhet fel, mert a kerítés tövében szundikáló őrszemet egy arra tartó, játszadozó rókakölyök csipogása felébresztette álmából.

Soha, semmi nem késő

   -Örülnöm kellene és megnyugodnom. -mondta egy kedves ismerősöm, amikor édesanyja haláláról beszélt. Néhány hét telt el csak, amióta üres a hosszú évek betegszobája. Az elhagyott gyermek arcán a máskor rendezett szarkalábakat még a feszültség kuszálja. Jól látható rajta, hogy hiányzik neki az a vézna, erőtlen test, amely sok-sok éven keresztül keményen és néha talán erőszakosan is igényelte az ő segítségét. Nála volt meg a panel falak között az a biztos hely és szerető hozzáállás, vagy a testvérek nem is kapaszkodtak két kézzel anyjuk ki sem nyújtott karjaiba?

Én láttam az öregasszonyt. Akkor is, amikor még kicsoszogott a mellékhelyiségbe, amikor még keményen követelte a kövér kosztot és szemtanúja lehettem a tehetetlenül heverő, szemeit a semmibe meresztő, majd élettelen test vergődésének is. Kilencven éves korában a város polgármestere is meglátogatta, mert ez mostanság divat. Köszönthette volna egy csokor virággal inkább azt az asszonyt, aki - harminccal kevesebb ugyan -  nemhogy megszabadult édesanyjától, mint egy terhes kolonctól, inkább megmutatta másoknak is, mi a kötelesség, mi a szeretet.

    -Egy kicsit felerősítették, most megyek érte a kórházba. - szólt vidáman és szedte fürgén a lábait. Gyakrabban és egyre kevesebb sikerrel javították a mama állapotát. Kemény volt és önző. Gyermekei nem igazán ismerhették fel benne az anyai őrszemet. Kedves szavai nem voltak, a mosoly messzire szökött el tőle. Hosszú éveket élt, haszontalanul. A halál angyala vajon miért várt eddig?

  -Képzeld el, mi történt? - Mielőtt végleg lecsukódtak a szemei, rám nézett és mintha mosolygott volna.  - Felém nyúlt, megfogta a karomat és megcirógatott. - Az volt az érzésem, hogy köszönetet mond, vagy bocsánatot kér. - Örökre lezárultak a szemei és én nem bírtam ki zokogás nélkül. - és a könnycseppek ismét kibújtak a szemek sarkaiból.

     Az idő gyógyírt ken a sebekre, a betegszoba átalakul, de váratlanul... a gyilkos kaszás kopogtat az emeleti lakás ajtaján. Embólia! Most a társat vinné, de az intenzíven szorgoskodók és a féltés takarodót fújnak a halálnak. A sikeres gyógyulás rendesen megmozgatja az élettársak fantáziáját. Közel két évtizedes kapcsolatukat anyakönyvvezető előtt erősítik meg. Barátok, társak, szeretők, pajtások voltak, mától házastársként is élik életüket. Talán az elmúlás szele, talán a mama egyszeri simogatásra kinyújtott karja volt az inspiráció? Én ezt nem tudhatom, ám ahogy ismerem őket, változás nélküli nagy szeretetben élik le életüket. Adja Isten, hogy ez így is legyen!

     A hétvégi kert házasságkötő teremmé alakul át. Benne szolidan, szűk körű vendégség előtt mondják ki a boldogító igent. Biztos vagyok abban, hogy a gyerekek, unokák, meglepetésekkel tarkítva gondoskodnak majd arról, hogy a nap az ünnepeltek számára emlékezetesen gyönyörűre sikeredjen.

Én ugyan nem leszek ott, de innen is látom, hogy a tarka kert közepén, a vőlegény mellett a legszebb virág hogy virít félszegen, türkizkék köntösében.

Csodát csinálni ennyire egyszerű

 -Maradjatok csendben, jönnek már! - szólt halkan a lázas készülődők egyike a többiekre. Az előbb még az éneket gyakorló csicsergő madár raj, az épület legbelső fészkébe megbújva várta az érkezőket.

                                                                                                      Nem mindennapos volt az esemény, amelyen részt vehettem. Késő délután az egykori Klub-Könyvtárban gyülekezett a falu apraja-nagyja. Egy sorban foglaltak helyet a szép korúak, külön a vendégek, majd szabadon választva töltötték meg a székeket minden helyiségben Mecsekfalu egykori - és mai lakói férjekkel, feleségekkel, gyerekekkel vegyesen. Néhány apró unoka kovászolta eggyé az ünnepre megjelent négy generációt.

