Torna, tornácska, gyógytornácska

    A Keszler kiskocsma valamikor szebb napokat is látott. Nevét a tulajdonosától kapta. Kerthelyisége gyakran telt meg az Iparos Kör tagjaival. Többségüket nem feltétlenül az ital vonzotta, hanem az együvé tartozás laza, csaknem baráti kapcsolata. A társas összejövetelek, mulatságok elmaradoztak, aztán végleg megszűntek. No nem azért, mert a pap néha megdorgálta a felekezet bort szerető tagjait.

     A háború után a tekepálya hangoskodott még egy ideig a szaletlik mögött. Amikorra a bábukat állító fiúként, néhány meg nem érdemelt fillér reményében én is kiálthattam volna sötétedéskor a valótlan egált, addigra elcsendesült a hátsó udvar is. (A bábukat állítónak körönként járt a fillér, nem a befejezett partikként.)

A fuvaros lovai -megitatni a bakon alvó gazdát- ezután is beálltak irányítás nélkül az ivó hűvös udvarába, de a nyüzsgést és a zsivalyt, már csak a gyereksereg szolgáltatta a tornateremben és a szomszédos udvar salakján.

      Szerettem a testnevelés órákat. Igazán sok eszközünk nem volt, de azokat rendre használhattuk. Amikor az óra a napi tanítás végét is jelentette, tovább is maradhattunk egy kicsit. Vagy a kis kaucsuk labdát kergettük, vagy fociztunk, ahogy az időjárás engedte. Nem egész délutánt, csak röpke fél órát repetázhattunk, amíg Zoli bácsi -szemeit rajtunk tartva- lassacskán megitta a fröccsét. Pedagógus családban született, felesége is az iskolában tanított. Édesapját Talpasnak hívtuk egymás között az óriási tenyerek miatt. A jobbikat, fegyelmező eszközként használta is néha-néha.

Zoli bácsi szívesen töltötte velünk az idejét kötelező órákon túl is, azért, hogy a járás iskoláinak évenkénti sportos vetélkedőin, a miénket öregbítő eredményeket érhessünk el. 

     Tornaversenyen csak nyolcadikos koromban vettem részt. Kiválasztott néhányunkat és egy hónapig csak velünk foglalkozott. A gyűrűn lógva, vagy a korláton szenvedve, irigykedve hallgattuk a terembe beszűrődő, focizó pajtások felszabadult kiáltásait. 

A versenyen, az iskolák torna tanárai zsűrit alkottak, mi pedig kék klottnadrágban és fehér trikóban feszengve, kicsit talán félszegen is, végrehajtottuk a jól beidegződött gyakorlatokat. Egy magyarszéki srác, úgy emlékszem Marcz Janinak hívták, mutatta be a vetélkedésünk befejező feladatát a talajon. Tanítója, Nagy Józsi bácsi, öblös hangon, jó hangosan dicsérte. Mi tagadás, szépen csinálta! Az ötrészes szekrény feletti tigris bukfence is látványosra sikeredett, ő fogja a versenyt megnyerni, gondoltam.

Eredményhirdetéskor az I. helyezettnek járó oklevelet mégis az én kezembe adták. Hű, de büszke voltam rá!    

Mintha csak tegnap történt volna? Vagy elszaladt közben ötven esztendő? 

Madár Ő a javából!

      Egy Balaton-parti szálloda strandjának a partján állok néhányad magammal. A szép napos, nyári délutánt a vendégek közül mindössze ketten használták ki arra, hogy a vízben megmártózzanak. A mellettünk ugrándozó kutyus hirtelen megáll, füleit hegyezi. Jobbról, a nádas felől érkezik a zaj. A vadkacsa megáll, kidugja fejét az oltalmat adó nádszárak mögül, majd tempósan kiúszik a tó szabadon fodrozódó, nyílt vízére.                    Mögötte a kicsik ugyanezt teszik, anyjukat követve, szépen felsorakozva érkeznek elénk. Bemutatót tartanak arról, hogyan kell egyszerre fürdeni a vízben, szárnyaikat feszíteni a szélben, napsütésben. Hárman vannak a gyerekek, apró testüket a toll már kiverte. A tojó figyeli a hancúrozókat, fekete pöttyökkel díszített barna teste nem a legszebb madarakat juttatja az eszembe. A csőre sárgásan megvillan, amikor rászól az apróságokra. Hát ez sem egy épületes látvány, és hozzá a hang! Madár ez egyáltalán? Ha most itt lenne a párja, egy a színes gácsérok közül, biztosan nem vonnám kétségbe a tőkés récék madár mivoltját.

      A fiatal, erőtől duzzadó keverék kutyus fegyelmezi magát, de a feszültségét kendőzni nem tudja. Egyre csak engedélyt kér gazdájától a kacsa család meglátogatására, amit Tibi meg is ad neki egy karmozdulattal.

Pupák, -mert a kutyát így hívják- a frissen kapott szabadsága erejével rohan a víz felé, szépségdíjat nem igazán érdemlő ugrása után nagyot csobban és úszik a kacsák felé.

