Munka ez, vagy mulatság?

    Én ott voltam, amikor elkészült az a hinta. Láttam a fiúk arcán az alkotás örömét. Voltak árgus szemek, persze, de az első gyerek kilengéstől kilengésig tartó felszabadult nevetése elűzte mind a gyanakvást. Úgy valósult meg ez a játék, mint sok egyéb más is a falu szabadidő parkjában, önzetlenül adott saját munkával, sokak összefogásával. A legnagyobb értéket képviselő fát, az idő múlását hetykén elutasító akácot az erdőgazdaság ajándékba adta. Talán csak a csavarokért kellett fizetni, amelyek oldható kötéssel fogták egységbe a szerkezeti elemeket. Felületkezelés, beállítás, rögzítés és a hinta felakasztása után a bátrabbja már nagyot ugorhatott a frissen felásózott homokba. Minden feltétel adott volt ahhoz, hogy ez a néhány éve, a parkunkat gazdagító hinta helyet adjon majd olyan kamasz fiúknak és lányoknak is, akik csak ma születtek.

     Ötödik is lehet már ez a tél, amelyiknek hófehér bundáját a hinta látja. A tavaszt épp úgy várja, mint a mögötte leveleiket vesztett fák. A kopasz ágak rügyeznének, a hinta a gyerekek visongását hallaná. Végül ő sikít ijedtében, némán, reménykedve abban, hogy a felvisító motoros fűrész megáll, lecsendesül, visszaadja csendjét a parknak.

     De nem így történt! Emberek jöttek, felsírt a stihl és az akácokat álltóhelyükben derékba vágták. Volt hinta, nincs hinta! És rögvest építettek egy újat, európaibbat, drágábbat, nagyobbat?

Úgy gondolom, hogy az önkormányzat pályázaton nyert pénzen csinosítgatja a parkot a tél közepén. Nagyszerű dolog ez! Bizonyára határidős elszámolási kötelezettség miatti a télvíz idején folytatott munka. Azt viszont nem értem, miért kellett beindítani a motoros fűrészt?

Az egykor kecses, darabokra szaggatott, halott hinta most ott hever tehetetlenül egy sorozatban gyártott új mellett. Egyetlen reménye már csak az lehet, hogy a nyáron még vidáman hancúrozó gyerekek látni fogják, miként fogja őket tüzes táncával még egyszer szolgálni, ha szüleikkel szalonnát tűznek a nyársra.

- Miért nem lehetett az akácból készített hintát a helyén hagyni, a másikat pedig mellé, mögé, elé, vagy bárhova felépíteni?

- Miért nem lehetett szétszerelni, ha olyannyira útban volt?

- Miért nem lehetett visszaadni azoknak, akik azt megépítették?

- Miért nem lehetett bárhol a faluban, a városban újra összeállítani?

- Miért nem lehetett hinta céljára bárkinek felajánlani?

- Miért nem lehetett józanul gondolkodni egy érték megsemmisítése előtt?

- Miért nem lehetett megtagadni inkább, mint a dőre utasítást balga módon végrehajtani?

- Miért nem lehetett megkérdezni okosabbat?

- Miért nem lehetett mások előtt fejet hajtani és elnézést kérni?

Azért, mert sokan vannak, szerepüket helytelenül értelmező, tevékenységüket hibátlannak megítélő emberek, akik végzik közös dolgainkat. Mert nem járnak Vörösmarty könyvtárában, nem is keveredik véletlenül sem gondolataik közé:

" Ez jó mulatság, férfi munka volt! "

Fiú lesz, vagy leány?

     Kezdő vő koromban még csak gyerekcsináló sapkát viseltem. Tettem ezt azért is, mert nem titkolt szándékom volt az utód gyors nemzése. Feleségemmel együtt komolyan neki is láttunk ennek a nemes feladatnak mielőbbi végrehajtásához. Ment is a dolog, kellő gyakorisággal, nem esett ez nehezére akkoriban egyikünknek sem. Közös elhatározásunknak és fáradtságot nem kímélő munkánknak -ahogy annak lennie kellett- meg is lett a gyümölcsöt termő eredménye.

    A várakozás hosszú hónapjai alatt egy pillanatig sem gondoltam születendő gyermekem nemére, mert abban a mély hitben és szent meggyőződésben éltem, hogy nekem elsőre, kívánságomnak megfelelően, fiúgyermek fogja elhagyni édesanyja biztonságot, szerető meleget adó testét. Ebbeli elképzelésemnek hangot is adtam, nem is egyszer, százszor. Abban az időben az orvostársadalom nem fektetett nagy energiát abba, hogy előre közölje, kire számíthatnak a szülők, pöcse, vagy puncija lesz az újszülött babának. Így aztán -leginkább nekem köszönhetően- a széles rokonságtól a II/3-as tűzoltóig mindenki arra számított, hogy majdan apja nyomdokaiba lépő, sportos dalia nevelődhet a gyermekből.

     A néhány óvatos megfontoltságra intő mondat úgy suhant el a fülem mellett, mint a vizet árasztó tavaszi szél.

  -A lánygyerek is gyerek, meg aztán születhet még másodikként fiú, aki továbbviheti a nevedet!

- ám én az ilyen megnyilatkozásokra csak legyintettem könnyelműen és megmosolyogtam őket, akiknek a száját azok elhagyták.

     Végre eljött a várva várt nap. Megjött a kicsi, a születés traumájától sírva, mint az összes többi. Nem elég, hogy nem mosolygott az apjára, még elnézést sem kért, hogy kisleányként vette a bátorságot világra jönni.

A felépített piramisom összedőlt, egyszerűen nem tudtam kezelni a kérdést. Magam előtt láttam egyszerre a világ összes kaján vigyorát és elnéző, szánakozó mosolyát.. Hallgattam az utólagos, okos tanácsokat, melyek szerint kifordított sapkában, szeretett anyós jelenlétében, télikabátba burkolózva kellett volna szeretkezni, meg ilyenek. Magamba dőltem és ellenkezés nélkül hagytam, hogy a kicsorduló könnyeim legördülve mossák egy újszülött édesapa arcát.

     A várt arcok mindegyike bejött. Közülük legtöbb mégiscsak a megosztott, közös öröm kifejezője volt. Egyébként is minden csoda három napig tart. Na jó, ez tartott négyig, négy és félig. És a gyorsvonat sebességével száguldó idő nem hagyta a sebeket sokáig nyalogatni, hamar begyógyította azokat. Sőt! Az egyik megállóban fiút pottyantott az ott várakozó szülők ölébe.

