A dicsérő szó értéke

     A madárka életében először használta a szárnyait, csapkodott is össze-vissza a szobában, azután egy merész elhatározással huss, kirepült a nyitott ablak és a tarka mintás függöny közötti szűk résen. Az óriás tér nem igazán érdekelte, mert nyílegyenesen a ház előtti nyírfát célozta meg és a szabadító ablak magasságában lévő felső ágacskák egyikére telepedett. Nem is mozdult onnan, csak toporgott idegesen, egyre csak a kalitját kereste, ahonnan most kitáruló kezekkel a gazdija szólt riadtan, kérve őt a visszatérésre.

A kelő nap nem húzott már barázdákat a horizonton lustán pöffeszkedő felhőkön, de a madarát csalogató néni szemét jól elvakította, még könnyeket is csalt oda. Vagy ezt a szíve tette talán?

A friss reggeli szél egy kicsit elidőzött, pajkosan meghajolt a fiatal nyírfa előtt és táncra kérte fel. Csúcsában a kis papagáj már annak is örült, hogy jól megkapaszkodhatott és egyáltalán nem érdekelte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéből, amikor a folyton mozgó és napfénytől villódzó levelek mögött fel-fel tűntek a feléje kinyúló ismerős karok. Mozdulni nem mert, megbénította a frissen szerzett szabadság ijesztő súlya.

     Ma tűzoltó autó járt a faluban, mindjárt kettő is. Valaki a tűzhelyen felejtett valamit, a lángok meg vérszemet kapva, majd elharapództak. Egy arra járó ember meg is jegyezte, miszerint mindenki járt már így, ha pedig nem, hát fog. Az eset szerencsésnek is nevezhető. A sérülés csak hólyag az ujjbegyen, a tűz nyaka kitekerve a lambérián, a büdös füst kiszellőztetése után egy gyors mosással, meszeléssel minden újra a régi. A falu egykori önkéntes tűzoltóparancsnoka, ha élne még, a vasárnapi mise után - okulásul - a kocsmában beszélne a történtekről, önkéntes tűzoltóit pedig a soron következő gyakorlaton kioktatná a lehetséges feladatokról és a megelőzés fontosságáról.

     Ezen a friss nyári reggelen, alig a hivatali munka kezdete után a híradó ügyeletes egy panaszos, sírással küszködő hangot kapcsolt be az irodámba.

  -Parancsnok Úr! Az én drága papagájom kirepült az utcára! -mondta izgatottan és határozottan.

Nagybetűvel írom az Ú-t, mert a mondatból kicsendült a megtiszteltetés is. Aztán csönd lett, minden bizonnyal arra várt a telefonáló, hogy szóljak, de én csak a fejemet törtem azon, mit is mondjak neki. Egy elrepült szárnyas befogása hogyan is lehetne a mi dolgunk? Mit is tehetnénk? De az biztos, hogy ennek a nőnek nagyon fontos ez a madár.

  -Én a fiúknak már megmondtam a címemet. - szólt újra, határozatlanul.

  -Rendben van! A fiúk elindulnak, kérem, várja őket! -és köszönés helyett talán csak motyogtam valamit, mielőtt a kagylót visszatettem volna a helyére.

A fiúk nem vállalták föl, rám bízták a döntést. A bejelentés két mondatából azt éreztem ki, hogy ez a megszökött papagáj nagyon fontos madár, talán barát, vagy több is, társ. Végül is a statisztikában van olyan is, hogy állatmentés! És sziréna nélkül elküldtem Kökönyösbe a legényeket.

Aznap Karcsi volt a szolgálatparancsnok. Kiérkezéskor maga köré gyűjtötte a tűzoltókat, összedugták a fejüket, hogyan is lehetnének eredményesek? Szereltek egy sugarat és porlasztott vízcseppekkel hirtelen mozdulattal "leverték" őkelmét a fa tetejéről. Az aláhulló, tehetetlen kedvencet az egyik tűzoltó ügyesen elkapta és a várakozó idős hölgy kezébe adta.

A tűzoltók közül az éretlenebb fiatalabbja is - amennyiben a jelenetet jól látta - a néni szeméből kiolvashatta azt a hálát és szeretetet, azt a megbecsülést, amivel az ő segítő munkájukat rendre megfizetik.

     Gyakran utasítják ma a legényeket olyan munkákra, amikhez semmi közük nincsen, amiknek vannak más, fizetett gazdáik. Ám a parancs, az parancs. Ahogy akkor én is utasítottam a csoportot a madár lehetséges befogására. Csakhogy ez jó parancs volt, amelyet örömmel végzett "munka" követett! Mint ahogy a mai tűzesetnél is. Na, nem azért, mert csekély volt, a közös örömet az adta, hogy a baj megállt a családi ház küszöbénél.

     Az egyedül - azaz a papagájával - élő idős néni aznap még egyszer felhívott. A beszélgetés valamivel hosszabb volt, mint reggel.

Nem emlékszem pontosan a mondataira, de megerősítette bennem azt, hogy a dicsérő szó gyakran minden fizetségnél többet ér!

És aznap talán meghűlt a tűzoltók levese, amikor ebéd előtt tolmácsoltam a nekem is elmondott hálálkodó, köszönő szavakat.

Felvettek?

     Közel másfél százezer - a felsőoktatásban tanulni vágyó - fiatal várja feszült figyelemmel a ma esti híreket. Pontban 20.00-órakor közzéteszik az idei felvételi ponthatárokat. Bizonyára lesznek jó sokan, akikkel verebet lehet fogatni, akiknek a lába nem érinti a földet, mert éppen a fellegekben táncol. Lesznek jó sokan olyanok is, akik csendben gubbasztanak a sarokban és azon törik a buksijukat, hova tovább, hogyan tovább.

Ajtó ez az életünk útján, ami kitárul előttünk, vagy nagy dörrenéssel az orrunk előtt csapják azt be.