Kacsa mama villámgyorsan betereli apróságait a nádasba és ahelyett, hogy követné őket, visszaúszik a közeledő kutya irányába. Annak sem kell több, fokozza a tempót, egyre közeledik, már-már eléri, amikor a tojó felreppen. Teszi ezt csak azért, hogy 5-6 méterrel távolabb, mint egy darab kő a vízbe pottyanjon.

Pupák új lehetőséget szimatol és gyorsít a csapásain. A vadkacsa oldalt fekve vergődik a vízen, narancssárgás lábát ki-kivillantva kapálózik, mint aki az utolsókat rúgja.

Mi ez? Talán egy haláltánc? Nem lehet, az egy irodalmi kategória, de talán így nézhet ki egy kácsa, amelyik ölyvet lát a feje fölött körözni. Pazar színpadi alakítás, az már biztos! Megteszi még néhányszor és már messze, bent járnak a fürdőzők közelében. Pupák ezt kihasználva, megpihen az ismerős fürdőző karjaiban, erőt gyűjt és a közelben ringatózó kacsát bámulja.

Mielőtt a játék újra indulna, a tojó felrepül, magasabbra, mint eddig és már landol is ott, ahol gyerekeit hagyta. Pupák is visszaindul, nincs önbizalom híján. Elölről kezdené, ha gazdija erélyesen nem szólítaná magához.

      Abban biztos voltam, hogy a kutya nem fog, nem tud kárt tenni a kacsákban. Nem is az eleség megszerzése, hanem a játék volt az, ami a vízbe csábította. Mit jelentett ugyanez a kacsának? Féltést és aggodalmat, ügyesen megvívott harcot az életért, életekért. Liu mentette így meg Kalafot? Több volt ez annál, Aida szívével megegyező? Róluk és a hasonlókról szól az irodalom, zeng a zene, de ki foglalkozik ezzel a kacsával?

      Én! Mert amikor végleg eltűnt a szemem elől, szerintem kacsintott egyet a Pupákra, csak aztán kezdett el befelé lapátolni a nádas félhomályában várakozó porontyai felé. Mostantól madár Ő a javából, nem is akármilyen!

Amikor a hátra is előre

     -Pacsirta utca 24. Nem kell sietni! csak ennyit mondott a szolgálatparancsnok, amikor a gépjárműfecskendő  kigurult a szertárból és a laktanya előtti útkereszteződéshez ért.

 -Jobbra, vagy balra? -nézett kérdőn a fiatal tűzoltó a főnökére.

 -Tolasson hátra és adja át a helyét!

A volánt az előbb még büszkén forgató legény leforrázva szállt ki a kocsiból, és ha nem szégyellte volna, talán a könnyei is kicsordulnak. A fiatalembert egykori kedves munkatársam, édesapja kérésére vettem fel. Mert abban az időben szükségesnek láttam a hivatásos jogosítvánnyal rendelkezők számának növelését, hát elsőre nemet mondtam. Rövid idő múlva megjelent a gyerek az új jogosítvánnyal. Hát felszereltem.

     Gyakran hallani afféle megnyilatkozásokat, miszerint a bevetéseken kívül a tűzoltó nem csinál mást, csak koptatja az ágyát, a székét, a csizmáját. Ez persze sehol nem igaz. Különösen egy olyan kisvárosban, mint a miénk, ahol a lakosság szeme előtt élünk és tesszük a dolgunkat. A laktanyánk állagának megóvása, csinosítása jól felfogott, saját érdek. Kivenni részünket a működési terület dolgaiban, már közös érdek. Ez a tűzoltók iránt érzett megbecsülésnek és tiszteletnek -tűzoltáson és kárelhárításon kívüli- fontos forrása.

Egy ilyen csendben elvégzett, káreset felvételi lapon nem rögzített eset során cserélte le a néhány hónapos tűzoltó sofőrét a szolgálatparancsnok. Mert nála a beosztottjával szemben támasztott igény volt a jó helyismeret. Bizony valamennyi gépjárművezetőnek, az agyába vésődve tudnia kellett a város összes utcájának megközelítési lehetőségét és az ott igénybe vehető tűzcsapok helyét. A fiatal tűzoltó nagyon gyorsan bepótolt mindent, és ismét csatasorba állt.

     Történt egy alkalommal, hogy a megyei ügyelet, a hozzá befutott tűzjelzés alapján, szemestermény szárító tűzéhez riasztotta a tűzoltókat. A fiúk a helyszínre kiérkezve nem találtak tüzet. Időközben bennünket is felhívtak, kérdőre vonva, hogy a tűzhöz miért nem értünk már ki. Az történt ugyanis, hogy a központi ügyelet elértette a település nevét és rossz helyre küldött tűzoltói segítséget. A két helyiségnév hat, illetve hét betűből áll. Ez utóbbi egy alig hangsúlyos r-rel több. Nem kezdem el sorolgatni, hogy mit kellett volna tennie a megyei ügyeletesnek. Csak annyit jegyzek meg, hogy a feladatra alkalmas embert ültetni a székbe, azt kellett volna!

