Utcanevek újrakeresztelése

Önkormányzatunk képviselő testülete novemberben meghozta a döntését, amelynek alapján Kökönyös városrészben átkeresztelik a Gorkij utcát. Az új névadónak egy sokak által ismert és köztiszteletnek örvendő Kiss József lokálpatrióta, írót, helytörténészt,  választották.

Ennyi a rövid hír a hosszú évek óta országosan zajló folyamat helyi "időszerűségéről". Foglalkoztam már ezekkel a "rendkívüli" keresztelőkkel, de ezt a mostani döntést nem tudtam szó nélkül hagyni. Hoztak egy törvényt a közterületeket és utcaneveket érintőt. Minden olyan személy nevét le kell radírozni a táblákról, akik összefüggésbe hozhatóak a XX. század önkényuralmi politikai rendszereinek kiépítésével, fenntartásával kapcsolatban, vagy azokban vezető szerepet játszottak. A törvény a megítélésben lehetőséget biztosít a Magyar Tudományos Akadémia hozzáértő tagjainak megkérdezésére is. Nagyon gyorsan, szoborral együtt eltűnt a Lenin tér, követte azt Sztahanov, Sallay Imre és Fürst Sándor is. Meggyőződésem, hogy Uljanov nem azt a Szovjetuniót akarta, amelyiket mi megismerhettünk. Sztahanov egy kiváló munkás volt, akit melós társai rendre kiszolgáltak, így vált -irányított csalással- képessé óriási teljesítményre. Sallay vezető szerepe a KMP munkájában nem vitatható, de a pártba 23-évesen belépő Fürst Sándoré annál inkább. Mindketten feltétel nélkül hittek egy igazságosabb, szebb jövőben. Ez elég is volt a hatalomnak, hogy őket meghurcolják, a biatorbágyi merénylet elkövetésével megvádolják és 1932. júliusában életüktől megfosszák. Hiába tiltakozott ez ellen röpiratokban József Attila és Illyés Gyula is. Fürst Sándor mellszobrát 1958-ban avatták a Puskin téren de helyeztek el belőle iskola udvarába is, amelynek nevet adott. A Puskin tér ma Brenner park, a szombathelyi suli udvara se dicsekedhet a "merénylővel". Semmi gondom nincs az építésszel, de mi bajuk lehetett az új keresztszülőknek Puskinnal? Talán a meggondolatlan párbaja d' Anthés kalandor cári tiszttel? Azután volt még Népköztársaság utunk és Moszkva terünk is. Államformánk nevét aktuális helyzetünk adta, az orosz világváros jelenléte nem feltétlenül politikai meggyőződésből díszítette Budát.

A törvény szövegét megalkotók feltételezték azt, hogy lesznek majd vitás kérdések. Nem gondolom, hogy túlságosan sok esetben kértek volna szakvéleményt az akadémiától, megoldották a problémákat helyben az okos emberek. Ha az MTA egyik speciális bizottsága által anyakönyvezni engedélyezett keresztnevekre gondolok, talán jobb is.

Harminc évvel az önkényuralmi politikai rendszer megszűnése után most idén ősszel változik a Gorkij utca neve, ez így majdnem komolytalan. Mi a baj Peskovval? Bírálta ő még Lenint is! Írói értékét ugye nem kérdőjelezi meg senki? Miért nem történt meg a névváltoztatás eddig? Ki kezdeményezte és mi okból? Talán az érintett lakók verdesték sűrűn az önkormányzat ajtaját, követelve a változtatást? Mindössze egy-két embernek jutott eszébe házának faláról Gorkij nevét eltüntetni, mert számukra az már elviselhetetlenné vált? Vagy nem is ott élő ember dobta fel ezt a labdát? Hasonló mondatokat szerkeszthetnék az új névvel kapcsolatban is.

