Még a halottakat is körbe ölelik

Az áruház parkolójában pakolom be a csomagtartóba a vásárolt termékekkel megtömött szatyrokat. A mellettem levő autó végében egy ismerős asszony áll és lányának újságolja -jól láthatóan örömmel- a friss híreket. A pályázatot, amit készített, elfogadták, a falujában ismét megszépülhet valami. Nem hallgatóztam, minden szavát tisztán értettem. Úgy beszélt, ahogy kell, jól megformázott magyar mondatok hagyták el a száját. Nem szólt hangosan, nem is sustorgott és mosolygott, amikor tekintetünk találkozott. Mobilját letette, majd megismertette velem is örömének az okát, azután tovább dicsekedett.

- Berci bácsi elintézte, hogy jövőre szerepelni mehetünk a parlament elé! -mondta lelkesedéssel és a táncosokkal, énekkarral folytatta.

Neki a néprajz kutató egyetemi tanár, Andrásfalvy Bertalan egyszerűen csak Berci bácsi. Ebben a "Berci bácsiban" azért benne volt a Keleti-Mecsek egyik gyöngyszemének minden szeretete és tisztelete, sőt a néven nevezett személy falu irányába tanúsított ugyanezen érzései is.

Megtudtam azt is, hogy nagyfiú nem élt a lehetőséggel és kevesebb pénzért -az Ő nagy örömére- itthon dolgozik. Majd 35-éve választotta életterének ezt a kis községet és fáj neki, hogy a lakosság lélekszáma csak csökken. Néhány perc alatt annyi információt zúdított a nyakamba, olyan féltéssel és elkötelezettséggel, hogy magamban kineveztem a falu polgármesterének. Mert legalább ilyennek kell, legyen az egyenlők között az elsőnek.

Szolgálati éveim alatt illendőségből, szükségből, a tűzvédelem érdekéből nagyon sok tanácselnököt, polgármestert ismertem meg -baranyait, más hazait, külföldit-, legtöbbjüket csak felületesen. Volt egy tanácselnök, aki a jóérzésű emberek sokadik kérése ellenére sem tett semmit, nem fékezett meg egy kegyetlen szülőt, mert annak rokona helybéli "nagy" ember volt. A kislány meghalt és az emberek sokáig összesúgtak a hátuk mögött a vonaton, haragjukat nem is leplezve, amikor megtudták, hogy azok onnan valók. Régen volt ez már, van annak már 50-éve is. És akkor a tanácselnök -akire egyébként rendes emberként emlékezek vissza- ebbe belebukott.

Az utóbbi 20 évben ezek a főemberek olyan gyakran váltották egymást, mint a kikapós emberek a kupleráj ajtajánál, ha oda új prosti érkezett. A hivatal bejárati kulcsát nem feltétlenül azért adogatták gyakran másnak, mert nem jól dolgoztak és odabent nem érezték jól magukat, hanem azért, mert a választókat senki nem tanította meg jól választani. Hamar le is mondtam arról, hogy alaposabban megismerjem a polgármestereket és az őket kísérő, gyakran nem is szimpatikus sleppeket. Könnyen tehettem, mert többségüket -ha kellett volna is - nem nagyon érdekelte a tűz elleni védekezés feladata.

Ezért is esett jól, találkozni a parkolóban egy olyan emberrel, aki mintha polgármester lenne, mindent megtesz falujának boldogulásáért.

Kendőzetlen örömöm nem tartott sokáig, mert szóltak, hogy szálljak már le a földre. Külföldi barátainkkal az előadást várva kört alkotunk és beszélgetünk.. Nagy hanggal -idegen nyelv tudását fitogtatva - jön valaki, hívatlan vendég és erőszakosan megbontja a kört. Sorban a kezét nyújtja, nekem nem.

-Te jó ég! Ez a balga még ma sem tudja, hogy ilyen magatartással ő lesz a szegényebb? Hát ez is egy polgármester!