     Jó lesz hát vigyázni, mert ez a régen, fehér hollóként előfordult eset, kísérteties hasonlósággal, egyre gyakrabban megismétlődik. Legalább ettől hangos mostanában a média.

A huszonegy, az nyerőszám

    A hónap elején kicsivel több mint nyolcszáz forintot nyertem a lottón. Nem az első eset, hogy ekkora összeget kaszálok és nem is a véletlen műve. Közel négy évtizede már annak, amikor első alkalommal dobtam be a postaládába két szelvényt. Nem ám csak úgy gondolomformán, hanem akkori négyünk évszámaival kitöltve. A Szerencsejáték Rt. Igazgatójának meghívója mégsem a rendszeresen lottózónak, hanem a városban közismert tűzoltónak szólt, amikor közreműködhettem a nyerőszámok kihúzásában. 45-ből hatot, jómagam egyet, 1994. március 18-án, délután fél háromkor a komlói színházban. A nyerőszámokhoz ilyen közel azóta sem voltam, pedig nem is töltöttem ki hatoslottó szelvényt. A nagyobb összegű forintokba vetett hitem régóta a múlté, mára csupán a megszokás és a remény pislákoló lángja maradt.

     Császári pátens vezette be a lottót és adta bérbe Cataldi grófnak. Kalapos királyunknak viszont nem tetszett, hogy bankárok zsebét tömje degeszre a szerencsejáték, hát államosította.

A mai lottó első húzására 1957. március 7-én került sor és már a hatodik játékhéten megszületett az első telitalálat. Az édesanya, aki a maga és négy gyermekének születési adatait játszotta meg, 555 ezer forint boldog birtokosa lett. Ez az esemény indíthatta el édesapámat a lottó szerencsejáték göröngyös útján? Nem tudom, de elképzelhetőnek tartom. Mindenesetre egy vászonzsákocskába, összehajtogatott papír cetlikbe rejtve, elhelyezte a kilencven számot. Ezután mi mind a kilencen kiválogattunk a teljes sorból 5-5 számot. Apu kellő precizitással kitöltötte a szelvényeket és feszülten vártuk a sorsolás eredményét. És így lottózott, amíg ki tudta tölteni a szelvényeket. A kilenc szelvényből húsz is lett talán, a 3.30 Ft. is emelkedett. Édesanyám gyakran morgott vele, hangja is volt néha a civakodásnak, sokallta a bolondok adójának is titulált pénzkidobást. Ami igaz, az igaz, szüleink nem bővelkedtek anyagiakban, pedig dolgoztak éppen eleget. Apu fodrász segédként megjárta Davost, Luganot, Milanot. Elzavarta Őt a világgazdasági válság, de visszahozta a családjában megtestesült hazaszeretet, hogy tovább dolgozhasson immár hentes-és mészárosként. Hatvan évesen nyugdíjas lett, havi apanázsa elérte, talán egy tízessel meg is haladta a 800 Ft-ot!?                                                                                                                                                                                                               
Az  esedékes szelvények kitöltésekor időnként tervezgetett. Soha nem akart magának semmit. Bennünket segített volna az éppen aktuális gondjaink megoldásában. Egyszer aztán rámosolygott a szerencse. Tárgynyereményként tízenezer forintot nyert. Mennyire örült! Úszott a boldogságban. Én mentem vele bevásárolni a pécsi Centrum Áruházba. Felesleges dolgokra egy fillért sem költöttünk.

     Jaj, de rég nem lottózik már! Ha kicsiben is, hát én folytatom. Olyan ez, mint a pirítós kenyér. A konyhai tűzhelyen  készítette reggelenként és el nem engedett bennünket anélkül, hogy abból ne ettünk volna. Ezt gyakran megteszem magam is, ma is, ha nem is a tűzhely pirosló platniján.

Édesapám meg én is, talán vártunk valahol egy-egy nagyobb nyereményt, de mindketten jól tudtuk, hogy megkapjuk azokat szépen, sorjában. Neki 21 "öttalálatosa" volt és 15 alkalommal örülhetett is azoknak. Tibor még búcsút inthetett, de sem ő, sem a többiek, Tamás, László, András, Bálint és Klára, már nem nézhettek a nagypapa társaságában a fényképezőgép lencséjébe.

Munka ez, vagy mulatság?

    Én ott voltam, amikor elkészült az a hinta. Láttam a fiúk arcán az alkotás örömét. Voltak árgus szemek, persze, de az első gyerek kilengéstől kilengésig tartó felszabadult nevetése elűzte mind a gyanakvást. Úgy valósult meg ez a játék, mint sok egyéb más is a falu szabadidő parkjában, önzetlenül adott saját munkával, sokak összefogásával. A legnagyobb értéket képviselő fát, az idő múlását hetykén elutasító akácot az erdőgazdaság ajándékba adta. Talán csak a csavarokért kellett fizetni, amelyek oldható kötéssel fogták egységbe a szerkezeti elemeket. Felületkezelés, beállítás, rögzítés és a hinta felakasztása után a bátrabbja már nagyot ugorhatott a frissen felásózott homokba. Minden feltétel adott volt ahhoz, hogy ez a néhány éve, a parkunkat gazdagító hinta helyet adjon majd olyan kamasz fiúknak és lányoknak is, akik csak ma születtek.