     Szépségversenyen találkoztam az apukával. Dagadó mellel, büszkén mutatott a pódiumon vetélkedő gyönyörű leányára, aki ma már önállóan keresi kenyerét. A fiú is megnőtt, főiskola padjait koptatja és ütőjével a pattogó labdát úgy kergeti az asztal körül, hogy az apjának is tessék.

Az édesapa feje lágya is benőtt már. Ma, ötven évesen nem kerget délibábot, eszébe sem jut semmilyen diszkrimináció. Gondolkodás nélkül, egyformán méri gyerekeinek a szeretetét.

És a gyerekcsináló sapkát örömmel húzza a fejébe, minden téli disznó vágásakor.

Egy darabot a szívemből

     Nem látta senki, amikor az irodámban büszkén kihúztam magam, ha a piros tűzoltóautó véradásra szállította fel a fiúkat a kórházba. Elég gyakran előfordult ez, a legénységben szép számmal szolgáltak rendszeres véradók. Vércsoportjuk miatt a donorként gyakrabban csapra ütöttek, természetesen sűrűbben látogatták az állomást. Sürgős esetekben a jól működő hírlánc leriasztotta az érintetteket, akik saját erőből vonultak  a szúrós hegyben végződő fecskendők elé.

Én pedig szégyenkeztem, minden tudomásomra jutott véradáskor. Nem volt ez az átallás akkora, hogy pírt csalt volna az arcomra, de rossz érzések születésére azért alkalmasnak bizonyult. A tűzoltói munka során, sajnos gyakran láthattam sérült, vérző, csúnya-halott embereket. Szívemben néha dideregve, de testemben fegyelmezetten szemléltem a kapcsolódó eseményeket.

     Évekig dolgoztam olyan munkahelyen, ahol kötelező volt a vérem vizsgálata. Ujjbegyből vették a néhány cseppet, mégis minden esetben a félelem csírája bujkált bennem és a rosszullét környékezett. A laboros hölgyek ezt tudták már, ezért lefektettek és ablakot nyitottak rám. Rendre meg is úsztam, legfeljebb a színem halványult el kissé.

Hát ezért nem kísértem soha fel a fiúkat. Elmentem viszont -mert meghívtak- a Vöröskereszt éves véradást értékelő, ünnepi rendezvényeire. Ha jól emlékszem, a Juhász Klubban kért meg felszólalásra Ari. Ismert, tudta, hogy nem fognak bennem csalódni a mondókámat hallgatók. Őszinte meggyőződés formálta a szavaimat. Arról beszéltem, hogy a véradók minden alkalommal  egy darabot adnak valakinek, a szívükből. Arról, hogy mélyen emberbaráti, csodálatos dolgot művelnek és a szívük nemhogy fogyna, mindig gazdagabb lesz. A sajtó képviselője a tudósításának címét e gondolataimból fogalmazta meg.

     A következő véradáskor kötelességemnek éreztem, hogy magam is oda nyújtsam a karomat. Az motivált, hogy végre én is adjam valakinek a szívem egy darabját. No meg a vércsoportom, merthogy én mindenkitől kaphatok, és csak egyvalakinek adhatok.

Magam köré gyűjtöttem -vagy kaptak el ők engem - közvetlen munkatársaim közül egy személyautónyit és meglátogattuk a véradó állomást. A lehető legkörültekintőbben foglalkoztak velem, mert kivétel nélkül mindenki ismert, valamennyien tudtak is a bennem ingadozó feszültségről. Úgy hiszem, hogy drótot is kaphattak. Gyorsan megtörtént a kötelező vizsgálat és máris kiterítve fekhettem az emeleti heverő egyikén. Nyugtalan voltam, de úgy éreztem, semmi baj nem érhet. Jutka mellettem feküdt és én felé nyújtottam a kezem. Megfogta és végig szorított nekem.

Kicsit tovább is nyújtózhattam a szokottnál, majd a földszinten helyet foglalva vártuk, hogy mindenki eleget tehessen a vállalásának. Üres hassal érkeztem, jólesett a pohár sör, amire azt mondják, gyors pótlója a 4,5 dl. vérnek. Cigarettát ilyen helyre nem is hoztam magammal, de egy fehér köpenyes megkínált, hamutartó is volt, hát vígan pöfékeltem.

     Miska jött utoljára, fölálltam, a csikket elnyomtam, lassan mehetünk.

 -Fogjatok meg!- ennyit kiáltottam, és kinyújtott kezekkel a segítő karok közé zuhantam.

Magamhoz térve, a hűvös kövezeten feküdtem, doktornő hajolt fölém.

 -Nem sikerült! Nem úsztam meg! -keseregtem magamban. Egy-két perc és helyrerázódtam, ebben talán egy szuri is segített.

     Amikor kényelmesen elhelyezkedtünk a kocsiban, előkotortam a csomag cigarettámat. Volt abban vagy tizenöt szál, jó félnapi adag. Valakinek átadtam és jó hangosan megígértem, hogy többé soha nem fogok rágyújtani. 1996. május 10-én történt mindez. Hányszor mondtam  már magamnak, hogy nem mérgezem a tüdőmet? Sokszor. A fokozatosságon alapuló leszokási kísérleteim sorra kudarcot vallottak egy kiadósabb étel, vagy egy laza fröccsös este miatt. Nehogy már egy nyámnyila embernek tartsanak az ájulás miatt, a dohányzás elhagyásának bejelentését jól időzítettem, rosszullétemet pedig az elszívott cigarettára fogtam. Tudta mindenki, hogy nem egészen így van, Jutka jóízűt mosolygott is, de nem álltak le vitatkozni velem. Viszont kíváncsian figyeltek, mikor szállnak el ígérő szavaim a meggyújtott cigarettám füstjével együtt.

     Régen volt mindez már. A cigaretta füstkarikája ma is illat nekem. Ígéretemet megtartottam, azóta egy slukk sem ment le a torkomon. Amikor pár hét múlva véradó igazolványt megkaptam, mindannyian jót nevettünk.

Néhány deciliter véremért dohányzásmentes életet kaptam cserébe. Ez igazán jó üzlet volt. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora nagyot ér egy darabocska a szívemből.