     A csendet nem zavarták a halk beszélgetések, az foghatóan vált teljessé, mielőtt felcsendültek volna a kintről beszűrődő dallamok. "Évek szállanak a nyári fák alatt, oly vidám az élet..." És az ajtóban szépen, libasorban megjelentek, ünneplő fehérben az alsós kisiskolások. A blúzokat és ingeket kisdobos nyakkendők díszítették, amelyek közül többre is leomlott a hosszú évtizedeket szégyenlősen eltakaró, ezüstös színű hajkoszorú.

      Páll Lajost, az egykori tanítót köszöntötték augusztus 25-én, a névnapjával majdnem egybeeső 80. születésnapja alkalmából. A felnőtt diákok újra gyermekké váltak, vígan énekeltek és játékosan elevenítették fel a 6-10-éves nebulók élményeit. Völgyesi Jani humorban is gazdag visszaemlékezése mindenkit mosolyra fakasztott és egy kis időre, az őt körülvevő csapatát engedetlen gyerekekké varázsolta. Köszöntésüket végül virágok tolmácsolták. Harminchárom ember nyújtott át egy-egy szál rózsát és tette azokat az ünnepi asztalra helyezett óriás vázába. Ki találta mindezt ki, talán Emil, vagy a szervezkedésben is szorgoskodó Nusi? Nem hiszem, hogy ennek jelentősége lenne, mert így mindannyian, együtt voltak a nagy varázslók, csodát csinálók.

A tanító csak állt szótlanul, felesége és leányai között. Korát nem igazán láthattam rajta, annál inkább a meglepettséget, az elérzékenyülést. Ha közelebb ülök, talán a szemei sarkában csillogó cseppeket is észreveszem, mielőtt azok útjukra indulnak. Ahogy a visszaemlékező köszöntőké, úgy a tanító gondolatai is messzire szállhattak vissza az időben. És amikor hozzánk érkezett ismét, már csak az járhatott az eszében, hogy senkitől nem kaphatott volna ennél ragyogóbb születésnapi ajándékot.

      Megkértek, hogy a község lakóinak nevében szóljak, de mit is mondhatok én ezek után?

A pályakezdőnél alig több, fiatal házaspár, 1959-évben jut el Mecsekfalura, ahol akkor még működik az alsósok általános iskolája. Pannika a feleség, Vékény iskolás gyerekeitől búcsúzik és követi férjét, hogy együtt álljanak őrt az Öreg hegy lábainál hancúrozó leánykák és legénykék értelmi és érzelmi fejlődésénél.

Majd az iskola megszűnik, de a feladat marad, sőt kiteljesedik, a fiatalok felnőtté nevelésével, a lakosság érdekeinek képviseletével. A közművelődést már városi szinten irányító, főiskolát és egyetemet végzett pedagógus soha nem hagyja magára, nem felejti Mecsekfalut, itt él ma is közöttünk. Községünk történetét feldolgozó helytörténeti munkái könyvek alakjában lakásaink polcait díszítik. Magyaregregyről útnak indult Páll Lajost mindenki ismeri és tiszteli.

Nem beszéltem, csak röviden. Helyettem mindent elmondott az a 33 darab fehér rózsa.

Volt ezután köszöntő, még több is. Jókívánságaikat a barátok, ismerősök fejezték ki virággal, szerény ajándékkal, vissza-visszazökkentve ezzel bennünket az elmúlt fél évszázad helyi történelmébe.

      A 80-esztendős tanár megilletődötten mondott köszönetet. Isten éltesse Őt és adjon számára még hosszú, tartalmas időt. Múljanak az évek jó egészségben, dolgos kedvére! Ilyen gondolatokkal koccintottuk össze poharainkat, hogy azután jó étvággyal fogyasszuk vacsoránkat, töltsünk el együtt egy kellemes estét.

La pom de terre

     Nálunk a palacsinta is a kommersz kaják közé tartozott még akkor is, ha édesanyám a "Ki tud többet megenni belőle" házi vetélkedést is bevállalta. Már kevesebben ültük körbe az asztalt, mégis a két serpenyő jó sokáig táncolhatott a forró platnin. És a palacsinta sem volt csalafinta, a vékony tészta egy hangyányival sem szívott fel többet a magát tányérkából kínáló forró zsírból. Húsosat a Marika, rakottat a Keresztmama sütött emlékezetest, mégis Anyué volt a legfinomabb, akár a lekváros, a kakaós, akár a tölteléket nélkülöző üres.