     Ötödik is lehet már ez a tél, amelyiknek hófehér bundáját a hinta látja. A tavaszt épp úgy várja, mint a mögötte leveleiket vesztett fák. A kopasz ágak rügyeznének, a hinta a gyerekek visongását hallaná. Végül ő sikít ijedtében, némán, reménykedve abban, hogy a felvisító motoros fűrész megáll, lecsendesül, visszaadja csendjét a parknak.

     De nem így történt! Emberek jöttek, felsírt a stihl és az akácokat álltóhelyükben derékba vágták. Volt hinta, nincs hinta! És rögvest építettek egy újat, európaibbat, drágábbat, nagyobbat?

Úgy gondolom, hogy az önkormányzat pályázaton nyert pénzen csinosítgatja a parkot a tél közepén. Nagyszerű dolog ez! Bizonyára határidős elszámolási kötelezettség miatti a télvíz idején folytatott munka. Azt viszont nem értem, miért kellett beindítani a motoros fűrészt?

Az egykor kecses, darabokra szaggatott, halott hinta most ott hever tehetetlenül egy sorozatban gyártott új mellett. Egyetlen reménye már csak az lehet, hogy a nyáron még vidáman hancúrozó gyerekek látni fogják, miként fogja őket tüzes táncával még egyszer szolgálni, ha szüleikkel szalonnát tűznek a nyársra.

- Miért nem lehetett az akácból készített hintát a helyén hagyni, a másikat pedig mellé, mögé, elé, vagy bárhova felépíteni?

- Miért nem lehetett szétszerelni, ha olyannyira útban volt?

- Miért nem lehetett visszaadni azoknak, akik azt megépítették?

- Miért nem lehetett bárhol a faluban, a városban újra összeállítani?

- Miért nem lehetett hinta céljára bárkinek felajánlani?

- Miért nem lehetett józanul gondolkodni egy érték megsemmisítése előtt?

- Miért nem lehetett megtagadni inkább, mint a dőre utasítást balga módon végrehajtani?

- Miért nem lehetett megkérdezni okosabbat?

- Miért nem lehetett mások előtt fejet hajtani és elnézést kérni?

Azért, mert sokan vannak, szerepüket helytelenül értelmező, tevékenységüket hibátlannak megítélő emberek, akik végzik közös dolgainkat. Mert nem járnak Vörösmarty könyvtárában, nem is keveredik véletlenül sem gondolataik közé:

" Ez jó mulatság, férfi munka volt! "

Fiú lesz, vagy leány?

     Kezdő vő koromban még csak gyerekcsináló sapkát viseltem. Tettem ezt azért is, mert nem titkolt szándékom volt az utód gyors nemzése. Feleségemmel együtt komolyan neki is láttunk ennek a nemes feladatnak mielőbbi végrehajtásához. Ment is a dolog, kellő gyakorisággal, nem esett ez nehezére akkoriban egyikünknek sem. Közös elhatározásunknak és fáradtságot nem kímélő munkánknak -ahogy annak lennie kellett- meg is lett a gyümölcsöt termő eredménye.

    A várakozás hosszú hónapjai alatt egy pillanatig sem gondoltam születendő gyermekem nemére, mert abban a mély hitben és szent meggyőződésben éltem, hogy nekem elsőre, kívánságomnak megfelelően, fiúgyermek fogja elhagyni édesanyja biztonságot, szerető meleget adó testét. Ebbeli elképzelésemnek hangot is adtam, nem is egyszer, százszor. Abban az időben az orvostársadalom nem fektetett nagy energiát abba, hogy előre közölje, kire számíthatnak a szülők, pöcse, vagy puncija lesz az újszülött babának. Így aztán -leginkább nekem köszönhetően- a széles rokonságtól a II/3-as tűzoltóig mindenki arra számított, hogy majdan apja nyomdokaiba lépő, sportos dalia nevelődhet a gyermekből.

     A néhány óvatos megfontoltságra intő mondat úgy suhant el a fülem mellett, mint a vizet árasztó tavaszi szél.

  -A lánygyerek is gyerek, meg aztán születhet még másodikként fiú, aki továbbviheti a nevedet!

- ám én az ilyen megnyilatkozásokra csak legyintettem könnyelműen és megmosolyogtam őket, akiknek a száját azok elhagyták.

     Végre eljött a várva várt nap. Megjött a kicsi, a születés traumájától sírva, mint az összes többi. Nem elég, hogy nem mosolygott az apjára, még elnézést sem kért, hogy kisleányként vette a bátorságot világra jönni.

A felépített piramisom összedőlt, egyszerűen nem tudtam kezelni a kérdést. Magam előtt láttam egyszerre a világ összes kaján vigyorát és elnéző, szánakozó mosolyát.. Hallgattam az utólagos, okos tanácsokat, melyek szerint kifordított sapkában, szeretett anyós jelenlétében, télikabátba burkolózva kellett volna szeretkezni, meg ilyenek. Magamba dőltem és ellenkezés nélkül hagytam, hogy a kicsorduló könnyeim legördülve mossák egy újszülött édesapa arcát.