Van-e jogosítványa nálunk  az utóbbi három évtized hatalmat gyakorlóinak arra, hogy neveket változtassanak? Nem hiszem hogy lenne! A mi országunkban ma is csecsemőként fekszik bölcsőjében a demokrácia. Minden utcára kitett név visszatükrözi a történelmünket, ezért néhány kivételtől eltekintve ott vannak jó helyen, ahol vannak. Négy évig gimnáziumba, jártam, mégsem jutott soha eszembe, hogy Kún Bélának hívják azt, ettől még egyetértek a gimi nevének megváltoztatásával. Az érettségi magyar írásbeli tételek lehetőséget adtak 1848, 1919, 1945 évek közötti választásra. "Népünk három tavaszának tükröződése líránkban" címet viselte a megoldandó írásbeli. Nem az egymástól távoli tavaszok kiértékelése, hanem az a néhány lírikus kiválasztása okozhatott csupán gondot. Szerencsém volt, hogy szerettem Petőfit! Halkan írom le, a harcos katona, forradalmár költő egyesek szerint Barguzinban írogatott és tanítóskodott a szabadságharc leverése után.  Nem hiszem el, senki ne is említse ezt, mert a végén valamilyen okos Tódor még átkeresztelteti a Petőfi terünket Kugotowicz Manóra. Bár a térképésszel sincs bajom.                                                                                                                         Nem fogadhatom el olyan személyek szobrainak közterületre helyezését, akiknek a neve rendesen megosztja a tízmillió magyart. Márpedig ez mai gyakorlat. A mindenre alkalmas, a törvény szellemében utcanevekre számításba se jöhető "politikusoktól" hangos a hatalom. Megélhetjük még azt is, hogy a hazáját elhagyó Kossuth Lajos, vagy Rodostóban bujdosó II. Rákóczi Ferenc is lecserélődnek?  Tavasz utca lesz a Nyár utcából csak azért, mert júliusban néhányunknak nem tetszőn, erősebben tűz a nap? Lehetséges, de egy dolog biztos. Január elején, amikor leesik a hó, a szállongó pihék már nem találják a Gorkij utcát.

 

Szerethetem úgy a hazámat

„Szerethetem úgy a hazámat, ahogy a hazám nem szeret engem!" Cserdi község egykori polgármestere fejezte így ki hazaszeretetét. Bogdán Lászlónak hívták, július végén halt meg. Azt mondják, önkezével vetett véget életének.

A Zselic alatt a Mecsekháton ebben a falucskában 350 ember él, többségében cigányok. A település 2006-ban olyan polgármestert kapott, aki a párját ritkítja. Aktívan politizált, tervezett és végrehajtott. Kapcsolatokat teremtett, ágált és dicsért. Hagyta magát meggyőzni és győzött meg sokakat. Másfél évtized alatt megmutatta, hogyan kell és lehet kenyeret adó munkát adni az emberek kezébe. Láttatta azt is, miként lehet kitárni az iskolák kapuit a közösségük gyerekei előtt. Követni való mintát tett le az asztalra, kulcsát a velünk élő cigányság felzárkóztatásának.

Ismertem közülük a tanítót, a bányászt, a kereskedőt, a muzsikust, a teknővájó fafaragót, a kertjét művelőt, az erdei gombát gyűjtögető napszámost, a lusta kiskatonát. Azután ott fent valamit elrontottak. A cigány édesanyák gyakrabban hozták világra a kicsinyeiket a család megélhetésének szolgálatára. A hatalom közben nem adott munkahelyet nekik, arra kísérletet sem tett. Mindennek az eredménye az lett, hogy a számában nagyra nőtt kisebbség a kilátástalanság, a teljes megosztottság és a szegénység mély gödrébe süllyedt. Nem érkezett segítség a sajátjaiktól sem, sőt! A kormány kényszerű milliárdját éppen az kótyavetyélte el büntetlenül, talán "kiérdemelt" segítséggel.

És akkor jött Bogdán László, aki megmutatott egy utat a kátyúból kivezetők közül. Amit tett, az nem tartozott a csodák közé, vagy talán mégis? Követői nem igazán akadtak, segítők is alig. Kitartóan és fáradhatatlanul tette a dolgát egészen addig, amíg a gondjai fel nem őrölték egészségét. Úgy hírlik, hogy azoktól és egyre súlyosbodó betegségétől menekülve választotta inkább Cserdiben a temető csendjét. Családja kérésére kevesen kísérték végső nyughelyére.  

Nincsen "cserdi csoda" és nem is volt! Nyomoznak a faluháza-körüli korrupciós ügyekben. Ilyen és ehhez hasonló mondatokat szajkóznak igazán meggondolatlanul írt-és mondott csatornák, gyalázva és gyaláztatva egy ember emlékét. Csúnya divattá vált a védekezésre már képtelenek gyanús ügyletekbe keverése. Így járt az egykori polgármester is. Elszámolási problémák, titkokkal övezett hívások, eltűnt milliók, büntető feljelentések, bizonyítatlan rágalmazások. Én nem tudhatom, hogy ez utóbbiak mögött, milyen érdekektől vezetve, kik állnak. Az eltelt hosszú hónapok szótlansága azt a feltételezésemet erősítik meg, miszerint rosszakaratúak mondvacsinált, kegyetlen játéka volt mindez.