     A hosszú évek alatt, amíg mi tizenegyen ültük körbe a nagy asztalt, azon mindig volt ennivaló elég. Ha a háború utáni húsz évre gondolok, nem is lehetett ez olyan egyszerű feladat még akkor sem, ha házunkban apu működtette a húsboltot. Az előszoba - ma étkezőnek mondanánk - levegője minden vasárnap a gőzölgő húsleves illatával telt meg. Mi apró gyerekek hadarva ejtettük ki az asztali áldás imájának szavait. Siettünk, mint az örökké éhesek, nyeldestük felgyülemlő nyálunkat egészen addig, amíg az első falatok értelmet is adtak türelmetlen emésztő szerveink működésének.

Anyu jól főzött, ízletesen és egyszerűen. A kályháról levettek közül többnek ma is emlékszem az aromájára. Lányait megtanította a finom házi kosztok elkészítésére, de azt hiszem, mi fiúk is gond nélkül húztunk fel képzeletben egy kötényt és készítettünk el valóságosan is egyszerűbb ételeket. Helytállni a konyhában megtanulhattunk Édesapánktól is, mert amikor a szükség hozta, a főszakács szerepét is ellátta.

      Legtöbben már kirepültek, néhányan örültünk csak egymásnak a délre megterített asztalnál. Édesanyám egy alkalommal kísérletbe fogott. Ahogyan szoktam, farkas-éhesen értem haza az ebédszünetben. Még a levest kanalaztam, amikor megérkezett a második fogás. A szokásos duruzsolás, csendes eszmecsere néhány másodpercig csenddé süketült. Jobban megnéztem a középre helyezett, jókora tálat. Abban hegymagasan, piszkos-fehéren kellette magát valamilyen tésztaféleség. Rajta túró, amiben apró sültszalonna darabkák bujkáltak szégyenkezve, sápadtan. Kandi szemeinkkel láttuk, hogy ez valami új, de bátran merítettünk és az ebéd a megszokott medrében folytatódott. Az ételnek szokatlan íze volt, talán száraz a túró, kevés a szalonna, talán sótalan. Finnyás soha nem voltam, hát lapátoltam befelé és ezt tették a többiek is, váltakozó sebességgel. Anyu látta, hogy valami nincs rendjén, kihasználva pillanatnyi csendet, megszólalt:

  -Sztrapacska! - csak ennyit mondott.

Kisvártatva Édesapám köszörülte meg a torkát és mi kíváncsian vártuk, mit is fog szólni erről a - számunkra első ízben tálalt - szlovák ételkülönlegességről.

 -Mama! Nagyon finom ebédet főztél! La pom de terre,ala kvaccs! - dicsérte egyre szélesedő mosollyal, majd folytatta:

 -Csak egy kicsit meleg, a párkányra kellene tenni, hűlni. Azután egy ujjal, egy nagyon picikét, nagyon óvatosan lökni rajta. - és folytatta az evést, mintha mi sem történt volna.

Mindannyian megettük a részünket, Apu felállt, Anyuhoz ment, átölelte és puszit nyomott az arcára. Az alig érezhető feszültség csirájában meghalt, minden folyt tovább a megszokott medrében.

     Ili nővérem említette nemrég, hogy a Mama csirkepaprikását soha nem tudta utolérni, pedig úgy tesz mindent, ahogy tőle tanulta egykoron.

Mit is szólhatnék, milyen tanácsot adhatnék? Mitől származhat a ma is emlékeket adó íz? És eszembe jutott. Anyu mindig a nyakát és fejét merte a tányérjába, Apu meg a püspökfalatokkal bajlódott, merthogy ők azokat szeretik. Legalább ezt mondták, mi pedig bátran kotorászhattunk a tálban maradó java húsok között. Biztos vagyok abban, hogy ez volt a recept titka, a szülők szerető szíve. Érdekes, nálunk is mindig az én gyomromban köt ki az a püspökfalat, de eszek hozzá néhány combot is.

     Ilinek nem ecseteltem a hús elosztásának emlékét. Tudva, hogy nem tart aprójószágot, édesanyánk ízes főztjének feltálalását a következők szerint képzelem el:

 -Menj ki a kertbe, kapj el egy kapirgáló tyúkot, vágd, forrázd, pucold...és olyan fog lenni. -mondtam és ezen mindketten jóízűt nevettünk.