     A várt arcok mindegyike bejött. Közülük legtöbb mégiscsak a megosztott, közös öröm kifejezője volt. Egyébként is minden csoda három napig tart. Na jó, ez tartott négyig, négy és félig. És a gyorsvonat sebességével száguldó idő nem hagyta a sebeket sokáig nyalogatni, hamar begyógyította azokat. Sőt! Az egyik megállóban fiút pottyantott az ott várakozó szülők ölébe.

     Szépségversenyen találkoztam az apukával. Dagadó mellel, büszkén mutatott a pódiumon vetélkedő gyönyörű leányára, aki ma már önállóan keresi kenyerét. A fiú is megnőtt, főiskola padjait koptatja és ütőjével a pattogó labdát úgy kergeti az asztal körül, hogy az apjának is tessék.

Az édesapa feje lágya is benőtt már. Ma, ötven évesen nem kerget délibábot, eszébe sem jut semmilyen diszkrimináció. Gondolkodás nélkül, egyformán méri gyerekeinek a szeretetét.

És a gyerekcsináló sapkát örömmel húzza a fejébe, minden téli disznó vágásakor.

Egy darabot a szívemből

     Nem látta senki, amikor az irodámban büszkén kihúztam magam, ha a piros tűzoltóautó véradásra szállította fel a fiúkat a kórházba. Elég gyakran előfordult ez, a legénységben szép számmal szolgáltak rendszeres véradók. Vércsoportjuk miatt a donorként gyakrabban csapra ütöttek, természetesen sűrűbben látogatták az állomást. Sürgős esetekben a jól működő hírlánc leriasztotta az érintetteket, akik saját erőből vonultak  a szúrós hegyben végződő fecskendők elé.

Én pedig szégyenkeztem, minden tudomásomra jutott véradáskor. Nem volt ez az átallás akkora, hogy pírt csalt volna az arcomra, de rossz érzések születésére azért alkalmasnak bizonyult. A tűzoltói munka során, sajnos gyakran láthattam sérült, vérző, csúnya-halott embereket. Szívemben néha dideregve, de testemben fegyelmezetten szemléltem a kapcsolódó eseményeket.

     Évekig dolgoztam olyan munkahelyen, ahol kötelező volt a vérem vizsgálata. Ujjbegyből vették a néhány cseppet, mégis minden esetben a félelem csírája bujkált bennem és a rosszullét környékezett. A laboros hölgyek ezt tudták már, ezért lefektettek és ablakot nyitottak rám. Rendre meg is úsztam, legfeljebb a színem halványult el kissé.

Hát ezért nem kísértem soha fel a fiúkat. Elmentem viszont -mert meghívtak- a Vöröskereszt éves véradást értékelő, ünnepi rendezvényeire. Ha jól emlékszem, a Juhász Klubban kért meg felszólalásra Ari. Ismert, tudta, hogy nem fognak bennem csalódni a mondókámat hallgatók. Őszinte meggyőződés formálta a szavaimat. Arról beszéltem, hogy a véradók minden alkalommal  egy darabot adnak valakinek, a szívükből. Arról, hogy mélyen emberbaráti, csodálatos dolgot művelnek és a szívük nemhogy fogyna, mindig gazdagabb lesz. A sajtó képviselője a tudósításának címét e gondolataimból fogalmazta meg.

     A következő véradáskor kötelességemnek éreztem, hogy magam is oda nyújtsam a karomat. Az motivált, hogy végre én is adjam valakinek a szívem egy darabját. No meg a vércsoportom, merthogy én mindenkitől kaphatok, és csak egyvalakinek adhatok.

Magam köré gyűjtöttem -vagy kaptak el ők engem - közvetlen munkatársaim közül egy személyautónyit és meglátogattuk a véradó állomást. A lehető legkörültekintőbben foglalkoztak velem, mert kivétel nélkül mindenki ismert, valamennyien tudtak is a bennem ingadozó feszültségről. Úgy hiszem, hogy drótot is kaphattak. Gyorsan megtörtént a kötelező vizsgálat és máris kiterítve fekhettem az emeleti heverő egyikén. Nyugtalan voltam, de úgy éreztem, semmi baj nem érhet. Jutka mellettem feküdt és én felé nyújtottam a kezem. Megfogta és végig szorított nekem.

Kicsit tovább is nyújtózhattam a szokottnál, majd a földszinten helyet foglalva vártuk, hogy mindenki eleget tehessen a vállalásának. Üres hassal érkeztem, jólesett a pohár sör, amire azt mondják, gyors pótlója a 4,5 dl. vérnek. Cigarettát ilyen helyre nem is hoztam magammal, de egy fehér köpenyes megkínált, hamutartó is volt, hát vígan pöfékeltem.

     Miska jött utoljára, fölálltam, a csikket elnyomtam, lassan mehetünk.