      Én szerettem volna jó mezőgazdász lenni, már biztos volt a munkahelyem is a "Búzakalász" MGTSZ-ben, amikor az iskolába felvételizni utaztam. Meglepetésemre ott találkoztam két gimis évfolyamtárssal, akiket a szövetkezet elnöke kísért személyesen. Mi tagadás, egyedül éreztem magam. Elbeszélgetés kötetlenül, lazán, később írásos értesítés. Nekem nem sikerült. A két pajtás semmivel nem volt eredményesebb tanuló nálam, őket felvették. Aktív életüket egy közeli szövetkezetben élték meg. Soha nem irigyeltem őket. A privatizáció egyiküknek túl nagy feladatot adott, nem bírta, családja korán temette, a másikat nagy pofonnal az utcára penderítette. Ma nevelő szülőként kínlódik vásott, mégis aranyos, a családból folyton kiöregedő és őt elhagyó gyerekekkel.

Az én elnököm megígérte, hogy jövőre elkísér az elbeszélgetésre, de a szavát nem tartotta.

Sikeresen felvételiztem viszont a magyar néphadsereghez.

  -Álljon egyenesen! Tegye szét a lábát és hajoljon le! Húzza előre! - ennyi volt csak és megfeleltem.

Pécsi egyetem volt a következő megmérettetés, oda édesapám unszolására mentem el. Írásbelim egyik része egészen jóra sikeredhetett, annál gyatrább lett a másik fele. Nem kaptam szóbelire meghívót, nem is csodálkoztam rajta. Akadtak a nyertesek között olyan ismerősök, akiket - a bántás legcsekélyebb szándéka nélkül - nem tartottam okosabbnál magamnál, mégis diplomát szereztek, ha néhány évvel többe is került nekik.

Meglátogattam Veszprém várát is, a Piri dumált meg. Erre egy kicsit készülgettem, nem akartam nagyon leégni. El is jutottam Budapestre, ha jól emlékszem, a Székesfehérvár utcába. A közlekedést nem ismertem, taxira igazán nem volt pénzem, a jókora utat a térkép segítségével gyalog tettem meg. Az ajtó előtt, ahol az én nevem szerepelt, nem várakozott már senki. Bekopogtam és benyitottam. Három ember nyúzott egy diákot, de a bizottság tagjai jól láthatóan menőfélben voltak. Egy szimpatikus hölgy a terem sarkába hívott, hellyel kínált, közben Adyról beszélt, az őszről és Párizsról. A kérése az volt, hogy beszéljek a versről, de csak azt mondjam, amit nekem üzen a költő. Én meg csak beszéltem, elég sokat. Rosszul nem is felelhettem, hiszen a szívemet kellett adnom, nem pedig az irodalom történészek betonban megkötött mondatait ismételni (Nem fordult elő velem ilyen még soha, egyetlen magyar vagy másmilyen órán.).

Azután jött a bizottság másik két tagja és minden áron egy szakszervezeti kormányról, annak tevékenységéről akart bővebben hallani, hallgatni. Elkezdtem hebegni-habogni, végül megkértem őket, hogy ne kínozzanak, kiváltképpen,ha a történelem írásbelim is gyenge. Mosolyogtak és nem faggattak többet. Nem is lettem az államigazgatás harcosa, pedig a későbbiekben találkoztam vele.

Piroskát felvették, szorgalmas rabszolgája volt nyugdíjazásáig az államnak.

      Sikertelen próbálkozásaim ellenére mérlegelés nélkül kaptam helyet több iskola padjába is. Koptatásukat az aktuális munkáltatóim tették lehetővé, illetve ők köteleztek a bizonyítványok megszerzésére.

Tanfolyam elvégzéséről állított ki papírt számomra az Egészségügyi Szaktanfolyamok Irodája Budapesten, igazolta, hogy minimális mértékben tudója vagyok a tüdő röntgenezésének. Szakmát adott a kezembe az Egészségügyi Központi Továbbképző és Szakosító Intézet . A Tűzoltó Tisztképző Iskola után Tűzvizsgáló tanfolyamon vettem részt, Építész Tűzvédelmi Szakértő-i vizsgát tettem. Főiskolai végzettségűvé a Vörös Csillag Érdemrenddel Kitüntetett Rendőrtiszti Főiskola nyilvánított. A Magyar Szocialista Munkáspárt Baranya Megyei Bizottsága Oktatási Igazgatósága 3-éves esti egyetem sikeres befejezése után adta a kezembe a beosztásomhoz rendelt középfokú politikai végzettségről szóló okiratot.

     Bárhogyan is számolom a gimnázium után ez 2 év nappali és 10 év munka melletti tanulás. Így aztán vittem is valamire. No, nem olyan sokra. Nem lettem jó nevű ügyvéd, akinek jogszabály biztosítja a magas munkadíjat, közjegyző se, aki egy irat ismertetését követő aláírásával laposra képes vasalni az ügyfél amúgy is vékony pénztárcáját. Orvos se lettem, aki a mindig is gyenge fizetéséből nálamnál előbb tudta megvenni a gépkocsiját és felépíteni a nyaralóját. Nem kaptam olyan állás lehetőségeket sem, ahol busás megjutalmazásom ellenében szemet hunyok, engedek, hagyom, másképpen értelmezek, kötelezettségeket szegek, becstelenné válhatok. Nem voltam ügyeskedő sem, a vagyon megszerzésében sosem voltam jókor, jó helyen, nem is akartam.

Helyette megmásztam a szamárlétrát, a családunk megélt a fizetésünkből, így aztán esténként ezek a kérdések nem nyugtalanítanak, miattuk békésen alhatok.

     Remélem, hogy ma este nem a továbbtanulásba menekülő lett a nyerő, az győzött, aki elhivatottságot is érez a választott pálya iránt, aki abban egész életében értékes, alkotó munkát akar és képes letenni a maga és környezete nagy örömére. Ne a tanév feszített munkarendjét nyomják a kezébe, sokkal többet érdemel meg ő annál! Számára a diploma ünnepélyes átvételekor szó nélkül nyíljon meg a boldoguláshoz vezető ajtó!