Van, ahol a település első embere képviselővel rendszeresen hajba kap. Ütik, köpködik egymást. Testi sértés is, meg garázdaság is ez, de rövid időre mindig csak a képviselő távozik rendőri segítséggel. Mert a polgármester egyben országgyűlési képviselő is. Jogot formálhat arra, hogy elkerülje az igazságszolgáltatást? Igen. Talán egy kisgyermek halála... Ez a köpködős az írott sajtó szerint már vagy tucatszor nyert parlamenti felmentést. Találkoztam már vele személyesen is, de erre nem vagyok igazán büszke. Vannak közöttük az egy fenékkel kettő-három-sőt több lovat is megülők. Ők azok, akik ezt a gyakorlatot korábban mélyen elítélték s ha ma rákérdezünk, hát a véleményük megváltozásáról beszélnek. Országos főemberként sokkal többet tudnak hozni a hazai kicsi konyhára, ezt szajkózzák. Az pedig nem zavarja őket, hogy ez a többiekkel szemben ugyebár tisztességtelen. Van közöttük, aki a forradalom ünnepén a sikeres takarékosságról beszél, nem pedig a szabadságról és a hazáról, a példamutatásról. Az ilyenek a mondataikat általában nehezen fogalmazzák meg, darabosan jönnek elő a szavak, nem csoda, hiszen azok gyakran nem egyezhetnek a gondolatokkal. Van közöttük, akire rálőnek, aki uzsorásként méri a kenyeret.

Sokukat ismerem, merek általánosítani. A polgármesterek döntő többsége becsületes, önös érdekeit háttérbe szorító, a közösségükért a nap minden percében szolgálni nem rest emberek . Azt az egy-kétszázat pedig kiforrja majd magából a milliók tisztessége.

Úgy lesz majd mindenütt, mint a Keleti- Mecsekben, abban a kis faluban, ahol még a halottaikat is körbe ölelik az emberek.

Melegedni akart szegényke

     A sátorban barátságtalan volt az idő. A kis kályha melege, ha el is érte néha oldalt a ponyvát, meghalt ott azonnal. Fentről lefelé pedig soha nem tudta megtölteni vaságyaink környékét barátsággal a levegő. Kiszívta azt a kemény, mínuszos bakonyi tél. A szél egy-egy rohama keményen megcibálta házunk falait, de mi jól megépítettük azt, nem tudta képünkbe vágni a ritkán hulló apró hószilánkokat. A pattogó tűz táncos figurákat festett, vad ritmusát nem a lágy szellő diktálta. A csövön keresztül vissza-visszaáramló kesernyés füst nem igazán zavart bennünket. Egyikünk mindig a tűzrakással bajlódott, egyszerre őrizte is a nehezen megszerzett álmainkat, amikre a fárasztó nap után két pokróc alá bújva, ruhástól, csak rátaláltunk. Reggelre aztán vegyes érzésekkel megrakodva ébredtünk. Kilökődni készülődve még bennünk lakott az előző nap fáradtsága, de ahogy gémberedett tagjainkba meggyorsult a vér, úgy lett egyre derűsebb körülöttünk a világ. Valaki még meg is jegyezte, hogy megmagyarázhatatlan dolog történt az éjjel, mert semmit nem érzett Szilveszter zoknija szagából, pedig abból egy használatos pár ott hevert a füvön, srác ágya mellett kiterítve. Ezen aztán hangosan is jót derültünk.

     Legalább egy arasznyi hó esett. Gyönyörű volt az erdei táborunk. Érintetlen szépségét mi magunk tettük tönkre a lapátjainkkal, amelyeket csak azért adtak a kezünkbe, hogy tegyünk is valamit a bivalytejes reggeli előtt.

A következő nap hajnala a terepen ért bennünket. A levegő hőmérséklete nulla alatt a húsz fokot is megközelítette. Csak ábrándoztunk a tegnapi nap sátras "nyaráról". Gyakorlatoztunk. A kitűzött feladatokat csak fadugós rendszerben hajtottuk végre, ezért elképzelni sem akartuk, hogy az elavult harci technikánkkal milyen csapást mértünk az ismeretlen ellenségre. Inkább csak fáztunk, egyre erősebben. Végül az egyik falucska temetőjénél vezényszóra hagytuk el a gépjármű platóját és sokáig, körbe-körbe futottunk a halottas ház körül. Hajnal Istennő nekiveselkedett a szekérnek, amikorra a szálláshelyünkre értünk. Néhányunknak kicsit megfagyott a lába. Nekem a jobbikon a kisujjam körül két évig viszketett, aztán helyre jött.