 -Fogjatok meg!- ennyit kiáltottam, és kinyújtott kezekkel a segítő karok közé zuhantam.

Magamhoz térve, a hűvös kövezeten feküdtem, doktornő hajolt fölém.

 -Nem sikerült! Nem úsztam meg! -keseregtem magamban. Egy-két perc és helyrerázódtam, ebben talán egy szuri is segített.

     Amikor kényelmesen elhelyezkedtünk a kocsiban, előkotortam a csomag cigarettámat. Volt abban vagy tizenöt szál, jó félnapi adag. Valakinek átadtam és jó hangosan megígértem, hogy többé soha nem fogok rágyújtani. 1996. május 10-én történt mindez. Hányszor mondtam  már magamnak, hogy nem mérgezem a tüdőmet? Sokszor. A fokozatosságon alapuló leszokási kísérleteim sorra kudarcot vallottak egy kiadósabb étel, vagy egy laza fröccsös este miatt. Nehogy már egy nyámnyila embernek tartsanak az ájulás miatt, a dohányzás elhagyásának bejelentését jól időzítettem, rosszullétemet pedig az elszívott cigarettára fogtam. Tudta mindenki, hogy nem egészen így van, Jutka jóízűt mosolygott is, de nem álltak le vitatkozni velem. Viszont kíváncsian figyeltek, mikor szállnak el ígérő szavaim a meggyújtott cigarettám füstjével együtt.

     Régen volt mindez már. A cigaretta füstkarikája ma is illat nekem. Ígéretemet megtartottam, azóta egy slukk sem ment le a torkomon. Amikor pár hét múlva véradó igazolványt megkaptam, mindannyian jót nevettünk.

Néhány deciliter véremért dohányzásmentes életet kaptam cserébe. Ez igazán jó üzlet volt. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora nagyot ér egy darabocska a szívemből.

Felhőtlenül

     Akármerre is indultunk ki a faluból, minden irányban volt egy-egy kedves hely, ahol mi srácok, nagy örömmel ütöttünk tanyát. Madarak és fák napján az egész iskola kirándult a Német dombhoz és annak környékére. Néhányunkat az agyagos partoldalba vájt barlangunk is oda vonzott. Nem sokat használtuk, de büszkélkedtünk vele, hogy az a miénk. A vadkörte érésekor biztosan arra csatangoltunk és a téli hó csábított még sokunkat az ugratókkal tele, meredek ródli pályára. Itt húztam életemben először, házilag készített, rövid síléceket a lábamra. Szíjazata, akár a cipőfűző. Ha jól becsatoltad, az le nem eshetett. El is indultam fentről, ahogy a többiek. Néhány szánkót kikerülve, egyre csak gyorsultam, gondolataim messze jártak már ennek a téli sportnak ismert örömeitől. Jobbra járatlan út, balra szakadék, ahová egyszer a nővérem szánkóstól együtt eltűnt a szemem elől. Fenekén sötét foltokkal megúszta, de mi lesz, ha én zuhanok most oda? Maradt a közepe, ami egyre sebesebb és jegesebb. A végén a legnagyobb ugrató feldobott a levegőbe és én csak úsztam kitárt kezekkel, mint a nagyok. Ám derékszögben befordulni, vagy gyorsan megállni nem tudtam és kezemet az arcom elé tartva kikötöttem  egy kökénybokor kellős közepén. Néhány apró karcolás, semmi gond. A "bűnös" deszkákat visszaadtam a gazdájának, azóta sem volt sítalp a lábamon. Amikor meglátogatom a sásdi új temetőt, mindig eszembe jut és mosolygok azon, ha megismétlődne, szüleim sírja felett repülnék.

     A szabályozatlan Baranya csatorna és a Paléi árok gyakran kiöntöttek. Előfordult olyan tél, hogy a két híd közötti legelőn, egészen a kiserdőig húzódó jégpáncél feszült, többhektáros nagyságban. Felsős iskolás gyerekek közül  sokan töltöttük ott délutánjainkat és korcsolyáinkat egymásnak kölcsön adva, jégkorongmérkőzéseket játszottunk.

Amikor olvadni kezdett, élvezettel hasítottuk az egy-két centiméteres víz tetején a késő délutánokra összeállt vékony jéghártyát. Egy ilyen alkalommal a második hídnál, a kövek miatt gyorsabb folyású víz 60 centiméteres mélységébe siklottam. A beszakadt jég nem ejtett fogságába, minden gond nélkül kikászálódtam a partra. Csak a melegítőm lett csuromvizes. Száraz növényzetet hordtunk össze, és tüzet raktunk. A kicsavart nadrágom szárítgatás közben kiégett. Ezek után jó volt abban hazamenni vizesen is. Dicséretet otthon nem kaptam.