Felhőtlenül

     Akármerre is indultunk ki a faluból, minden irányban volt egy-egy kedves hely, ahol mi srácok, nagy örömmel ütöttünk tanyát. Madarak és fák napján az egész iskola kirándult a Német dombhoz és annak környékére. Néhányunkat az agyagos partoldalba vájt barlangunk is oda vonzott. Nem sokat használtuk, de büszkélkedtünk vele, hogy az a miénk. A vadkörte érésekor biztosan arra csatangoltunk és a téli hó csábított még sokunkat az ugratókkal tele, meredek ródli pályára. Itt húztam életemben először, házilag készített, rövid síléceket a lábamra. Szíjazata, akár a cipőfűző. Ha jól becsatoltad, az le nem eshetett. El is indultam fentről, ahogy a többiek. Néhány szánkót kikerülve, egyre csak gyorsultam, gondolataim messze jártak már ennek a téli sportnak ismert örömeitől. Jobbra járatlan út, balra szakadék, ahová egyszer a nővérem szánkóstól együtt eltűnt a szemem elől. Fenekén sötét foltokkal megúszta, de mi lesz, ha én zuhanok most oda? Maradt a közepe, ami egyre sebesebb és jegesebb. A végén a legnagyobb ugrató feldobott a levegőbe és én csak úsztam kitárt kezekkel, mint a nagyok. Ám derékszögben befordulni, vagy gyorsan megállni nem tudtam és kezemet az arcom elé tartva kikötöttem  egy kökénybokor kellős közepén. Néhány apró karcolás, semmi gond. A "bűnös" deszkákat visszaadtam a gazdájának, azóta sem volt sítalp a lábamon. Amikor meglátogatom a sásdi új temetőt, mindig eszembe jut és mosolygok azon, ha megismétlődne, szüleim sírja felett repülnék.

     A szabályozatlan Baranya csatorna és a Paléi árok gyakran kiöntöttek. Előfordult olyan tél, hogy a két híd közötti legelőn, egészen a kiserdőig húzódó jégpáncél feszült, többhektáros nagyságban. Felsős iskolás gyerekek közül  sokan töltöttük ott délutánjainkat és korcsolyáinkat egymásnak kölcsön adva, jégkorongmérkőzéseket játszottunk.

Amikor olvadni kezdett, élvezettel hasítottuk az egy-két centiméteres víz tetején a késő délutánokra összeállt vékony jéghártyát. Egy ilyen alkalommal a második hídnál, a kövek miatt gyorsabb folyású víz 60 centiméteres mélységébe siklottam. A beszakadt jég nem ejtett fogságába, minden gond nélkül kikászálódtam a partra. Csak a melegítőm lett csuromvizes. Száraz növényzetet hordtunk össze, és tüzet raktunk. A kicsavart nadrágom szárítgatás közben kiégett. Ezek után jó volt abban hazamenni vizesen is. Dicséretet otthon nem kaptam.

     A kiserdő nyáron is jó búvóhelyünk volt. Innen indultunk az egerszegi szőlőhegyre cseresznyét lopni és jóllakottan ide is tértünk vissza. A két vízfolyás már nyílegyenesen szaladt egészen Vázsnokig, ahol csendes csobogással összeölelkeztek. A kotrógépek az erdőcskénkben, talán véletlenül alakítottak ki lefolyástalan vízfelületeket. Sokáig nem száradtak ki. A fák koronái jóleső hűvöset adtak a mindig mozdulatlan víznek és védelmet nekünk a nyári nap tűző sugaraitól. Hal is volt a kacskaringós árkocskákban. Könnyen meg is fogtuk azokat, csak fel kellett zavarni a vizet, hogy kopoltyúval levegő után kapkodva a felszínre ússzanak. Így aztán válogatva szedegettük azokat ki a vízből. Ez a tisztességtelen halászat csak akkor fordulhatott elő, ha a halakat ott a helyszínen megsütöttük és megettük. Hazára vinni mindig a nagy árkokból fogtunk balint, vagy domolykót, attól függően, melyikünk hogy hívta. Kőhalat vagy sügért, csíkhalat is, mind ehető volt. Ügyes halászok voltunk, akár kézzel vagy kosárral, akár a mindig kezünk ügyében lévő pecával láttunk neki annak. Estére a fűzfavesszőre felfűzve, megpucolni érdemes, vacsorányi mennyiség volt.

A kiserdőben tanultunk meg tyúkot sütni, egészben. Tibi hozta, élve. Elő a bicskával. A kibelezett tyúkot jó vastagon besároztuk és erős parázsban órákig sütöttük, vagy főztük? A sártól és tollas bőrtől megszabadított lábas jószágot aztán megkóstoltuk. Sótalan volt, kemény és egy kicsit tollízű. Nem ettünk belőle, kár volt annyit bajmolódnunk vele, ott hagytuk az éjszakában arra csavargó rókának.

Tibor nagymamája panaszkodott, hogy elveszett a kedvenc tyúkja. Állítólag 14-éves volt. Nem mi tehettünk róla, az unokája hozta.

     Miénk volt még a Pesung is, őrháztól őrházig. A vasutasok nem szerették ha ott játszottunk, de olyan széles és olyan hosszú volt az, hogy megbújni benne nem volt igazán dicsőség.

     Kányavár akácosa az Öreg hegyen, talán a szomszéd falu gyerekeinek a fennhatósága alá tartozott. Meglátogattuk azért ezt a mifelénk eső domboldalt is, rókát kifüstölni tanulni. Soha nem jártunk sikerrel. Lehet, hogy egyetlen ravaszdi család sem lakott ebben a kis erdőcskében. A birtokolt területekért néha meg is harcoltunk más csapatokkal, gyerekekkel. Felnőttek soha nem szóltak bele, sem a háborúinkba, se a játékainkba. 

    Gyorsan elszaladtak a zavartalan, ismereteket és tudást adó, derűs évek. Az utolsó aztán elengedte a kezünket, akár a jó tanító, nyarával elfutott a szabadságunk is, játékainkkal és néhány gyermekkori álmunkkal együtt.

Mandulaműtét

    A hatalmas kórteremben sosem volt elég a fény. Az ablakokat a kelő nap soha nem érte, túl magas volt a szemközti zsinagóga. Mire felkászálódott a templom tetejére, éppen csak megpaskolhatta sugaraival a mi szobánkat, máris tovább állt. Egy-egy kicsi darabka, ha mégis túljutott a vaskos függönyök hasadékain, nem igazán  ragyoghatta be a betegségtől megfáradt, vagy a kórháztól ijedt arcokat.