Egyedül is megy?

    Ma reggel szép csöndesen hagyhattak egymagamra. Jó fél kilenc lehetett, amikor a visszaalvások után felébredtem és felkelni alkalmasnak minősítettem magam.

  -A leveshez tészta kell, a kapros mártást hagyd a Bálintnak, neked csináltam fokhagymásat! - szólt még az este Erzsi egyfajta eligazításként.

Mondta ezt azért, hogy a megszokott kerékvágásban menjenek a dolgok akkor is, ha Ő nincs otthon. Márpedig ma reggel elutazott az unokáihoz.

     Nem szeretek egyedül lenni annak ellenére, hogy a rövid idejű magány gyakran lazább és kényelmesebb. Heverek negyed órát a matracon, megpezsdítem a keringésem, így gyomrom felajzva várja a reggeli falatokat és a májam csak az evés gondolatára kezdi kiválasztani az epét. Megnézem a postát, beletekintek a sajtóba és egy napok óta befejezetlen levél végére akarok pontot tenni.

Váratlanul megjön Gábor, leül az étkezőbe és dolgozik. Hamar menni kíván, levest melegítek, amit együtt fogyasztunk el. Második fogásként húsos tésztát tettem elébe, amire pikáns feltétként sült, vegyes zöldséget hintettem. Jókora adag volt a tányérján, de mind megette, mondván, az én érdekemben. Ne kelljen nekem letisztítani a tányérjáról a számomra egészségtelennek kikiáltott tésztaféleséget. Valóban nem szeretem, ha a tányérokon étel marad, az előttem mindig érték, amit menteni kell.

Már megy is, a Bálint kezébe adja a kilincset.

Újra leves kerül az asztalra, de én már a fokhagyma szószt eszem főtt hússal és rizsával. Bálint a tányérját önállóan telíti újra, abban sült csirke combot is látok a rizs és az édesanyja javasolta mártás mellett. Közben néhány mondat váltása, amíg a desszertet az asztalra teszem, amiből csak én eszek. Az apró csontokat rásózom, vigye a kutyának és már megy is.

     Megint egyedül vagyok. Milyen jó lett volna, ha a Tibor most megjelenik és én az ananászt kóstolgatom, amíg Ő a levesét kanalazza. Most jut eszembe, a Gábornak nem is tettem desszertet az asztalára!

Hiába! Ezt még gyakorolni kell! Ennyi idő után se megy Erzsi nélkül!

Bütyi

     Igazi kánikula volt azon a napon, amikor estefelé a Tibi talán egy hónapos kiskutyát hozott haza az ölében. Korcs volt a javából és szép, mint amilyenek lenni szoktak a szerelemgyerekek. A Kanász-domb aljában született, legalább ott találtak rá tesójával együtt a bunkit építő falusi gyerekek egy faágra akasztott műanyag zacskóban. A gyengébb hamar elpusztult, az erősebbre hagyva a szünidős iskolások összes szeretetét.

Bütyi - mert ezt a nevet adták neki - élt is az őt körülvevők simogató pátyolgatásával. Elfogadta cumisüvegből a tejet, amit Anikó hordott szorgalmasan és hamar rákapott azokra a finomságokra, amikkel a leányok és fiúk az otthoni éléskamrát lopták meg. A kiskutya egészséges étrendjének biztonságáért Endre naponta megfejte - gazdája tudta nélkül - az oldalba legelni kicsapott kecskét.
     Abban az évben a Kanász-domb tövében csordogáló patakocska kövérre és erősre hizlalta szúnyogék hadseregét. Martak is rendesen. A gyerekek úgy-ahogy védekeztek a nőstények folyton megújuló támadásai ellen, tüzet raktak, füstölögtek s idejekorán haza jöttek. Éjszakákra a vacokba tett kis kutya hiába kapta a szebbnél szebb takarókat, reggelekre mindig új bejegyzés született az önkéntes véradói könyvecskéjébe. És mert ez így nem mehetett tovább, kamaszodó fiam kutyával ajándékozta meg a családját. Talán azért, mert nekünk nem volt, vagy mert ő kérte a leghatározottabban, vagy talán csak az ő szívébe férkőzött be leginkább és szó se lehetett arról, hogy bárki másnak eszébe jusson igényelő gazdiként a sorba állni? Fogalmam sincs hogyan történt, de azon a meleg nyári napon egy fővel megszaporodott a családunk.
Azután gyorsan elfutott bő 11 esztendő, ennyit élt velünk. Kapott szép házikót, lánc nélkül élhetett benne, de a piros palatetős mesterművem küszöbét nagyon gyakran nem lépte át. Ott élt mellettünk, közöttünk, velünk. Mindenhová elkísért bennünket, ragaszkodott hozzánk és jólesett nekünk is, ha a lábunkra hajtotta le pihenésre a fejét. A lakásba csak a szigorú tél szorította be, ilyenkor kért és kapott engedélyt a kazán melege mellé heveredni. Szófogadó volt, jól őrizte a házat.

     Csak a tűz ne égette volna olyan gyakran! Nem mondom, formás kis szuka volt, de ennyire? Ha úgy akarta, a falu összes kutyafia ott hevert a lába előtt, a kutyafáját! Ám legtöbbször csak a házunk előtt acsarkodtak, a garázs ajtón dörömböltek, annak túlsó oldalára rejtett, remélt örömökért. Igazán válogathatott volna, mégis a közeli, csúf Csupasz hódította meg a szívét a leggyakrabban. Sohasem fogom megtudni, -nem is akarom - hogy a helyzeti előny, vagy a kutyaszerelem győzedelmeskedett, de az tény, hogy a kölykök atyjának a leforrázott farkú korcs volt mindig a leginkább valószínűsíthető. A kis kutyusoknak gazdit keresni nem volt egyszerű feladat. Volt, amikor ez nem is sikerült. Ilyenkor szomorú voltam és szégyelltem magam. A további gondokat megelőzendő, Bütyi átesett a műtéten. Az orvos asszisztense Tibi volt, aki annak idején hozta haza a gyerek ebet.