     A kiserdő nyáron is jó búvóhelyünk volt. Innen indultunk az egerszegi szőlőhegyre cseresznyét lopni és jóllakottan ide is tértünk vissza. A két vízfolyás már nyílegyenesen szaladt egészen Vázsnokig, ahol csendes csobogással összeölelkeztek. A kotrógépek az erdőcskénkben, talán véletlenül alakítottak ki lefolyástalan vízfelületeket. Sokáig nem száradtak ki. A fák koronái jóleső hűvöset adtak a mindig mozdulatlan víznek és védelmet nekünk a nyári nap tűző sugaraitól. Hal is volt a kacskaringós árkocskákban. Könnyen meg is fogtuk azokat, csak fel kellett zavarni a vizet, hogy kopoltyúval levegő után kapkodva a felszínre ússzanak. Így aztán válogatva szedegettük azokat ki a vízből. Ez a tisztességtelen halászat csak akkor fordulhatott elő, ha a halakat ott a helyszínen megsütöttük és megettük. Hazára vinni mindig a nagy árkokból fogtunk balint, vagy domolykót, attól függően, melyikünk hogy hívta. Kőhalat vagy sügért, csíkhalat is, mind ehető volt. Ügyes halászok voltunk, akár kézzel vagy kosárral, akár a mindig kezünk ügyében lévő pecával láttunk neki annak. Estére a fűzfavesszőre felfűzve, megpucolni érdemes, vacsorányi mennyiség volt.

A kiserdőben tanultunk meg tyúkot sütni, egészben. Tibi hozta, élve. Elő a bicskával. A kibelezett tyúkot jó vastagon besároztuk és erős parázsban órákig sütöttük, vagy főztük? A sártól és tollas bőrtől megszabadított lábas jószágot aztán megkóstoltuk. Sótalan volt, kemény és egy kicsit tollízű. Nem ettünk belőle, kár volt annyit bajmolódnunk vele, ott hagytuk az éjszakában arra csavargó rókának.

Tibor nagymamája panaszkodott, hogy elveszett a kedvenc tyúkja. Állítólag 14-éves volt. Nem mi tehettünk róla, az unokája hozta.

     Miénk volt még a Pesung is, őrháztól őrházig. A vasutasok nem szerették ha ott játszottunk, de olyan széles és olyan hosszú volt az, hogy megbújni benne nem volt igazán dicsőség.

     Kányavár akácosa az Öreg hegyen, talán a szomszéd falu gyerekeinek a fennhatósága alá tartozott. Meglátogattuk azért ezt a mifelénk eső domboldalt is, rókát kifüstölni tanulni. Soha nem jártunk sikerrel. Lehet, hogy egyetlen ravaszdi család sem lakott ebben a kis erdőcskében. A birtokolt területekért néha meg is harcoltunk más csapatokkal, gyerekekkel. Felnőttek soha nem szóltak bele, sem a háborúinkba, se a játékainkba. 

    Gyorsan elszaladtak a zavartalan, ismereteket és tudást adó, derűs évek. Az utolsó aztán elengedte a kezünket, akár a jó tanító, nyarával elfutott a szabadságunk is, játékainkkal és néhány gyermekkori álmunkkal együtt.

Mandulaműtét

    A hatalmas kórteremben sosem volt elég a fény. Az ablakokat a kelő nap soha nem érte, túl magas volt a szemközti zsinagóga. Mire felkászálódott a templom tetejére, éppen csak megpaskolhatta sugaraival a mi szobánkat, máris tovább állt. Egy-egy kicsi darabka, ha mégis túljutott a vaskos függönyök hasadékain, nem igazán  ragyoghatta be a betegségtől megfáradt, vagy a kórháztól ijedt arcokat.

    Az ajtót szélesre tárva, egy alacsony, vékonyka ember lépett be a helységbe és bal kezével egy nagyobbacska lány felé intett. A kamaszodó kislány szó nélkül követte őt. A nagymutató a falon talán csak egy fél kört írt le, amikor az a sovány ember visszakísérte a lányt és az ágyára lefektette. A mozdulatlanná meredt test mellől, ugyanarról az ágyról már hívta is a megszeppent kisebbecskét, aki hosszú copfjaival együtt már el is tűnt  a folyosó sarkában. Amikor újból megjelent, hangtalanul bújt vissza a vackára, szemeit becsukta, kitárt karjai élettelenül lógtak a teste mellett.

     Túloldalt, a lányokkal szemben két fiú feküdt egy ágyon, a helyhiány miatt egymástól hosszú deszkával elválasztva. A sárga bőrkötényes kézen fogva vezette el a soron következőt, szúrós szagú illatot hagyva maga után.

A legkisebb fiú magára maradt a nagy csendben. Félt. Annyira, hogy sírni is elfelejtett. Rettegett attól, hogy nemsokára holtan látja bátyját és testvérei után rá is sor kerül. Egyedül volt, kalimpált a szíve, senki nem figyelt rá. Már-már elhitte, hogy vele ilyen szörnyűség nem történhet meg, amikor a kötényes negyedszer is megjelent.

     Én voltam az, a negyedik, négy testvér közül a legkisebb. A jól tanuló kicsi, elsős iskolás.

Kapálóztam, ordítoztam, hangomat dicsérte is az a folyton fésülködő asszony a sarokból. De a bőrkötényes erősebb volt mégis, mint én. Nem gyalog mentem a műtőbe, hát erőt gyűjthettem. Még a leszorított nyelvemet is sikerült kidugnom a fémlapocskák közül, de a túlerő és az éter végül legyőzött.