A falu első embere sok barátot szerzett magának. Hogy közülük melyik az igazi, már nem fogja mindegyikről megtudni. Az biztosan nem abba a körbe tartozik, aki most a neve hallatára szégyenlős, kierőszakolt mosolyt csal az arcára. Azoknak hiányzik, akiknek ő tartott lámpást a kezében és adott hitet egy szebb és jobb életre. Járóka Sándor az éjszakázó "Király" jut eszembe Lászlóról. Mindig csak jó kedvvel és vidáman nyújtotta baráti kezét és adott munkát akkor is, ha a szívét összetörni, a lelkét meggyötörni igyekeztek. Nem kellett bebocsájtást kérnie az Egek Urától, nyitott kapu várta. Én nem ismertem személyesen, soha egy szót nem váltottam vele. A sajtón, rádión, televízión keresztül kapott információk segítettek eligazodni Cserdi sorsának alakulásában. Pár éve megállt valami. A polgármester fejszéje kicsorbult. Túl nagy fába vághatta azt, idő előtt! Az éles szerszám nyelét csak egyedül markolta. Mi magyarok -ha még István király gyermekeinek, vagy azok fogadott testvéreinek érezhetjük magunkat- nem vagyunk alkalmasak szerető kezet nyújtani a cigányoknak. Bogdán László ehhez még korán született.

Madár volt, ritka és fehér, mint az a holló. Egyenes gerincéről, tisztességéről és becsületéről soha nem kellett, hogy meggyőzzön. Megtette azt egy pillantás a szemeire. Ha most elénk állhatna, a szokásos nyíltságával és őszinteségével felelne minden kérdésünkre. Választ adna a kimondatlanokra is. Befejezésül megismételné leghőbb vágyát tükröző gondolatát abban a reményben, hogy abból egyszer majd eltűnik a tagadó szócska: "Szeretem úgy a hazámat, ahogy a hazám nem szeret engem!" 

 

Névnapi virágok

Nem minden évben van mód arra, hogy november második felében bimbózó rózsaágat szakítsak a kerti bokorról. Idén megtehettem, éltem is a lehetőséggel. Névnapján első dolgom volt megköszönteni Őt egy szál, szirmait már kibontó sárga rózsával. Kapott másoktól cserepeseket is, de a lányok a színesen földre hullott faleveleknek újra életet adtak. A belőlük készített csokor biztosan a szebbek közé tartozott. Ám ezt a tizenkét szál tarka rózsát még  meg is fejelték. Az unokák friss levegőt szívni mentek ki a szabadba. A rövidke csavargás közben a körtvélyesi oldal zöldjében közösen gyűjtöttek egy bokréta mezei virágot. 

Hazaérkezéskor együtt nyújtották át ezt is a Mamának. Csak úgy, csak szeretetből.

Karácsonyi örökzöldek

Közeledik a karácsony ünnepe, amikor mindenki lelkében nagyobb helyet foglal el magának egy érzés, a szeretet. Megemlékezni a Megváltóról, ajándékozni, összetartozást kifejezni a zöld fenyő körül, ezek már eltérő módon valósulhatnak meg. Istenben vagy hiszünk, vagy nem. A bizonytalanok -közéjük tartozok magam is- általában akkor fordulnak hozzá, ha baj van. Eltérő gyakorlata van az ajándékozásnak. Akinek degeszre tömött a pénztárcája, hajlamos drága tárgyakkal borítani a fenyő alját. A szegény ember hosszú töprengés után választ ki egy-egy játékot, vagy könyvet. A még szegényebb a karját nyújtja ölelésre. Az egymást őszintén szeretők pillanatok alatt tudni fogják, mi az amit örömmel elfogadhatnak, mit hozott számukra a "Jézuska"?

De én most csak a zöld fenyőről akartam írni!  Bizony előfordul, hogy nem tudom fegyelmezni magam és sorokat telítek meg másról. Német szokás alapján honosult meg ez az ünnepi kellék a mi hazánkban. A fiatalon kivágott növény  Jézus önfeláldozó életét szimbolizálja. A gyökereitől megfosztott fácskát akkor csak az vigye be otthonába, aki magáénak vallja Krisztus tanításait? Nekem fáj minden egyes kivágott fa, mégsem ágálok a fejsze csattogása miatt, mert aki azt a kezében tartja, holnap új csemetét ültet, mert az adja neki a kenyerét, az életét.