     Múltak az évek és a mi kis pajtásunk megvénült. Nem akartuk, hogy az emlékéhez nem illő, tisztességtelen életet éljen, ugyanazt az állatorvost kértük meg, hogy altassa el. Álmos szemeivel már csak engem látott. Belőlük a szeretet és a hála sugárzott felém, meg az ijedtség. Már besötétedett, Erzsi elemlámpával világított, hogy a kert végében megásott sírjába temethessem. Bebugyoláltuk, betakargattuk, helyét a nevét viselő beton lapocskával megjelöltük.
Az iskolából hazaérkező Bálint - a képen a kis kutyákat ő tartja - igen csak morgott velünk, mert így cselekedtünk, mert el sem búcsúzhatott a vele együtt felnövő pajtásától.

     Ebben az évben korán emelte meg a kalapját az ősz. Balatoni kirándulásról megérkezve a terasz sárguló szőlőlevelei árnyékában egy kutyus pihen, rajta póráz. Nem titkolja, hogy örül nekünk. Napok óta itt van és jól érzi magát. Tibi látta vendégül.
Csak egy árnyalattal nagyobb a Bütyinél és úgy viselkedik, hogy természetesen simul bele elődje életébe és szinte észrevétlenül folytatja azt. Ahogy hancúrozik a ruhájukat levetni készülődő fák között, olyan, mint maga a pillanatokként változó kert. Bundájának alapszíne valamilyen barna, azt én nem tudom meghatározni, sárgás is, meg vöröses is. De az biztos, hogy rajta a nagy fehér foltok hófehérek. Lógó fülecskéin a hógolyócskák aszimmetrikusak, mégis egységes keretet adnak buksijának és mintegy köteleznek arra, hogy a mosolygó szemecskékbe nézzek. Lábain cipőcskék, azok is fehérek. Farkát büszkén tartja magasan, akár egy címeres zászló.
Hiányozhat valakinek ez a jószág. A szomszédos városrész látogatott közintézményeihez cetliket hordok és tudatom, hogy az elveszett kis kutya nálunk van. Napokig nem jelentkezik senki, aztán szólok a sintérnek és az elviszi. 

     Én egy címeres hatökör vagyok! Későn eszméltem fel! Ez a kutyus a jó öreg Bütyi volt.

Psssszt, ez titok

     A máskülönben pontosan záródó ajtók rejtett hasadékain hol pici, azután egy nagyobbacska, majd óriási nagy titok lopakodik ki a folyosóra. Ott találkoznak a többiekkel és együtt várják a kijárati ajtó nyitását, a nagy portás bácsi bólintó beleegyezését a szabadulásra. A portás bácsi pediglen nagy úr! Ha jobbra áll sapkájának sildje, akkor a baloldali fiókokból előkerülő titkoknak van nagyobb esélye meglátni a napvilágot, ha pedig balra, akkor meg fordítva. Amikor nagyon szigorúan tekint le az ellenző mögül, akkor a féltve őrzöttek - mindegy, hogy eddig melyik fiókban hevertek - egyikének sincs esélye a kijáratnál tolongó mikrofonok bármelyikébe is szólni.  Úgy látom, hogy mostanában ezek az egyszínűvé váló hangátalakító készülékek az őket tartó tarka kezeket kezdik khaki színűre festeni.

Minap az egyik óriásinak sikerült. Hosszú hetek óta várt a napfényre és a tiszta levegőre, unta már a lassú takarítás miatt felgyülemlők társaságát. Érezte az esélyének növekedését, mert a portás fején a sapka már elég régóta áll csáléra, jobbra. Végre! Kinyílt az ajtó és élvezettel harapott a friss levegőbe. Már-már kipattant, ám gyors és szorgos kezek sűrű fátylat szőttek köré. Annyit változott csupán az élete, hogy több helyen büdös már a levegője. A rabsága régi, keserűbbé teszi, hogy érzi, ideje száz évnyi.

     Nekem van egymagamnak egy titkom. Mást nem érint, ezért ahhoz senkinek semmi köze! Ha valakivel együtt van egy közös titkunk és harmadiktól független, akkor az a mi kettőnk ügye és miénk a közös megőrzés felelőssége is. Amikor a titkom, vagy a kettőnk titka mögött más, vagy mások is rejtőzködnek, vigyázni arra lehet, bár feltehető, hogy tisztességtelen, ezért megosztásra vár.

Amikor egy állam - magam választotta, demokratikus - rejti véka alá viselt dolgait, az aktuális hatalmat gyakorló biztosan a móres megtanulására szorul és én, mint választó a legtöbb esetben megkérdőjelezem a rejtegető jogosítványát, de még a felelősségérzetét is.

Valaki azt mondta, ha a legutóbbi, kémkedési ügyet hirtelen megismernénk, ötmillió ember röhögne, a másik fele meg sírna. Legalább csinálnánk valamit! Honnan találta ki egy okos bizottság - valószínűleg nem teljes ismeretében a tényeknek -, hogy negyven éves ükunokám ismerheti meg elsőként ezt az ügyet? Remélem fogalma sem lesz arról, miről is van ma szó, ha mégis elmondja neki valaki, hát kacag egy nagyot.

     Van az emberek között olyan titok, amit meg lehet - talán meg is kell - osztani másokkal. Elmondok egyet. Barátommal a Szentendre- i Duna-parton egy-egy kavicsot emeltünk fel és adtuk oda egymásnak. Azzal a szándékkal tettük zsebre, hogy jussunk egymásnak eszébe, ha a kis kődarab a kezünk ügyébe kerül. A szerelési gyakorlaton sebtiben eltett kövecske mára összekeveredett a kis unokák gyűjtötte darabokkal, mert nem volt könnyen felismerhető.