    Az ajtót szélesre tárva, egy alacsony, vékonyka ember lépett be a helységbe és bal kezével egy nagyobbacska lány felé intett. A kamaszodó kislány szó nélkül követte őt. A nagymutató a falon talán csak egy fél kört írt le, amikor az a sovány ember visszakísérte a lányt és az ágyára lefektette. A mozdulatlanná meredt test mellől, ugyanarról az ágyról már hívta is a megszeppent kisebbecskét, aki hosszú copfjaival együtt már el is tűnt  a folyosó sarkában. Amikor újból megjelent, hangtalanul bújt vissza a vackára, szemeit becsukta, kitárt karjai élettelenül lógtak a teste mellett.

     Túloldalt, a lányokkal szemben két fiú feküdt egy ágyon, a helyhiány miatt egymástól hosszú deszkával elválasztva. A sárga bőrkötényes kézen fogva vezette el a soron következőt, szúrós szagú illatot hagyva maga után.

A legkisebb fiú magára maradt a nagy csendben. Félt. Annyira, hogy sírni is elfelejtett. Rettegett attól, hogy nemsokára holtan látja bátyját és testvérei után rá is sor kerül. Egyedül volt, kalimpált a szíve, senki nem figyelt rá. Már-már elhitte, hogy vele ilyen szörnyűség nem történhet meg, amikor a kötényes negyedszer is megjelent.

     Én voltam az, a negyedik, négy testvér közül a legkisebb. A jól tanuló kicsi, elsős iskolás.

Kapálóztam, ordítoztam, hangomat dicsérte is az a folyton fésülködő asszony a sarokból. De a bőrkötényes erősebb volt mégis, mint én. Nem gyalog mentem a műtőbe, hát erőt gyűjthettem. Még a leszorított nyelvemet is sikerült kidugnom a fémlapocskák közül, de a túlerő és az éter végül legyőzött.

     Szekér tanár úr négy gyereket szabadított meg nagyon gyorsan a garatmanduláitól. Szüleink nem aprózták el, vélhetően a torkukkal bajlódókat kiválasztva, egy füst alatt rendeztek le bennünket.

Fogalmam sincs, hogyan hívták akkor Pécsnek ezt a kórházát, a műtőre se nagyon, de Szekér tanár úrra jól emlékszem. Nagydarab, mosolygós ember volt, homloka közepén egy óriási tükörrel. Lehet, hogy kicsit felmérgesítettem, de legalább megtanulta azt, hogy az egy alomból valók közül, mindig a legkisebbet válassza elsőre.

     Béla bátyám se érezhette jól magát, mert még a műtéti előkészületeknél kérdezte nővérét, hogy ő már túl van-e az egészen. Ili, akinek torkában dagadtak még a mandulái, minden bizonnyal megviselten pillantott fel rá, fejét a köpőcsészére hajtva.

     Néhány napot a kórházban töltöttünk. Juliska tánti naponta hordta nekünk a könnyen nyelhető madártejet. Fagylaltot is ehettünk. Ha ebből a nyalánkságból éppen nem kaptunk, azért a fagyist minden nap hallottuk, amikor kis kocsijával a térre érkezve jó erősen megrázta a csengőit. A félelmem rég elszállt. A bajból azért jutott még! Egy alkalommal, amikor jóízűen szundítottam, az összes madártej elfogyott. Legalább az üres tálkát ne láttam volna! Még jó, hogy vigaszul rögvest eszembe jutott édesanyám, aki látva, hogyan hoz ki a műtőből az a vékonyka ember, megkönnyezett engem. Tesóim így mondták el ezt nekem.

     Nyár eleje volt, kezdődő iskolai szünet. Mi hamar meggyógyultunk. De abban az évben, ősszel nagyon sok embernek vették ki a manduláit. Szekér tanár úr nélkül végzett műtétek, sajnos nem jól sikerültek. Voltak emberek, akik hosszú éveken keresztül nyomták a kórházi ágyat, akik évtizedekig nem mertek megszólalni és voltak olyanok is, akiket egy életre elnémítottak. 1956-ot írtunk.

Te válassz

     Foga van, vagy lesz még a télnek, aztán a kutya sem ette még meg azt. Vízkereszttől mégis búcsúztatjuk észak zord hercegét és türelmetlenül várjuk, hogy a tavasz tündére ajtót nyisson ránk. Hamvazó szerdáig gazdag hagyományainkat ápolva csak mulatunk, egészen a farsang farkáig. A karnevál az a csúcspont, ahol még kitombolhatjuk magunkat, aztán illő csend, egészen Krisztus feltámadásáig.

     Jelmezes, táncos népünnepélyek voltak ezek a farsangvasárnapok. A legények ekkor tűzték kalapjukra a lányok adta bokrétákat és közülük a merészebb ekkor ivott először apósa kontójára, mise után a kocsmában. Az esti bálban pedig mindenki szabadon forgatta meg kedvesét a jelmezek csalóka takarásában.

     Megváltozott a világ. Kevesebb a farsangi bál. Kevesebb ember az, aki megengedheti magának a gondtalan télűző mulatságot. Több az olyan rendezvény, ahol sznobok öltik magukra a maskarát és ügyesen dörgölőznek a vélt, vagy valós nagy majmokhoz. Volt is ilyen, meg lesz is mindig.

Egy új jelenség azonban tovább rontja a farsangi mulatozások igaz tartalmát. A bálozók közül egyre többen nem viselik az álarcot. Az ő arcuk fedetlenül is egy maszk. Ha jól belenézel a szemükbe, csak a csalárdságot, hazugságot és az öncélú számítást látod. Vigyázz, mind feléd közeledik! Hordozójuk legyen akár naponta látott közszolga, kicsi, vagy nagy, menő üzletember, vagy éppen ügyes adócsaló, el fogják rontani a báli hangulatodat. Keress hát egy olyan bulit, van még rá időd, ahol tiszta szívű, őszinte emberek ropják a táncot, hívják a mindent megújító tavaszt! Ám ha ilyet nem találsz, el ne keseredj! Tegyél kísérletet a menazséria helyes irányba terelésére. Jövő farsangra meg fogod látni, hogy erőfeszítésed elérte-e a célját. Annak, aki tiszta szemekkel kér fel a táncra, nyújtsd  bátran a kezed, ha takarja álarc az arcát, ha nem. Ha azt látod, hogy a kísérleted meghiúsult, keress a parkettára a seregleten kívül olyan partnert, aki nemcsak felkér, de veled együtt akarja hívni a tavaszokat úgy, hogy közben nem engedi el a kezedet. Egyáltalán, már jövőre legyél te a kiválasztó!