A leírások szerint Brunszvik Teréz volt az első, aki nálunk fenyőfát állított karácsonykor. A nevelés területén jeleskedő grófnő Martonvásáron lévő birtokán tette ezt 1824-ben. Elterjedt és szokássá vált a fenyő illatával megfűszerezni szentestéinket. Én még emlékszem a magunk festette diókkal és a mézes puszedlikkal díszített fáinkra, rajtuk a minőségükben előnyükre változó szaloncukorkákra. A tűlevelek ékesítése egyre cifrább lett. Látok már olyanokat is, amelyek a hivalkodás eszközeivé váltak. Ugyanakkor észreveszem azt is, hogy belőlük sokkal kevesebb talál gazdára a piacokon. Helyettesíti őket a sokszor használható műanyag, vagy csak egy ágacska a régi fenyőből. Meghalt volna a szeretet? Nem hiszem. A sors szétszakítja a családokat, nagyra nőttek a távolságok és megemberesedett a szegénység is. Ha feldíszített karácsonyfa nélkül is, de léteznek azok a szerető szívek, ha kicsit szomorkásan is, elfojtott könnycseppekkel takarózva.

A faluvégi körforgalom kertjében él egy fenyő, állandó dísze a közösségünknek. Az évek során látjuk, ahogyan terebélyesedik és magasra nyújtózkodik, szimbolikus jellegét mégsem veszíti. Karácsonykor feldíszítve ad számunkra helyet a találkozásra. Rövid műsorocska, beszélgetések, apró falatok ízlelgetése és forralt bor kortyolgatása közben barátságos együttlét. A fácskát talán 25-évvel ezelőtt Sándor és barátai ültették. Neki maradt meg egy csemete az óvoda udvarának fásításakor. Munkájuk eredménye a magasra felszökött zöld fenyő ma arra késztet bennünket hogy körülötte a falu apraja-nagyja egyidőben tegyen eleget megjelenési kötelezettségének. Szerencsések vagyunk. Másutt ilyenkor már keresik a kivágható nagy fenyőt, az ajándékozót. A darus autókon érkező hatalmas fák helyére én inkább ültetnék évtizedekre is elegendőt. Vagy kineveznék egy meglévő nagyobb fát fenyőnek, mert az ünnep és a megemlékezés a fontosabb. Így azután a beszerzés, felállítás, elszállítás feladataira használt idő fordítódhatna a szervezésre a minél több, szeretetre vágyó és azt adó ember meghívására.  Csak magamban morgolódok, amikor "látom" a fa körül az indokolatlanul hiányzókat. Pedig Zoli a kis unokája segítségével -gondolva a következő évtizedekre- már új csemetét ültetett a virágokkal díszített körforgalomba.

 

Igazán könnyen beszélek, mondhatják mások. Mert egy erdőcske mellett élek, amelynek fái minden évszakban csodásra varázsolják a környezetemet. Ettől minálunk még minden évben baltát látott fenyő díszíti karácsonykor a nagyszobát. Mit sem érne ez, ha nem sürögne körülötte egyidőben unokáim angyali kara és az egész nagy család. Azért amikor a tél hófehérré varázsolja az udvart, nem felejtem el megcsodálni a kertemben élő karácsonyi örökzöldeket.

Váltakozó magasságok

Édesanyámnak vagy megnehezítettem, vagy megkönnyítettem azt a szombatját, nem tudom. Rutinosan hozhatott a világra hetedik gyermekeként. Amikor kinyitottam a csipámat erre a világra, nem készült arról fénykép, feljegyzés se egy imakönyvbe, sem rovás formájában egy ajtófélfába. Így nem is tudom, hány grammal  születtem és mennyi centit mutatott a mérőszalag sarkamtól a fejem búbjáig. Kicsi és vézna babácska, lehettem, nagy-sokára értem csak el a 175 centimétert és a hatvan kilót. Amikorra felnőtt lettem és kérdeztem, Anyu nem emlékezett már ilyen adatokra. 

Gyermekeim nem járhatnak így. A születési adataik őrzött dokumentumok. Magasságuk változásait a felnőtté válásukig rendszeresen mértem és az aktuális centit felírtam. A nagyszoba szekrényének ajtajára ragasztott papíron unokáim "nyújtózkodásait" rögzítem. Kinyitják azt, oda állnak és én megjelölöm az éppen mért magasságot. Több mint tíz éve húzgálom a kicsik vonalait, tavaly emelni kellett a firkálandó papírka magasságát. 

A múltkor megfordult a világ. Én álltam a nyitott ajtó elé és az unoka húzta meg ceruzával a vonalat. Az eredményt nem kürtöltem világgá, mintha pár centit változtam volna.