Lassan negyven éve ennek, mégis,amikor egy zsebkendőért nyúlok a zsebembe, vagy csak felveszem a kabátomat, vagy csak meglátom azt a szekrényben lógni, eszembe jut néha a messzi barát.

     Olyan titok is van, ami egy életen keresztül testünk és lelkünk rabja. Nem feltétlenül azért, mert félünk kiadni, talán csak a birtoklási vágy az, ami erős. Egy élmény, ami megmaradt kusza fejünkben jóként, vagy rosszként, egy csók a gazdájával együtt, vissza-vissza térő emlékek. Vagy a vágy, ami ésszel talán soha be nem teljesül, de kis eszetlen koboldként mindig ott ugrándozik körülötted. És ezek a miriádból, csak a tiéid.

     Amikor ezt a bejegyzést írni kezdtem, tudtam, hogy a századik. Jók ezek is,meg rosszak is? Nem az én dolgom erre a válasz megfogalmazása, azért azt merem állítani, hogy a legtöbbje a másoknak való öröm szerzésének igényével íródott. Tegnap egy fiatalember elmondta nekem, hogy mind a kilencvenkilencet elolvasta. Nem tagadom, ez a megtisztelés jólesett, a figyelmemet a bejegyzéseim minden vonatkozású, körültekintőbb megírására irányította.

Arra gondoltam, hogy a századik alkalmából egyet, a saját titkaim közül elmondok. Nem sikerült, mert a másokéról annyit fecsegtem, hogy a sajátomra már nem jutott hely. Talán a kétszázadikban elárulok egyet?

A tolvaj csend

     Július 4-én mindenféle cifraságok mellőzésével a kezembe adták az érettségi bizonyítványomat. Az utolsó megmérettetés az orosz volt. Amikor a vizsga nyelvén elköszöntem és kiléptem a sötét folyosóra, napfényes világ fogadott. Tudtam, hogy sikerült és ez nem volt akármi, ha őszintén kiértékelem a felkészülésemet.

A válogatások utáni maradék osztálya voltunk. Soha nem lepődtünk meg, ha a katedrán új arc jelent meg előttünk, ez nagyon gyakran fordult elő velünk. A matekot legalább öten igyekeztek beleverni a fejembe, az a kevés, ami bejutott mégis,  osztálytársnak köszönheti. Osztályfőnökünk - beleszámítva a megbízottakat is - éppen fél tucat volt s a sorban az utolsó egy kedves, szőke, tapasztalatlan, pályakezdő fiatal tanárnő.

      A negyedik évben az érdemjegyeim átlagán 0,5 tizedet javítottam és lettem 3,7-es. Ez a javítás minden bizonnyal az ingázás helyetti kollégiumi elhelyezésnek volt köszönhető. Így hát egy kicsit mérgelődtem magamban a színhármas érettségin, de ez nem tartott tovább öt percnél.

Én úgy éreztem, hogy magyarból és oroszból többet érdemelnék. A vers elemzésénél hibaként rótták fel azt, hogy túl sok saját véleményt közöltem. Az elégedetlenkedő orosz tanárral a szlávok óriás nyelvén vitatkozgattam a hozzá nem értő elnök füle hallatára.

A matek hármasra meg földhöz csapkodtam a fenekemet, mert a tételek felével nagy valószínűséggel nem tudtam volna egy bizottság előtt megbirkózni. Az szóbelijénél egy bennünket csendre intő és a tábla sarkán hosszasan eltűnődő felügyelő tanár minden bizonnyal segített, aki mintha rámutatott volna egy kihúzandó cetlire? Sokkal később találkoztam egy pedagógussal és eldicsekedhettem neki. Ő volt az, aki elsőben megmondta, hogy matekból nem fogok leérettségizni és az is, aki egy másik tantárgyból, énekből nem volt hajlandó hármasnál jobbat adni, "csak" indokolással magyarázva. (Egyszer lerajzoltam, észrevette, megmutattam.)

A testnevelés még javíthatott volna, de nem sorolták az érettségi tantárgyak közé. Pedig hát nagyon nehéz volt minden óra elején sorba állni a magasságunk szerint. Majd az egész osztály takart el előlem mindig, mindent. Még jó, hogy negyedikre néhányukat megelőztem.

    Az érettségi bizonyítványomat az idők során alig keresték. Az pedig, hogy miből, milyen jegyeket tartalmaz, igazán komolyan soha, senkit nem érdekelt. Eltelt azóta 44 esztendő, három gyermekem is maturált. Miattuk nem igazán idegeskedtem, készültek és teljesítettek. Az eredményeik talán már jobban érdekeltek másokat?

     A statisztika már ontja az adatait, amelyek szerint ebben az évben nem igazán sikerültek az érettségik. Mi lesz, ha a kötelezővé váló 50 óra munka ezt a helyzetet még tovább rontja? Akkor én is meg tudom már magyarázni a hármasaimat, hiszen a négy nyáron az ezer órát is meghaladta a munkával eltöltött időm, ám erre fogni helytelen lenne. Szüleim, idősebb testvéreim noszogathattak volna többet, vagy a tanáraim kényszeríthették volna ki belőlem a komolyabb tanulni akarást? A hármasokat mindenki elfogadta, a jobb jegyek közös öröme elmaradt.

Ahogyan lassan elmaradtak a gyerekek is az öregedő alma mater falai közül és az apró kicsi sírásokat, a kacagást és a zsivajt elrabolta a csend.

Rozsdafarkú

     Csak azért is megmutatja, magának és másoknak is, az egész világnak, de leginkább a párjának. Igaz, hogy a Papa már nem kapálgat a kertben, mégis az ott sorakozó ágyások gondozottabbak, mint bármikor. A fagycsípte krumpli behozta a lemaradást és a legszebben virágzik a patak partján. Bő termése ígérkezik, mint a tavaszi borsónak.