     Miért is nem lehet minden ember farsangi arca olyan felszabadultan mosolygó, bizalmat sugalló, közös táncra csábító, mint a messzi Rio karneváli szambája?

Egy zár, ha nyit

     Talán már hagyományként is üdvözölhetem a karácsony közös, "nagy" ünneplését. Nem a falu "Mindenki Karácsonyfája" az, amire gondolok. Annál azért kisebb, családon belüli a szeretet ünnepéről való megemlékezés. Anyósom és apósom három leánya, a hozzájuk tartozókkal gyűlnek egybe. Amíg a papa és mama éltek, természetesen ők voltak a díszvendégek. Amióta gondolataink csalhatják csupán be őket a közösségünkbe, azóta -ha nem is díszvendégként- én vagyok a legidősebb.

Minden évben változik a helyszín, körforgásszerűen. A vendéglátás nem csak a házigazda dolga, az asszonyok megbeszélik, hogy ki miből és mennyit tesz a közös ünnepi asztalra. A huszonnyi ember, ha együtt van, elkezdődhet az ajándékozás.

A kalapból kihúzunk egy nevet, azon csak más család tagja szerepelhet. Majd elgondolkodunk azon, mi is legyen az öröm szerzésének tárgya? A feladat, kevéske anyagi ráfordítással, vagy a nélkül olyan valamit átnyújtani a sorsolással kiválasztott személynek, ami mosolyt fakaszt az arcán. Ez a mosoly teszi egyértelművé, hogy az ajándékozó jól választott.

És ez a feladat nem is olyan egyszerű! Évek óta gyakoroljuk, és én úgy látom, hogy jelentős lépéseket tettünk meg és eredményeket értünk el ezen a téren.

Amikor átvesszük, kíváncsi tekintetek tűzében kezdünk el kotorászni a tasakban, vagy látunk neki a díszes csomagoló papírba elbújtatott ajándék kiszabadításához. Ha végre előkerült, azt mindenkinek látnia kell. Megköszönés, puszi, és aki az előbb még kapott, most megkeresi a választottját és ad. Így megy ez addig, amíg mindenki meglátja a sajátját.

Vacsora következik, beszélgetés, poharazgatás és váltott felügyelet az apróságokra, akik szerencsére régóta teszik bájossá a mi közös karácsonyunkat.

     A házigazda kezdte. Egyre több aranyos, saját maga készítette ajándék talált gazdára. A sor hamar rám került. Szokásomtól eltérően keveset beszéltem és nyújtottam át az általam összeállított-készített ajándékot.

De közvetlen ezelőtt mit kaptam én? Nem akármit! Arra inspirált, hogy írjak róla. Tökéletes ajándék birtokosa lettem. Laci nagy szeretettel nyújtott át nekem egy lakatot. Egy lakatot, amit maga készített a kerti faházikó védelmére, ahogy azt később elmondta. Micsoda? Ehhez a munkához nem illő, az egyszerű, javasolt használat!

A lakat egyik oldalán a kód állítható be, amelynek négy száma valamilyen módon velem hozható kapcsolatba. A másik oldalán egy felirat: "EGY LAKAT AMELY ÉRTÉKET,TUDÁST EMLÉKEKET "ŐRIZ"

A lakat szára lakkozott, rajta tekerentyűk, díszesen festett gombocskák, az oldalán szőlővessző levelekkel és fürtökkel.

Amikor a kezembe vettem, biztosan nem mosolyogtam. Sokkal komolyabb és nagyobb érték ez, mint elsőre is gondoltam.

Megköszöntem, most mégis megismétlem. Köszönöm szépen!

     Mert ez a lakat szívesen és szívvel végzett, sok-sok munka eredménye. Így aztán természetes az, hogy a végére belekerül a siker jóleső érzése mellett az öröm és a szeretet. Egyszer magam is készítettem, nagyon sok energiát belefektetve, egy hegedűt. Meg is szólalt az túl bágyadtan, erőtlen gyengén. Nem is tartottam meg, mint azt a másikat, amelyet egy barátom barkácsolt össze a megszólaltatás halvány szándéka nélkül. Ez ma is őrzött értékem, barátságunk hirdetője.

     A lakatot a szívembe zárom el. Azt az értéket és tudást, amit én az életemben kaptam, adtam, szereztem, meg a szép emlékeket fogom még megőrizni benne.

Ha pedig valaki megkeres, a szívem közelébe engedem, és csendesen megmondom neki a lakat nyitásához szükséges számokat.

Tartozni valahová

     Kéményseprő barátaim aznap kocsiba ültettek és meg sem álltunk Lillafüredig, a Palota Szállóig. Természetesen tudtam arról, hogy elismerésben részesülök, hát ünnepi egyenruhát öltöttem. Sürgés-forgás a kora délután. Fogalmam sem volt, hogyan zajlik majd le ez az ünnepi ülés, mindenesetre én készültem arra, hogy a kitüntetésem átvétele után a Flórián katonák összetartozásáról, helyi kapcsolatunk alakulásáról, elképzeléseinkről szóljak, ha a szót egyáltalán megkapom.

    Az öreg Paidek érdekes színfoltja volt a falunak. Ahogyan élt, az elég színes volt, ahogy kinézett, csak egy fekete folt, akinek gyerekként jó nagyokat köszöntünk. Aztán mint tűzoltó, egyre gyakrabban találkoztam a szerencsét hozó gombosokkal. A tűzvizsgálatokat egyre többször követték azok az építési-használatbavételi engedélyezési eljárások, ahol a tűzmegelőzés érdekében össze-összedugtuk fejünket a kölcsönösen elfogadott megoldások keresése céljából. Szent Flórián közös védőszentünk, május elején megtanultuk ezt együtt is ünnepelni, róla és hivatásainkról megemlékezni. Végül már nem voltunk kéményseprők, vagy tűzoltók, csak a közös nyelv maradt és a Flórián-i gondolkodás.

     Négy óra körül a szálloda nagyterme megtelt az ünnepi ülésre érkező ipartestületi tagokkal, hozzátartozóikkal és meghívott vendégekkel. Az első sorba ültettek, ahonnan figyelmesen hallgattam végig Elnök Úr szavait. Nem volt abban semmi különleges. Korrekt, önkritikus értékelést és terveket, feladatokat meghatározó mondatokat hallhattunk.