                                                                                                                                                                          

Grundoktól az arénákig

Akármilyen dimbes-dombos ez a Hegyháti járás, mindegyik községében akadt egy félhektáros sima terület, fűvel benőtt, gondosan ápolt. No jól van, volt olyan is, amelyik egy kicsit lejtett valamerre, de a futball játék falusi követelményeinek a pályák mindegyike megfelelt. Gazdájuk is volt ezeknek a területeknek, legtöbbször a társadalmi munka. Kevesen voltak országos szinten a játékukból megélő focisták, mégis abban az időben gyakran örülhettünk e sportág nemzetközi sikereinek.

Sok embert megmozgatott, hogy vasárnaponként zavartalanul játszhassa le meccsét a település foci válogatottja. A mérkőzés napján a kiadós ebéd után a kicsik és nagyok, a fiatalok és idősek a frissen kaszált gyep szélén érdeklődve várták a találkozó kezdetét az eredmény alakulását. Nálunk volt akinek ülőhelye is akadt, egy háromlábú székecske, amit a gazdája hozott magával. A játékában mindig biztos Magyari Pista, a legfürgébbek közé tartozó Bütyök  minden mérkőzésen rászolgáltak buzdító füttyeinkre, magasra emelt karjainkra. Bekiabálás, hangos biztatás, a bírót ócsároló megjegyzések akkor is a kelléktár eszközeihez tartoztak. Ritkán előfordult az is, hogy a játékosok, vagy a szurkolók akasztották össze bajszaikat, de nem ez volt a jellemző. Hazafelé ki lehetett értékelni a meccset és még vacsora előtt legurítani egy korsó sört a falu kocsmájában. Nálunk ehhez a Keszleréket kellett meglátogatni.

Ezernyi kis településen ez történt a hétvégeken. Munka mellett felkészült és mérkőzést játszott Magyarországon több tízezer ember. Velük együtt mozgott majd annyi önkéntes segítő, betanuló gyermek. Csak a játék kedvéért, a test edzéséért, jóleső szórakozásért gurították a labdát. Ha valaki mégis forintokat kaphatott, az a szertáros lehetett, aki tisztán tartotta a játékosok felszereléseit. Járásunkban egy ember fogta össze a sport egészét. Foci, kézilabda, szpartakiádok mind a Sanyi bácsi kezében futottak össze. Egy időben gyakran fordultam elő a Dózsa György utcai irodájában, leginkább a kézilabda csapatunk miatt. Neki köszönhetem, hogy a járási női kézilabdában játékvezető is lehettem rövid ideig. A fociban nem jutottam a partjelzői beosztástól előbbre. Somogyvári Ferenc szájában volt a síp, aki a motorjáról leszállva mindig úgy jelent meg a mérkőzéseken, mintha skatulyából húzták volna ki. Pedantériája biztosan Annus néninek volt köszönhető, akit én soha nem láttam mosolygós arca nélkül.

A labdarúgáshoz új pályát építettek, a falu azóta rangjában emelkedett. Van a járásnak sport-szövetsége, a városkának labdarúgó csapata? A világ azóta nagyot változott. Kevesebb csapat, fizetett játékosok, üres lelátók. Egyszer csak jött egy ember, a focit szerető és azt művelő. Magas beosztásba kerülve átrendezte kicsi hazánk labdarúgó világát. A régiből a jót meg sem kísérelte visszahozni, akadémiákat teremtett, vagy tízet. Az ezernyi falura nem kerültek vissza a pattogó labdák, grundok sincsenek már. És ha lennének, ma akkor se engednék szabadjára futkorászni, bőrt kergetni a gyerekeket.  Csakhogy az akadémiák nem valósították meg a beléjük plántált reményeket. Az irdatlanul magasan feláldozott adós forintok hatására se eredtek meg az elültetett csemeték, nem nevelődnek elsőosztályú focisták. Helyettesítik őket jó pénzért megvásárolt idegenlégiós sportolók. Velük együtt sem közelíti meg régi színvonalát az osztályokba sorolt sport. Néhány csapattól eltekintve a szurkolók száma is csapnivaló. Nem csoda, hisz a belépés díjáért legalább néhány hétig maradó élményeket várnak el az emberek. Akkor a messziről jött -mert időközben jogosítványt állított ki hozzá önmagának- nem a fejekben tett rendet, hanem ismét elkezdte szórni közös pénzünket, immár stadionok építésére. Futnak majd a gyepen arra érdemesek, helyet foglal a lelátón a nagyszámú közönség, születik-e fenntartásukra igény és pénz? Olyannyira nem érdemes ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, hogy exportálunk belőlük külföldre is! Hja, hogy ott is és itthon is fontosabb célok megvalósítására kellene forint? Nem érdekes! Eddig is volt szegény és éhező, közülük jó néhányat dermesztett halálra a tél. Most még ez a vírus is ide telepedett. Mindezt túléljük, ha nem is mindannyian.  