A labdarózsa szikrázó fehér gömb, kacérkodik a nappal. Még levelet se hoz, hadd pukkadjanak irigykedve a téli álmukból felébredt, szirmukat óvatosan bontogató cserepes virágok.

Az aprójószág is rendben szolgálja a gazdát és a macska is megfogja az ide tévedt egeret. Megújulni készülődik a konyha is, színét válogatja, árvalányhaj lesz talán, a bútorhoz leginkább illő, vagy egy halvány sárga?

Minden megy hát a maga megszokott útján. Csak most már egyedül. Néha sajgó derékkal, de fáradhatatlanul teszi a dolgát, nem bajmolódik.

     Egyszerre valami szokatlan történik. A labdarózsa szirom erdőjét harsány melódia töri át, leplezetlenül udvarol a madár. Így van ez minden tavasszal, ám néhány nap múlva fészket raknak a bokorral szemközti kis ablakba. Soha madár ott még nem költött. Hiányt pótol, meleget áraszt és az elhagyatottság érzését oldja a rozsdafarkú pár.

És az egykor pirospozsgás leány, ősz fürtjeit szemérmesen takarva már csak a jobb szemével sír, a ballal meg a világra kacsint, amint teszi azt a hegytetőn lengedező árvalányhaj.

Bohócforradalom

     A gyülekező bohócokat számlálgatták a tudósítók. 500,1000, később 15000, vagy annál is több? Az tény, hogy történelmünkben ilyen néven még nem szerveztek demonstrációt és az is lehet, hogy rekord született az egybegyűlt bohócok számát illetően. Kár, hogy a bulin két főbohócot - leginkább a rendvédelmi szervek korán nyugdíjazott vezetői közül- nem láthattam, azt pedig kifejezetten sajnálom, hogy a névadó bohócügyi államtitkár sem mutatkozott. De gyorsan eszembe is jutott a távollétük oka. Egész nap, sőt a megelőző napokban is lázasan dolgoztak azon, hogyan lehetne minél visszafogottabbá tenni ezt a forradalmat, amelyet a kormányfő megpatkolt biztosítéka gyújtott lángra.

Születtek a tiltó intézkedések, a szolgálatba szervezések. A rendezvényt biztosító rendőrök kiválasztása se lehetett könnyű dolog. Vajon a provokátorok önként jelentkeztek? Hányan vegyülhettek el a tömegben hangfelvételre és képrögzítésre alkalmas eszközökkel? A bohócokat szállító járművek tüzetes átvizsgálása hozott-e eredményt, vagy csak késedelmet okozott? A mobil telefonok elnémítására is gondolni kellett! Pedig ezeket - még a kis őrmesterét is - bármikor lehallgathatják.

Természetesen ezek a kusza gondolatok csak az én hülye fejemben születtek meg, a valóságban pedig egy, az érdekeit védeni kényszerülő csapat tisztességes tüntetése zajlott le. Vagy több volt már ennél? 19561 szavazó lapot számoltak össze. Az urnába cetliket dobók a rendvédelmiseken kívüliek óhaját is kifejezték. Erre oda kellene figyelnie a bohócügyi államtitkárnak, mert ezek a jelenségek a demokrácia testén keletkezett sérüléseket hivatottak orvosolni.

     Jól megosztotta ez a kis forradalom az érintett szervezeteket, sajnos az egész országot is. A távol maradó szakszervezet szégyellje magát a két szervező pedig legyen büszke önmagára és a megjelenő bajtársaikra. A bajtársak - egyenruhásoknak és bohócnak álcázottaknak egyaránt- szívét sokáig melengesse az az érzés, hogy bátran kiálltak a nagyvilág szeme láttára önmaguk, az éppen szolgálatot teljesítő munkatársuk és a bohócok között megjelenni - többségükben - félő elöljáróik vélt, vagy valós érdekeikért.

     57 év volt a felső korhatár, amikor én nyugállományba vonultam. Ennyi voltam magam is, amikor pontosan a születésnapomon köszönhettem el a teljes személyi állománytól, kedves ismerőseimtől, elöljáróimtól, akik megtisztelték az egyszerű virslis-sörös estebédet. Az akkori miniszter leküldött egy emléktárgyat, amit a harmadik sorból adott át a megyei vezető. Ennek igazán örülhettem, mert olyan ember nyújtotta a kezembe a dísztőrt, akit mindig is szerettem. Két hét múlva - mert ugyebár önkormányzati intézmény lennénk - a testületi ülésre kaptam meghívót, ahol egy szép vázát és helytelen adatot tartalmazó emléklapot kaptam majd 20-éves parancsnoki tevékenységemért. Igazi ajándékom az a bársonykötésű tabló volt, amit az aktuális személyi állománytól, az utolsó szolgálati napomon a velem együtt lélegző tűzoltó bajtársaimtól kaptam.

    A korkedvezmény azért van, mert megfáradunk addigra. Szó nélkül nyugállományba kell vonulni, hagyni másokat dolgozni, nincsen nélkülözhetetlen ember. A fiatalon, idő előtt nyugdíjazott rendvédelmis "nagyemberek" közül sokan miért jöttek vissza, miért nem adják át szolgálati helyeiket a fiatalabbaknak?

    33 év tapasztalatát meg szeretném osztani, annyi marhaságot mondtak már el erről az idő előtti nyugdíjba vonulásról! Már nem voltam állományban, amikor a 38-éves fiatal tűzoltó, akit annak idején én vettem fel, megkeresett és csak annyit mondott szomorúan:

  -Főnök! Én úgy szégyellem magam! Ezt nem akartam, de mi mást tehettem volna? - ennyit szólt csupán.