A díszvendégek közül Európa fő-fő kéményseprője -a titulusára nem emlékszem- beszélt, aki elsőként vette át a "Magyar Kéményseprőipar Tiszteletbeli Tagja" kitüntető címet. Kevesen követhettük ebben őt, ám én azon néhányak közé tartoztam. Az elismerések átadását követően az elnök megadta a lehetőséget a kitüntetetteknek felszólalásra. Körülnéztem, nem nagyon láttam mást, aki készülődött volna. Felálltam, igenlő fejbólintást látva a nagyközönség felé fordulva beszélni kezdtem. Nem az előre elkészített vázlat volt a kezemben, hanem egy versike. Nyomasek Bobó - ez esetben jómagam- által megformázott sorokat ismerhetett meg a kéményseprők társadalma. Amikor befejeztem, rövid ideig néma csend  hallatszott a teremben, azután csak kaptam egy tisztességes tapsot.

     Valakihez, valakikhez, valahová tartozni egy nagyszerű dolog. Ez az érzés töltött el, amikor a megjelenésében is formás kitüntetést átvettem. Az ünneplő kéményseprők azt tudatosították bennem, hogy munkatárssá, baráttá, sőt, talán testvérré fogadtak engem. Velük együtt költöttem el a vacsorát, mulattam a bálban és vettem részt a másnapi Istentiszteleten a Flórián kápolnában.

     A napokban a kéményseprőknél jártam. Mit látok az iroda falára kitűzve?  Egy verset, a fekete-hófehér ruhás barátokról.

Egy kitüntetésre

Ezt a meghagyott öreg gesztenyét
itt az utca sarkán régtől ismerem,
ahogy a házakat is karcsú kéményükkel,
százszor látott emberekkel.

A kamaszok férfiakká érnek
s az egykor csitri lányok még
fiatalosan lobogó sörénnyel, de
már asszonyként feszítik mellüket.

Sokadik már a tavasz és az ősz,
de változatlanul szőke a tarkaság.
Csak én vagyok mindig fekete, fekete,
vagy ez a szín nem is fekete?

Hozzám lép és kabátom gombjait
érintve elrebben tőlem madárként
egy tündér, talán első szerelmes.
Kívánom, legyen sok szerencséd, kedves!

Feszül, pattan, ha kell megszakad
minden mozdulatomban az ín,
vagy csak hiszem, hogy így volt,
mert a köd szürke és hideg, nagyon.

A kigyúló nap a hűsítő zápor barátom,
madarakkal dalolok magam is.
Csókját adom vissza a szélnek,
ki elpirulva bújik bársony felhők mögé.

Meglep a darázs, zargat a szél,
alul csak pontok, felül a tér.
Biztos meleget adok, te csak
virágozz és nyújtózz füst ér!

Szállj a kéményből, szórd csillagaid,
légy szabad, fuss, veled üzenek!
Kitárom szívemet, belefér minden.
Mondd Istenem, hát ez is szerelem?

Egyre nő a létra, sarlójáig a holdnak,
csend van és béke, lent és fönt.
Lelkem az Úré, testemben szabadság,
ruhámat a holdsugár hófehérre festi.

Ki-el-bele-megfáradtam

    Délután kint pücskörésztem a kertben. A friss szél jólesően cirógatott és hozta mind közelebb hozzám a beígért terhes, fekete felhőket. Semmi megerőltető meló, mégis elfáradtam. Hivatkozhatnék  a csalóka időre, állapotomra, koromra, akármire, de szerencsémre, senki előtt nem kell mentegetőznöm.

Fáradni. Érdekes, nyelvünk ezer színét bemutató főnévi igenév. Tegyél eléje bármilyen igekötőt és csapj hozzájuk jelzőket, máris láthatod, mennyire gazdagok vagyunk. És akkor még nem is említettük meg azokat a kifejezéseket, amelyek helyettesíthetik a fáradtságot.

      Kezdő siheder voltam még, amikor megismerkedhettem a kemény fizikai munka okozta kimerültséggel. A nagyobbak maguk közé fogadtak és megengedték, hogy én is elsajátítsam a vagon rakodásának tudományát. A faáruknál elkészíthettem a rakoncát, ami fontos, de mégiscsak izmokat kímélő része volt a feladatnak. A tojásszenet angol lapáttal szórhattam kifelé, míg ők szívlapátot használtak. Ezek a nálamnál három-négy évvel idősebb srácok még egy kisebb méretű angol lapátot is készítettek nekem a gyékényesi sóderhez, amiből 250 mázsa is fért a KY-ba.

A kedves, könnyebbítő megkülönböztetéseket nem éreztették velem, amikor a velük megegyező összegű pénzt olvasták a sajgó, néha-néha hólyagos kezembe.

     Már nagyfiú, elsős gimnazista voltam, amikor két vagon bányafát pakolhattunk ki a komlói fatelepen. Talán a Sztanyik Pista szerezte ezt a jól fizető munkát, neki voltak igazi bányász kapcsolatai, de már nem vagyok benne biztos.

A szorgalmas munkás gyerekek közül csak én voltam a menzás. Erzsi néni tudott a vállalkozásunkról, aznap nagy adagot adott, kétszer is. A jó étvágyamról egyébként mindenki tudott, mert egy alkalommal versenyt ettem a felettem járó, nálam nagyobb és erősebb Ferivel és nyertem. A "zsűri" a negyedik tányér leves miatt kiáltott ki győztesnek.

Délután az osztálytársakból verbuválódott csapat lesétált a fatelepre és várta, hogy a rendezők a két vagont a helyükre tolják. Amennyire a ruhatárunk megengedte, meleg gúnyába bújtunk, hiszen egész nap metsző, fagyos levegő hirdette Tél Uraság érkezését.

Elkezdtük a fajsúlya ellenére azért nehéz fenyőárú kirakodását. Jól haladtunk, ütemesen, fegyelmezetten, gyorsan és pontosan dolgoztunk. Amikor belekezdtünk a másodikba, hirtelen támadt a szélvihar. Már hozta is a havat. A kicsi hókristályok úgy vágódtak az arcunkba, mintha tüskés- bozótosban járnánk. Erre nem voltunk felkészülve. Öltözetünk a mínusz fokokat sem tartotta igazán távol a testünktől, hát fáztunk, mint  a kemence mellől az őrködni kizavart kutya. Az elvállalt munkát be kell fejezni, az üres vagonért majd éjfél körül jönnek és haza is kell érni, mert holnap megint a suli. Nekem sírni is lett volna kedvem, de bizonyára így voltak ezzel a többiek is.