     Az elmúlt télen négyszáz ember halt meg a tél hidege miatt, most ősszel, ez ideig húsz ember hűlt ki, vagy halt fagyhalált szobában, szabadban, egyedül. Ezt olvasom a sajtóban és ettől rosszul érzem magam. Fáj, hogy a meleget és ételt adó segítő kezek nem érnek el mindenhová, hogy az élettől megcsömörlött emberek közül sokan már nem is igénylik azt. Fáj, hogy az utolsó mentsvárukból kilakoltatottakkal egyre nő a didergők száma és egyáltalán nem nyugtat meg az, hogy közülük van olyan is, aki az emeleti erkélyről veti le magát a mélybe, így hagyja el a bejárati ajtóján dübörgőktől menekülve a lakását. Elszomorítja a lelkemet az erősebb valutát soha nem látott forintunknak az a tisztességtelen játéka, amely mintegy jól sikerült kocka dobásra tovább szaporítja a fedél nélkül fagyoskodók számát. Mélységesen felháborít az, hogy ezt a játékot hanyag eleganciával, bársonyos fotelekben pöffeszkedő nagyurak játsszák, kockáik gurításának következményeit előre is jól látva úgy, hogy csak eszükbe sem jut bizakodni azok elmaradásában. Ideges leszek, ahányszor hallom a politikusaink megnyilvánulásait a kérdés rendezésével kapcsolatban. Csak jár a szájuk, de példát egyikük sem mutat. Szabálysértés, közterületről kitiltás. Szaporodnak a félmegoldások, ahogy a fagyhalálok is. Közülük még egyik sem ajánlotta fel a hússzoros minimálbéréből csak az egyiket, egyvalakinek. És az álláshalmozók, a többmilliósak? Ahányan vannak a nagy házban, csak egyet, ha mindenki vállalna! Senki a télen meg nem fagyna. A tavasz hamar eljönne, a nagy ember elbúcsúzhatna tőle, hogy havi apanázsát hiánytalanul, újra a zsebébe tömje.

Andersen a szűkös vargaműhelyben cseperedő, csúf legényke rég meghalt már. A gazdag-szegény álomlátó gyufaárus kislányának meséjét mégis sokan ismerik. Miért van hát, hogy senki nem talál rá, miközben félve gyújtja egyik drága gyufaszálat a másik után, hogy senki nem vesz tőle egy skatulya gyufát és senki nem ad kicsi lábára cipellőt? Miért csak megkésve, másnap szánakoznak a halott gyermek láttán?

  "-Melegedni akart szegényke!" -mondták az emberek.

Nyitott szemmel járjunk, jól nézzünk körül ott, ahol élünk és ha egy sercegve égő gyufaszál mellett segítségre szorulót találunk, nyújtsuk ki felé a kezünket, próbáljuk meg, menni fog, mosoly fakad majd az arcokon!

Móra Ferenc sem él már, ám a kisleány, aki felmelegítette didergő királyának szívét, csak kicsalja belőle:

"Ilyen kedves vendég még nem járt soha nálam,

Mint a saját népem -nagy Meseországban."

Tanulj meg előbb írni és olvasni

     A magyar nyelv napja van ma. Az országgyűlés ellenszavazat és tartózkodás nélkül megszavazta, hogy ezentúl évente, november 13-án megemlékezzünk nemzeti kultúránk zálogáról, édes anyanyelvünkről. Nekem jobban tetszett volna az április 23.-i dátum, mert az nemcsak ígéri, de már hozza is a tavaszt, a megújulást, míg ez a késő őszi nap a tetszhalálos faggyal fenyeget.

Az édes anyanyelvünknek pedig örök tavaszra lenne szüksége. Orvosokra és ápolókra, Grétsy Lászlókra és Lőrincze Lajosokra, nem egy napra, minden napra. Meg aztán katonák is kellenek, akik a megújuló támadásokat visszaverik, nyelvünket megvédik az erőszakosan tolakodó idegen nyelvek túlkapásaival és társadalmunk lelkének, kultúránknak a zavaraival szemben.

     Ezen a jeles napon Magyarország állampolgárai üzenetet kaptak. Az üzenetet felolvasták. Jól tették, hát beszéljen az, akinek szájából igazgyöngyként hullanak ki nyelvünk szépségei, aki ha megszólal, figyelemre kötelez. Az üzenetet pedig a gazdájától függetlenül írja meg az, aki lantot is pengethetne mindannyiunk szíves hallatára. Egyébként meg senki ne üzengessen nekem! Szóljanak hozzám és tágra nyitott fülekkel hallgatni fogom, ha nem a szokásos múlt, jelen és jövő szavainkat szajkózzák egy-egy mondvacsinált elvárással párosítva.