Mi lenne, ha ebbe a megváltozott világba visszacsöppenne Dér Sándor és az iskolákkal, önkormányzatokkal közösen újra megmozgatná a fiatalokat a sport-rendezvényekkel? A megjelölt szervezeteknek talán nincs ma ekkora önállósága, azért egy próbát megérne! A kísérlet már akkor is sikeres lenne, ha egy folyamat elkezdődne. Ha az önmagával semmit kezdeni nem tudó gyerek letenné a nyakához láncolt mobilját és ki-kiruccanna zárt szobájából a levegőre, élvezni a mozgás szabadságát. Én magam bevállalnám azt, hogy Feri bácsival ismét közreműködjek az Abaliget:Liget labdarúgó mérkőzés lebonyolításában, zászlót lengetve a partvonal mentén. Amíg erre nem kerülhet sor, addig megelégszek a kertem mini grundja látványának örömével. Ahol gyermekeim egykor iskolás pajtásaikkal, ma unokáimmal kergetik fáradhatatlanul a labdát.  

Őszi koronák

Az biztos, hogy az évszakok mindegyike kijárt valami-féle festőiskolát. Ki más is lehetne mesterük, mint a Teremtő. Amikor kiosztotta a négy bizonyítványt, azokba egyforma érdemjegyeket rajzolt. Mindegyikük jelesnek örülhetett. Isten ellátta őket a festéshez szükséges valamennyi eszközzel. Egyformán osztott el mindent, a festékek kivételével. Palettájukon a színek gazdag választékával egyformán dicsekedhettek, csupán azok mennyiségében volt jól láthatóan eltérés. A tél a fehéret, a tavasz a zöldet, a nyár a sárgát érezhette kezében súlyosabbnak. Az ősz ecsetjére várt sok-sok hordónyi, számos cifra szín. Frissen kapott jogosítvánnyal a kezükben megértették a feladatot és szedelőzködtek. Utoljára jól megnézték egymást, örök búcsút csak egy-egy pajtástól vettek, majd elindultak négyfelé, önálló művészi alkotásaik megalkotására.

Három hónapjuk van az elfogadott vállalás teljesítésére, ám olyannyira sok a változás, hogy soha, egyikük se képes befejezni azt, nem is tudják a megrendelőnek átadni. Meg aztán mögötte türelmetlenül, sürgetően vár a következő évszak a maga negyed esztendejére. Ő sem jár különbül. Az ősz igyekszik kihasználni sokszínűségét és rakoncátlan tarkaságát. Tobzódik és szenved! Hiába festi a vásznára az ecsetjével kikevert fantasztikus színeket, soha nem tud a végére járni. Tegnapi csodája mára megfakul, ami -tudja jól- már egy másik csoda. Hiába övé az is, mégis zavarja, talán azért mert a tél jótékonyan azt is betakarja.

Rend és fegyelem uralkodik a természetben. Az évszakok nem olyanok, mint amilyenek mi vagyunk emberek, kiszámíthatatlanok és fegyelmezetlenek. Vagy mégis? Lassan megtanítjuk, vagy illetlen magatartásunkkal kényszerítjük őket, hogy az eredetileg elképzelt festményeiket átgondolják és mást alkossanak? Ha csak az utóbbi évszázadok nemkívánatos földi változásait vesszük figyelembe, bizony ebben nagy igazság rejtőzhet.

Minden évben megcsodálhatom az évszakok fantasztikusan szép festményeit. Elég csak kitekintenem az ablakomon. Október vége felé járunk. Ilyenkor az ősz palettáján lévő színek legtöbbje felkerül a vászonra. A japán birs már levetkőzött, nem messze tőle a tűztövis bogyói táncolnak a fáradó napsugárban.  Új bimbó nyílik még a sárga rózsán, de már ernyedve hullajtja szirmait a muskátli. Valamiért mindegyik szép, a múltjáért, vagy az elképzelt jövőjéért. A kertem egyik sarkában az almafán még mindig a nyár uralkodik. Az élénkzöld leveleket nem engedi, hogy az ősz megérintse. Elfogadja viszont, hogy váltótársa a mögöttes ecetfákból köréje koszorút fonjon. Azután gyorsan szedi itt-felejtett lábát. Engedi szabadon szárnyalni most már Antonio Lucio Vivaldi F-dúr hegedűversenyének gazdag, csodálatos őszi dallamait. A szüreti felszabadult jókedvtől a vad riadt meneküléséig, egészen a tél F-molljáig. 