Tudtam miről beszél. Arról, hogy alperesként a bíróságon veszíteni akartam, hogy a pótlék kifizethető legyen a tűzoltóim számára, arról, hogy a bírónőnek újdonságot mondtam azzal, hogy a per tárgyában a legkevésbé én vagyok a potens. Kérésem ellenére nem volt hajlandó egy belügyminisztert megidézni, viszont lemondott a perköltségről.

A mit tehettem volnában benne volt az is, hogy elmaradt a 13. havi (Arányos részéért már nyugdíjasként évekig küzdöttem, amíg megkaptam.), a néha megkapott kevéske jutalom, elkoptak a lehetőségként lebegő kitüntetések és helyettük az újakat mások kapkodják, elfogadhatatlan mértékben megdrágultak a privatizált belügyi üdülési helyek, csökkentek a kafeteriák, éveken keresztül megfeledkeztek a bérek - forint romlását ellensúlyozó - minimális emeléséről, máig nem fizették ki a túlóra pénzeket. És biztatást sem kaptak, vagy jó szót, halvány ígéretet. Kicsi erkölcsi elismerés is eredményt hozhatott volna. Ám helyette az elbizonytalanítás, a fenyegetés, a félelem keltése uralkodott úgy, hogy a szakmai kérdésekkel komolyan már senki nem foglalkozott. Megjegyzem, hogy a belügyminiszter, nyilatkozata szerint azért tartja szükségesnek az önkormányzati tűzoltóság visszaállamosítását, mert nem látja kellő színvonalúnak a tűzoltóságot "fenntartó" önkormányzatok ez irányú tevékenységét. Valaki súgja már meg neki, hogy a tűzoltók szakmai irányítása 1948-óta töretlenül az ő feladata.

     Ilyen körülmények között kellett döntenie a fiatal tűzoltónak, rendőrnek - 1996-os törvény előtt felszerelőnek -, hogy a jogszabályi lehetőséggel élve a havi fizetésnél magasabb nyugdíjat válassza, vagy szolgáljon csendben tovább. Természetesen a nyugdíjat választotta és mellette egy másik kereső foglalkozást, mert a kettő együtt a gyerekei nevelését és az elfogadható szintű életvitelt eredményezte.

El kell azt is mondani, hogy a rendvédelmisek többsége a "belügyi szolgálatra alkalmatlan" minősítéssel lett nyugállományba helyezve. Ez ugyebár azt jelentette, hogy akár 10 %-os egészségkárosodással - a civil 50% helyett- megkaphatták az obsitot. Ezt nem a területi ORSZI- bizottságok, ezt a belügyi orvosi szolgálat állapította meg. Éveken keresztül senki nem mondta, hogy állj!

     Európa más országaiban is nyugdíjaztathatók idő előtt a rend szolgálatára hivatottak. Van, ahol kevesebb szolgálati idő kell hozzá. Igaz, csak fél nyugdíjat kap (Azért az sokkal több, mint itthon az egész!) és új munkahelyet. Láttam! Az öregebbje ugyanott élte az életét tűzoltás és műszaki mentés nélkül, szolgáltatói tevékenységet végezve, nyugdíján felüli fizetésért, természetesen. Én pedig, ha tudtam, az orvossal való konzultálás után kímélő beosztásba helyeztem utolsó szolgálati évében a Józsi bácsit.

62-éves korára viszont a Józsi bácsiék sokan lesznek és annyi kímélő beosztás nincsen. Ők már nem lesznek alkalmasak vonulós szolgálat ellátására. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az vagy nem ismeri az átlag magyar 62-éves egészségügyi állapotát, vagy fogalma sincs a szolgálati feladatokról.

     Arról sem szabad megfeledkezni, hogy közös megegyezéssel is nyugállományba helyezhető a rendőr és a tűzoltó. A katonát azért nem említem, mert nem volt ott a bohóctüntetésen és azért nem, mert ő egy közúti afganisztáni baleset miatt azonnal hősi halott, míg itthon az atrocitásoknak és napi veszélynek kitett rendőr és tűzoltó tényleg, napi megélhetési problémákkal küszködik. Az önként jelentkező és háborús körülmények között szolgáló zsoldos katona halála azért elszomorít és részvétet kelt bennem, csak a hősi halálról mások az elképzeléseim. Normális esetben az 55 év körüliekről volt szó, akik számára a szolgálat maradéktalan teljesítése már kemény testi, vagy szellemi erőfeszítést jelentett. Néhány főt valóban el lehetett bújtatni, néhányat már nem, ők mentek el közös megegyezéssel nyugállományba.

Ez a mód, hogy közös megegyezéssel megszabaduljunk valakitől, egyszer csak elharapódzott. Leginkább a parancsnoki gárdát érintette. Nem tetszel! Van 25 éved? Viszontlátásra! Új választás, új kormány, ismétlődő feladat. Kizárt dolog, hogy annyi megyei katasztrófavédelmi igazgató és annyi városi tűzoltóparancsnok alkalmatlan lett volna a feladatának teljesítésére, amennyit tavaly április óta lecseréltek. Ők 57 év alattiak voltak. Van-e akkor erkölcsi alapja ennek a kormánynak arra, hogy őket szolgálni visszahívja, amikor helyüket másokkal betöltették?

     Okfejtésem szerint sokkal több embernek kellett volna megtelítenie a jó öreg Duna hídját és környékét a bohócforradalomban, mert lehet, hogy Te következel, aki nem voltál ott és egyedül Te is kevés leszel.

     Európa vagy betartott nekünk, vagy magunkra hagyott, megtette szívfájdalom nélkül ezt 2004 május 1-óta is.

Vagy most csinál valamit?

A tarka hó látta

     A héten meghalt a Magyar Köztársaság volt Köztársasági Elnöke. Nagytudású, szerény ember, tette a dolgát a legjobb belátása szerint, kicsit talán öregesen, kicsit selypítve. Tiszteltem Őt úgy, ahogyan egy átlag magyar állampolgárnak tisztelnie illik az egyenlők között első emberét. Részvétem a szeretteinek. Nyugodjon békében!