     Szekér tanár úr négy gyereket szabadított meg nagyon gyorsan a garatmanduláitól. Szüleink nem aprózták el, vélhetően a torkukkal bajlódókat kiválasztva, egy füst alatt rendeztek le bennünket.

Fogalmam sincs, hogyan hívták akkor Pécsnek ezt a kórházát, a műtőre se nagyon, de Szekér tanár úrra jól emlékszem. Nagydarab, mosolygós ember volt, homloka közepén egy óriási tükörrel. Lehet, hogy kicsit felmérgesítettem, de legalább megtanulta azt, hogy az egy alomból valók közül, mindig a legkisebbet válassza elsőre.

     Béla bátyám se érezhette jól magát, mert még a műtéti előkészületeknél kérdezte nővérét, hogy ő már túl van-e az egészen. Ili, akinek torkában dagadtak még a mandulái, minden bizonnyal megviselten pillantott fel rá, fejét a köpőcsészére hajtva.

     Néhány napot a kórházban töltöttünk. Juliska tánti naponta hordta nekünk a könnyen nyelhető madártejet. Fagylaltot is ehettünk. Ha ebből a nyalánkságból éppen nem kaptunk, azért a fagyist minden nap hallottuk, amikor kis kocsijával a térre érkezve jó erősen megrázta a csengőit. A félelmem rég elszállt. A bajból azért jutott még! Egy alkalommal, amikor jóízűen szundítottam, az összes madártej elfogyott. Legalább az üres tálkát ne láttam volna! Még jó, hogy vigaszul rögvest eszembe jutott édesanyám, aki látva, hogyan hoz ki a műtőből az a vékonyka ember, megkönnyezett engem. Tesóim így mondták el ezt nekem.

     Nyár eleje volt, kezdődő iskolai szünet. Mi hamar meggyógyultunk. De abban az évben, ősszel nagyon sok embernek vették ki a manduláit. Szekér tanár úr nélkül végzett műtétek, sajnos nem jól sikerültek. Voltak emberek, akik hosszú éveken keresztül nyomták a kórházi ágyat, akik évtizedekig nem mertek megszólalni és voltak olyanok is, akiket egy életre elnémítottak. 1956-ot írtunk.

Te válassz

     Foga van, vagy lesz még a télnek, aztán a kutya sem ette még meg azt. Vízkereszttől mégis búcsúztatjuk észak zord hercegét és türelmetlenül várjuk, hogy a tavasz tündére ajtót nyisson ránk. Hamvazó szerdáig gazdag hagyományainkat ápolva csak mulatunk, egészen a farsang farkáig. A karnevál az a csúcspont, ahol még kitombolhatjuk magunkat, aztán illő csend, egészen Krisztus feltámadásáig.

     Jelmezes, táncos népünnepélyek voltak ezek a farsangvasárnapok. A legények ekkor tűzték kalapjukra a lányok adta bokrétákat és közülük a merészebb ekkor ivott először apósa kontójára, mise után a kocsmában. Az esti bálban pedig mindenki szabadon forgatta meg kedvesét a jelmezek csalóka takarásában.

     Megváltozott a világ. Kevesebb a farsangi bál. Kevesebb ember az, aki megengedheti magának a gondtalan télűző mulatságot. Több az olyan rendezvény, ahol sznobok öltik magukra a maskarát és ügyesen dörgölőznek a vélt, vagy valós nagy majmokhoz. Volt is ilyen, meg lesz is mindig.

Egy új jelenség azonban tovább rontja a farsangi mulatozások igaz tartalmát. A bálozók közül egyre többen nem viselik az álarcot. Az ő arcuk fedetlenül is egy maszk. Ha jól belenézel a szemükbe, csak a csalárdságot, hazugságot és az öncélú számítást látod. Vigyázz, mind feléd közeledik! Hordozójuk legyen akár naponta látott közszolga, kicsi, vagy nagy, menő üzletember, vagy éppen ügyes adócsaló, el fogják rontani a báli hangulatodat. Keress hát egy olyan bulit, van még rá időd, ahol tiszta szívű, őszinte emberek ropják a táncot, hívják a mindent megújító tavaszt! Ám ha ilyet nem találsz, el ne keseredj! Tegyél kísérletet a menazséria helyes irányba terelésére. Jövő farsangra meg fogod látni, hogy erőfeszítésed elérte-e a célját. Annak, aki tiszta szemekkel kér fel a táncra, nyújtsd  bátran a kezed, ha takarja álarc az arcát, ha nem. Ha azt látod, hogy a kísérleted meghiúsult, keress a parkettára a seregleten kívül olyan partnert, aki nemcsak felkér, de veled együtt akarja hívni a tavaszokat úgy, hogy közben nem engedi el a kezedet. Egyáltalán, már jövőre legyél te a kiválasztó!

     Miért is nem lehet minden ember farsangi arca olyan felszabadultan mosolygó, bizalmat sugalló, közös táncra csábító, mint a messzi Rio karneváli szambája?