Boldog születésnapot!

Ültem a fotelben és csak ámultam. A nagyszoba kicsit olyan volt, mint emlékeimben az iskolai zsibongó. (Ez a kifejezés az én szótáramban a gimi folyosóit jelentette a nagyszünetben.) Heten voltunk ott, a hat unokám és én. A középen kiöntött építő kockák java már formát öltött. A kis asztal tele papírral és színes ceruzákkal. Götz babák itt is, ott is, ruháik szanaszét. Szekrényajtók és fiókok beüzemelve, nyitott állapotban, belőlük folyamatosan szállingóznak kifelé a tárgyak. Lehetnek azok bármik, igazából nincsenek közöttük letiltott darabok, legfeljebb játékra nem ajánlottak. 

Nem a megszokott nemes rendetlenség, hanem az együvé tartozás bizonyossága váltotta ki a csodálatomat, nem először. Együtt voltunk, a "Mama" születésnapját ünnepeltük. Mindegy, hányadikról van szó, ez az esemény idáig sikeresen egy fedél alá terelte a gyermekeimet. Erzsi kitesz magáért, készül rá, keményen dolgozik a konyhában. Én ott most csak útban lennék, nem véletlenül játszom meg a felügyelő szerepét. És mert ilyenre nincs szükség, bevallom őszintén, önző módon így töltöttem meg bugyraimat örömmel.

Körbe ülik-térdelik az asztalkát, középen egy fehér A/4-es. A nagyobbak irányítása mellett mindenki megrajzolhatja egy-egy szeletkéjét a központi figurának. Ezután egyenként ülnek a székbe azzal a céllal, hogy ki-ki a papírra varázsolja önmagát. Játszanak, türelmesen kivárják a sorukat és adják át helyüket a következőnek. Már csak egyvalaki hiányzik, a legkisebb. Jó húsz percig rajzol, fegyelmezetten, nagy odaadással. A színes lufikkal díszített rajzocskára ki írta rá, hogy "BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT MAMA"? Nem is tudom. De azt igen, hogy egy ilyen ajándéknál nem igazán lehet nagyobbat teljesíteni. 

Csak pár sor egykori bajtársról

Kókay István azok közé tartozott, akik becsülettel szolgálták a hazájukat. Az esztelen világháborúban az olasz fronton teljesített katonai szolgálata Doberdóhoz köthető. Hadi kitüntetéseivel a helytállását ismerik el, majd 1922-ben tiszti vitézzé avatják, vitézi telket kap. Dalszerzőként Szegeden mutatkozik be a Tisza Szálló dísztermében. Pályafutását 1945 után derékba törik. Kitelepítik vitézi címe miatt és soha nem rehabilitálják. Méltatlan körülmények és nélkülözések közepette él, nyolcvan éves korában Szeged városában hal meg.

Miért is mutatom be most ezt az embert? A rádió hullámain felcsendülő dal juttatta eszembe. Valójában én őt nem ismertem, de a dalai közül többet is. A magyar nóta szerzőjére azután lettem kíváncsi, amikor egyik bajtársam kérésére muzsikáltam. Megkérdezte, ismerem e a "Hiába süt a világra" kezdetűt. Bólintottam rá, hegedűmet az állammal és vállammal megtartva, kezembe fogtam a vonót és játszani kezdtem. Ő alázattal énekelt, én pedig hagytam, hogy vezessen. A körülöttünk lévők csendben hallgatták "az élet tarka színű szép meséket". A dal végén a tarka színű őszirózsát már egy hang se követte. Az énekesünk behunyt pillái alól könnycseppek gurultak ki.

Pista jóval idősebb volt nálam, néha morc, magába forduló. Az egykori szerparancsnokból, kora előre haladtával a minden anyagért és technikáért felelős ember lett. Munka-kapcsolatunk egymás gyors megismerését eredményezte. Én nyugodt lehettem, jó kezekben van minden vagyonunk. Hogy ő mennyire ismert meg engem, nem tudhatom. Egyszer csak -nem sokkal a közös nótázás után- meghívott néhányunkat a szőlőjébe. Borozgatás közben sok mindenről beszélgettünk, szakmáról, családról, a világ dolgairól. Megosztotta velem ez idáig féltve őrzött gondjait és örömeit. A kárászi szőlőhegyről lefelé ballagva egy baráttal gazdagabbnak érezhettem magam.