Kis idő után megjött a jobbik eszünk, szünetet tartottunk és bementünk a melegedőbe. A duruzsoló kályha barátsága és a pihenő bányászok forró teája foglyul ejtett bennünket vagy fél órára. Sokat nem beszéltünk, csak ha kérdeztek, válaszoltunk.

A vihar nem akart csitulni, de mi folytattuk. A szálfák a vállunkat nyomták, mintha még rá is ült volna valaki. Már a lelkünk is didergett, menekültünk ismét a fűtött kuckóba. Az ajtón kívül talán még nevetett is rajtunk a tél. Egy harsány kacagása után  végül befogta a száját. Elcsendesedett, de itt hagyta és ránk terítette kimerült testünkre a dermesztő köpenyegét.

Szedelőzködtünk, ám a felnőttek egyike mosolyogva parancsolta, hogy maradjunk a fenekünkön és teát öntögetve a kapott poharainkba, beszélgetett velünk. Nemsokára többen is jöttek, hangos lett a helység.

Amikor az a mosolygós ember újra megszólalt, csend ült közénk.

-Fiúk! Menjetek haza jószerencsével, minden rendben van! -mondta és a fogason lógó kabátjáért nyúlt.

Fél vagon bányafát ezek a jó emberek kirakták helyettünk. Mindannyian időben hazaérhettünk, én is elértem az utolsó vonatot.

Amikor a fizetségre került a sor, a teljes munkáért járó összeget nyomták a Pista kezébe, meg azt a szerető törődést, amit akkor este ott kaptunk ajándékba.

Pont a napján

    A tűzoltó furcsa és sajátos teremtménye a világnak. Abban különbözik egy átlagembertől, hogy sokkal nagyobb a szíve. Ezért hát sokkal több fér bele a szeretetből, a féltésből és a mások iránt érzett felelősségből. Legalábbis szerintem ilyen az igazi tűzoltó. Nem annak születik, de olyanná lesz. És ehhez nem kell más, csak egy kis szülői örökség, hozzá még tanulás, a szakma alapos és mély megismerése. Ezeket mondják hivatástudatnak és hivatásszeretetnek. Biztosan kellenek hozzá a jó barátok is és az utakat kijelölő és egyengető jó vezetők is. Legfontosabb talán mégis az a biztos háttér, amit a család ad. Megadatott nekem az, hogy ilyen ízig-vérig tűzoltót többet is megismerhettem. Amikor a felső korhatár elérésével nyugállományba vonultam, pontosan a születésnapomon tudtam igazán meghatódottan elbúcsúzni tűzoltó barátaimtól. Beosztásom miatt természetesen voltak ott, olyan kötelezően meghívandó személyek is. Belőlük nem túl sokan, mert a listát én állítottam össze. Barátias környezetben, virslis-sörös összejövetel volt ez a javából. És  másnap, egy sima hóközi napon már nyugdíjas is voltam. Ezt akartam is, mert utolsó szolgálati éveim már nem egészen arról szóltak, amire annak idején felesküdtem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kissé meg is fáradtam. Ugyanakkor nagypapa is lettem és így jelentős értékűvé válhattak a felszabadult napjaim.

     Igaz tűzoltó bajtársaim közül egyikük ma születésnapos, úgy gondolom, ő is nyugállományba vonul. A napokban majd elbúcsúznak tőle, eddig ez nem történt meg. Legalább nem tudok róla. Elképzelem hát, hogyan fog megtörténni?

     Most jól láthatóan elérzékenyül. Ha sírással nem is, de azzal, hogy könnyeinek egy cseppje se gördüljön, hát küszködik. Aztán mégis csak befátyolosodik a szemüvege, rövid ideig nem is lát tisztán. Kell egyáltalán most látnia valamit? Akik itt vannak körülötte, azokat mind jól ismeri. Mielőtt szóra emelkedik, körülnéz és lám, foltokként is tudja, hogy vele szemben melyikük hol ül és miért ott ül. Oldalvást pedig nem tekintget, nem is szokása, mégis, akár egy jó kutya szimatával beazonosítva érzi a pulpituson ülőket. Kevés választja csak el a zsebkendőtől, de jól jön ki belőle. Csak rövid ideig kétséges, hogy a tőle szokatlan, elérzékenyült hangot határozottan kimondott szavak váltsák fel és az esemény tartalmának megfelelően, logikusan felépített mondatok sokaságával ragadja magával hallgatóit. Úgy szól, ahogy kell, ahogy a hely, a megye egyik ragyogó palotája megkívánja, ahogy a jelenlevők előtt illik.

     Kik rendezték, szervezték ezt az előadást és kinek? Kik ezek az emberek? Vannak majd százan.Hja, a néhány közvetlen munkatárs, a társszervek és a hivatal apparátusának képviselői, az elöljárók.

Akkor ez bizony a "pont" napja.

    1969-2007 az a két pont, amelyek között az egyenes nagyon hosszú és Márton esetében töretlen, tiszta. Tudom én, hogy az évszámok sírra valók,de így kívülről nézve egyre az az érzésem, hogy ez a rendezvény egy jól megkonstruált temetése az én tűzoltó cimborámnak, bajtársamnak, barátomnak. Tulajdonképpen örülnöm kellene, végül is korának megfelelő egészségi állapotban módja lesz majd még többet foglalkoznia szőlőskertjével, szeretteivel a kis unokától az édesanyáig. Mert az én barátom szerencsés ember, él még az édesanyja. Mosolyognom kellene, de sokkal inkább letört és melankolikus, mondhatnám azt, hogy szomorú vagyok és fáj bennem valami. Valami, ami a barátnak is fáj.

      Születésnapját könnyen megjegyeztem, mert ez az őszi nap Aradon tizenhárom -hazáját és népét örök példaként szerető- szabadságharcos hőst emelt a csillagokig. Mivel ezt a napot ismertem, azt is tudnom illett, hogy ez évben barátom 57-éve őszülő fejére potyognak a présház előtti diófa barnuló levelei.