     Elnökünket napokkal megelőzve váratlanul hagyott itt jó cimborám, barátom, Józsi Bátyám. Barátságunk nem régi, mindössze húsz éves. Egyszerre hogy felértékelődött ez az idő!?

Most hiányzik és már hiába is keresnénk társaságunkban, csak ha megidézzük, találkozhatunk vele. Soha nem lesz már a csapatban a névnapi összejövetelekkor. Megjelenésében a pedantéria, viselkedésében a báj és a tréfa olyan volt, hogy pótlását meg sem kísérelhetjük. Igaz, nem is akarjuk, hiszen ilyen könnyed eleganciával, harmonika virtuóz felirattal hirdetni a vándormuzsikusok találkozóját a Balaton partján a létrára felakasztott plakáton egyikünk se lenne képes. A garázssoron valamit mindig fúró-faragó, örökké mozgó és újat tervező ember nem jelenik meg közöttünk nyakkendős öltönyben, nem húz már elő egy magakészítette ajándékot, nem kér már meg arra, hogy ahhoz illő mondókát készítsek. Munkahelyének, a bányának a nyomait néhány bőre alá "beültetett" széndarabka formájában hordozta. Csak szeretettel beszélt a bányászokról, a bányáról.

     Ha még egyszer kezdhetné, lehet, hogy tűzoltó szeretne lenni. A baráti szálakon kívül munka is kötötte hozzánk. Alapítványunknak sosem hiányzó kuratóriumi tagja volt. Ilyen nincs, mégis a "Tiszteletbeli Tűzoltó Alezredes" címet adományoztam neki, kifejezve ezzel tiszteletünket, megbecsülésünket és szeretetünket.

     Jó harmonikás volt, eredeti fekvésben játszotta a dalait basszus kísérettel. Nem túl gyakran muzsikáltunk együtt, de olyankor szívesen, egymást és a másik hangszerét is tisztelve. Egyik névnapomra barkácsolt nekem egy hegedűt, vonóval. Hiába vannak rajta a kulcsok a húrokkal, nem szólal az meg. Amikor meglátom a sok munkát igénylő, használhatatlan darabot, hát a legkedvesebb zenéket játszom rajta kifogástalanul és játék- tudásomhoz nem illő gyönyörűséggel.

Képzeletem óriási, hallani tudom a harmonika szavát is. És annak sincsen semmi akadálya, ha valóban húzom a vonót, a jó harmonikást mellettem érezzem. Józsi Bátyám! Amikor egy új minőségben először érinted a billentyűket és préseled kifelé a levegőt, a felhangzó dallam engem is juttasson eszedbe!

     Az egykori Köztársasági elnököt sajnálom. Józsi Bátyám miatt bánkódok, vele ismét elpattant egy kapocs.  Remélhetjük, hogy sokáig nem felejtődik el, amit akkor, ott a temetőben a tarka hó láthatott, ahogyan letesszük egyenként, búcsúzó barátunk sírjára a megemlékező szál virágainkat.

                                                                                                                                     

Isten Veled! Menj hát békével. Megtartunk jó emlékezetünkben.

 

"Jó cimborák, most fel, töltsetek!

Emlékére apadjon pohárban a bor.

Maradj csendben! Figyelj! Hallod?

Acélos zenével feszül, s újra egyben a lánc."

 

 

 

 

 

Mama

     Két ember egymáshoz fűződő viszonyában mindig is nagyon sarkalatos kérdés a viselkedés. A másik megismerése és korlátozások nélküli elfogadása lehet a kölcsönös tisztelet eredményezője, amely biztos alapját teremti meg a rendnek, a fegyelemnek, a békés egymás mellett élésnek.

A kapcsolatainkban törekszünk ugyan egy ilyen idilli állapot elérésére és fenntartására, de teljességében ez soha nem sikerül. Nem azért, mert kutya nehéz a dolog, hanem azért, mert nem vagyunk rá képesek. Élünk együtt a hibáinkkal, ismerjük is azokat. Elhagyjuk, leszokunk róluk, megszüntetjük őket és mindig újak születnek. Olyan ez, mint az út pora, ami folyton rád száll. Akárhányszor is fogod a prakkert, marad benned kiporolni való.

Csak a helyes arány a fontos.

     Magatartásunk alakításában jót játszik egymással az értelem és az érzelem. Az egyik nevelés kérdése, a másik meg annak minőségétől függően csak úgy rárakódik az emberre.

Felnövünk, leszünk valamilyenek, gyerekeinket neveljük azzal a nem titkolt reménnyel, hogy nálunknál különbek és jobbak legyenek. Azután az eredménnyel tulajdonképpen elégedettek is vagyunk.

A szerencsés emberek a kicsi unokáik alakításában is részt vehetnek. Arra kell csupán ügyelni, hogy az elérni kívánt eredmény lehetőleg egyezzen meg a szülők elképzelésével és az unoka ne hasogasson fát a nagyszülő hátán.

Meg vagyok elégedve magammal, mert nagyon sok okos dolgot leírtam a nevelésről, amik talán egy huncut garast sem érnek, mert ...

     Megismertem a jóra nevelés legegyszerűbb és leghatékonyabb eszközét.

A lányok drágák, aranyosak és kedvesek. Szeretetből font érzelmi szálak kötik őket a nagyszülőkhöz. Néha pedig rakoncátlanok és szófogadatlanok. Ekkor jön a Mama és emelt, ám szigorúnak a legkevésbé sem mondható hangon szól az éppen kis csibészre:

   -Eszter! Megpuszillak!

A kislány feltekint a mamára és olyan mosolyt varázsol az arcára, amellyel a vétkét árulja el. Csodálatos módon ugyanez a mosoly tükrözi a jóság ígéretét is. Felemelt kezekkel indul a mama felé, hogy pusziját bevasalja.

A mama pedig nem tehet mást, mint lehajol, átölel és adósságot törleszt.