Nyugállományba vonulásáról a hagyományos ünnepélyes körülmények között megemlékeztünk. A szokásnak megfelelően virágot kapott a felesége, méltató szavak kíséretében elismerést és tárgyi ajándékokat az ünnepelt. Teljes családja jelen volt, örülhettünk még kicsi unokájának is. A jóízűen elfogyasztott korai vacsora után beszélgetés, később a dalok következtek. Az egykor könnyeket fakasztó nótára is sor került. Pista most is elérzékenyült, de szeme sarkában a csatornák ezúttal nem nyíltak ki. Soha nem tudtam meg, miért érzékenyült el egykor annyira láthatóan a dal éneklése közben. Amikor a kárászi temetőben elbúcsúztunk tőle és meghallottam a mélybe hulló hantok mélabús hangját, talán még el is mosolyodtam. Eszembe jutott Kókay dalának befejező, ki nem énekelt mondata: "Sírdogál egy régi nóta, s tarka színű őszirózsa hulldogál a koporsóra."                       

A jót nem adni bűn?

 

Egy mondás szerint bűnös az az ember, aki bár tehetné, mégsem adja a jót. Ami valakinek jó, elképzelhető, hogy másnak az a rosszat jelenti. Követendő szabályok szorító karjai között éljük le az életünket. A jogszabályok alkotóitól elvárható a mindenki számára jóra való törekvés. Szándékosan vagy tudattalanul, ez bizony nem mindig sikeredik. Van-e lehetőségem akkor a választásra? Jót teszek-e, ha végrehajtom a rosszat, ha pedig nemet mondok rá, helyesen cselekszem-e?  Ugyanígy küszködhetünk Isten törvényeivel is. Hiába fogadja el azokat az eszem, ha mást akar a szívem. És így élem le az egész életemet, a jó és a rossz állandó kíséretével, választási lehetőségeikkel.

Amikor először rácsodálkozok a világra, fogalmam sincs arról, hogy mi az a jó és mi a rossz. Hamar rájövök, hogy édesanyám gyengéd ölelése nagyon jó dolog. És ahogy a gyermekkort elhagyva felnőtté válok, már mindent tudok a jóról és a rosszról. Azt hiszem, de ez nem igaz, mert jönnek az új ismeretek. Ezek az egymásnak ellentmondó fogalmak minden emberben másképpen rögzítődnek, tehát soha nem lesz fekete-fehéren elkülöníthető. Ami neked rossz, az lehet nekem akár a jó is. 

Amikor gyermeked születik, tanítsd meg neki cselekedni a jót, de mondd el a rosszat is. Vigyázz, mert legnagyobb tanítómestere a te életed lesz! Társad hasonlóan tegye ezt és a gyermek természetesen jó lesz. Az ember élete is egy tanár, szerteágazó tudással, kellő erőszakkal, gyengéd okítással, mégis mindenkor befolyásolhatóan. Hiába tudod, hogy a kisiskolás buksiját teletömik felesleges, gyakran ellenőrizhetetlen információkkal, nem tehetsz e gyakorlat ellen semmit, de a fejecskében rendet tehetsz. Nem különb a felsőbb iskola sem és minden jót és rosszat magában hordozhat egy munkahely, vagy más közösség is.

És mégis hogyan kell csinálni? Miként kell és lehet a birtokomban lévő jót másnak adni? Gyereknek, unokának, szülőnek, társnak, barátnak, ismerősnek, arra rászorulónak? Keveseknek adatik meg az, hogy tanulás nélkül -csak mert a génjeikben hordozzák- szórni tudják a jót. Nem így működik, a jót adni és elfogadni, kemény edzések utáni munka eredménye lehet. Ha jól dolgoztunk, felneveltük testünk minden porcikájában a szeretetet és akkor annak ápolása már a világ legegyszerűbb feladata lesz. Gyakorolni, kinyilvánítani kell, ahányszor arra lehetőség kínálkozik. Egy falat kenyér, egy mosoly pillanatok műve csupán, mégis egész napra elegendő örömet adhat. Tékozoljunk hát nyugodt szívvel korunktól függetlenül és közben keressük az újat, mit csomagolhatunk be a másoknak is adható ajándékok tárházába. Ha elég ügyesek vagyunk, ez a körforgalom állandósul és nem követjük el a bűnt azzal, hogy a jót megtartjuk a saját zsebünkben.  

Az a kontyos hajú leányka ott a tóparton tenyerén tartva segíti nagy csillagunkat álomba szenderülni. Nem gondol arra, hogy a fáradtan búcsúzó napsugár ezt megköszöni és arra sem, hogy örömet okoz nekem is. Mert ez az érzés tölt el, ahányszor csak látom ezt a képet.