     A mai szabályok szerint ötvenhét évesen a tűzoltó -vadásznyelven szólva-  golyó-érett, kilőhető. Furcsa és ellentmondásos ez az egész. Néhány éve zajlik a "Menekülés a nyugdíjba" című történet nemcsak a tűzoltók, de a szolgálati törvény hatálya alá tartozók mindegyikénél. A hatalomnak sajnos nem volt annyi ideje, vagy esze, hogy a szolgálatot teljesítőket megnyugtassa és számukra továbbra is biztos életteret adjon a szervezetekben. Az ebből eredő kiábrándultság, a bizonytalanságból fakadó félelem érzése együttesen adtak nyugállományba helyezést kérő tollat azoknak az embereknek a kezébe, akiknek -ha igaz tűzoltók- még nagyon sokáig összeszorul a torkuk és abban dobog a szívük is, ha egy szirénázó fecskendőt meglátnak, meghallanak.

Nem maradt el az eredmény. A rendvédelmi szervek tapasztalatlan fiatalsága mellett szakmai károkat okoz a kellően meg nem becsült és eltávozott, rutinos szakemberek hiánya. Nagy szükség lett volna rájuk, no nem az 57-éves korukig, mert aki azt hiszi, hogy a piros autón ilyen korban még számításba vehetők, azok nem ismerik, vagy nem akarják megismerni a tűzoltók munkáját, nem olvassák a halálozási híreket, de ami a legrosszabb, nem becsülik az élet- és vagyonbiztonságot, az embert.

Vannak ugyanakkor a szolgálatot teljesítők között olyanok is, akik a hivatali munkaidő rendjében dolgoznak, ha tetszik ők a speciális hivatalnokok, akik ha tehetik, becsülettel szolgálatot teljesítenek a felső korhatár elérése után is. Ez a dolog ebben az országban, többségében nem jól, sőt nagyon rosszul működik. A speciális hivatalnokokról beszélek. Közülük a jó összeköttetésűek korral, vagy inkább korábban nyugállományba vonulnak, majd ugyanott, vagy egy polccal feljebb szaktanácsadóként, főszaktanácsadóként, vagy fő-fő akármiként tovább dolgoznak, így áll rendelkezésükre egy maximális nyugdíj és egy magas fizetés. Állam bácsi adja mindkettőt akkor, amikor a fiataljainak nincsen munkája.

Keresgetnek már valamiféle megoldást, de nehezen találják, mert őket érinti elsősorban. Talán olyan ez, mint a parlamenti létszám csökkentése, feldobjuk, aztán senki se kapja el, elfelejtjük, aztán már a nemek arányával foglalkozunk és így tovább, ahelyett, hogy minden ülésnap kezdetén reggeli helyett József Attilát olvasnának, mondjuk a Levegőt.

     Most aztán jól kisírtam magam, de ezt tettem azért, hogy megértsetek. Előttem van egy kép. Kisiskolás nebuló feszít rajta egy tűzoltó röplabda csapat társaságában. Megtehette ezt gyakran, mert testvérével és szüleivel a laktanyában élt. Édesapja a családjával messzi alföldi tájról költözött a hegyes vidékre már tűzoltóként. És a kisebbik gyerek, -mert ő a fiú-  természetesen tűzoltó lesz. Nem is akárhogyan. Ez élete eddigi és egyetlen munkahelye.

Felszerelni és ugyanott leszolgálni a teljes értékű nyugdíjhoz szükséges esztendőt, ez nem semmi! A rossznyelvűek ma azt mondják, hogy ez butaság. Én meg azt, hogy ez patriotizmus és a szakma feltételek nélküli, becsületes szolgálata. Állandó képzés és egyre magasabb mérce, magasabb beosztás, feladatváltozás és azokhoz való korrekt igazodás. Változó környezet, örökölt munkatársak és még mennyi minden! Ilyesmiről beszélhettünk egy vasárnapi munka után, amikor szülei társaságában fönt a hegyen a druszám frissen kifőzött hurkáját falatoztuk.

     Jól ismerem őt? Talán igen, talán nem. Elképzelem, mik járhatnak, milyen gondolatok cikázhatnak a fejében az idő alatt, amíg beszél. "Itt van mindenki, aki nektek számít. Vajon közületek mindenki őszinte szívvel kívánja nekem a jót? Tudjátok mind, hogy dolgozni és alkotni szerettem volna még? Miért nincs itt a családom? Istenem, ha édesapám most itt lehetne! Ezek közül néhányukkal még jópofizva ebédelnem kell? Ez most itt túl hivatalos. Kissé fázom, kevés körülöttem az őszinteség.

Szép volt ez a közel négy évtized. Mennyi munka, mennyi lehetőség! És az alkotás öröme! Örökös készenlét és hány fizetetlen, bevállalt túlóra. A jó barátok, a vezető és beosztott igaz munkatársak. És a kudarcok is a nem kívánt emberi kapcsolatokkal együtt. Mindez most már a múlté? De jó, hogy volt, van és marad is a család. Klárinak sok virággal tartozom, egy csokornyit ma ne felejtsek el!"

    A születésnap az idén szombatra esett. Az ünnepelt -röviddel előtte- hivatalos értesítést kapott, miszerint a törvény erejénél fogva, 57. születés napjával őt nyugállományba helyezik. Ennyi, meg a szokásos rövid, hivatalos szöveg. Ja és még az, hogy pár nap múlva ezt szóban is közlik egy rövid kis ünnepség keretein belül, amit már lerendeztek, mint ahogy a követő ebéd helyét és lényegesen csökkentett számú résztvevőit is

     A tűzoltó mérnök ezredes, megyei tűzoltóparancsnok, majd katasztrófavédelmi igazgató úgy érzem, hogy szívesen teljesített volna még szolgálatot elsősorban a szakmája szeretete miatt. Azt viszont nem tudom, hogy kérte-e, vagy kérhette-e szolgálati idejének meghosszabbítását. Igaz, hogy a személyzeti munka rendje szerint ennek már réges-régen megbeszélt kérdésnek kellene lennie, de végig az a benyomásom, hogy ezt vele senki nem egyeztette, sőt, talán folyamatosan ámították, hiszen amíg beszélt és búcsúzkodott, végig a meglepetést és a szolgálati viszony változásra a felkészületlenséget láthattam  valahonnan mélyről kisugározni belőle. Persze csak akkor, ha a meghívottak zárt gyűrűjén belülre kerülhettem volna.

     Az igazgató 38 év után biztosan kapott valamilyen tárgyjutalmat, talán még pénzjutalmat is, de megkérdezte tőle valaki, hogy milyen virágot szeret az édesanyja, felesége, leánya?

Nem. Milyen kár!