    Egyszer kaptam egy feladatot, készítsek jelentést a tűzoltók és családjaik üdülési helyeiről, szokásaikról, lehetőségeikről és így tovább. A munkát meghatározó ügyirat volt vagy tíz soros. Benne 13 db. idegen szó és ezek között a rekreáció volt a legmagyarabb. Jelentés helyett írásban kértem a magyarra fordítást, nehogy másképpen értelmezve a szavakat, badarságokat írjak le. Csak a felgyülemlett mérgem miatt elküldött levélre választ nem kaptam, jelentést nem készítettem, azt nem is kérték számon tőlem.

Ezután még jobban ügyeltem a hivatali levélváltások magyarságára és még inkább kerültem a divatos, idegen nyelvű kifejezések használatát.

     Néhány évvel ezelőtt egy Balaton parti kisváros vasútállomásánál megdöbbenve szemléltem az olvasható feliratokat. Az épület előtti szökőkút, a szemközti étterem, a vásározók pavilonjai egyetlen szóval sem szóltak hozzám saját nyelvemen, még a 600 Ft-os marhapörkölt sem. Egyedül a "Vasútállomás" felirat hirdette szerényen, hogy Magyarországon vagyunk.

Nem múlik el nap, hogy a sajtóban, a rádióban, vagy a televízióban ne találkoznék goromba, a szabályokat és a jó érzést sértő szavakkal, rossz helyen használt kifejezésekkel, ormótlan mondatokkal. Tehetik büntetlenül azok, akiknek dolga -ha nem is tudják- nyelvünk szépségének, helyességének őrzése és ápolása, óvatos megújító karbantartása.

A kötelező nyelvvizsga egy jó üzlet. Akinek érdeke, kötelezés nélkül is megtanulja. Akinek nem érdeke, lehet ő a szakmája kiváló tudója és gyakorlója, nem kapja meg arról a passzust. Hát normális ez? Ha néhány épkézláb magyar mondatot sem tud önállóan megfogalmazni és írásában hemzsegnek a helyesírási hibák, a diplomáját szégyenkezés nélkül átveheti. Igaz, hogy a restelkedés nem is az ő dolga, hanem az oktatásé.

A világhálón olvasom az alsós kisdiáktól idegen, mégis általa felrakott szabálytalan és ízléstelen mondatokhoz a felnőtt hozzászólását: "Tanulj meg előbb írni és olvasni!"

Akkor talán a szülőknek is van vajmi közük az egészhez?

     József Attila szerette és művelte is -nem is akárhogyan- édes anyanyelvét és vigyázza ma is. Jaj, csak messze ne vigyék meggondolatlanul, buta emberek a Duna partjától! Hadd hirdesse tovább saját- és költő társa gondolatait:

" Úgy beszéljen ki-ki magyarul,

Mintha imádkozna,

Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!" /Reményik Sándor/

     Úgy érezzük mi magyarok, hogy a mi nyelvünknél nincs és nem is lehet teljesebb, uralkodók, nagy királyok nyelve ez. Ám így érzi joggal sajátjáról mindenki más. De vajon máshol is ennyi a tanítandó, dadogó koldus?

A szánalom gyertyája

     Az előttem vásárolni szándékozó fiatal pár az eladótól bizonytalan választ kapott a szállítás lehetséges időpontjára a hosszú hétvége, a Mindenszentek és a Halottak Napja miatt.

  -Már megint egy marhaság! -morogta kifelé menet magában a fiú.

  -Nincs még halottja, de a nevelője sem jeleskedett. -jegyeztem meg én gondolatban. Nem tudja, hogy a hétvégét a csendes megemlékezés, a béke és szeretet, az elmélkedés napjai töltik ki.

    Kegyes volt most az ősz. A máskor kabát alatt is csontig hatoló szél megbújt valahol a közeli erdőben, eljátszadozva a színpompás koronákkal. Tavaszos fürgeséggel nem fújta el az emlékezés világait, nem hozott fagyot sem, gyors, jeges halálát a krizantémok hadának. Szép ez a falusi temető. Száz méternyire, az ablakomból is rácsodálkozok.

     Az étkező asztalán gyertya ég. Beszélgetünk a halottainkról, szülők és gyermekek együtt. Emlékezünk.

És sorba jönnek elő-itt-ott már megcsontosodott tekervényeimből- a jól ismert, szeretett, tisztelt, nagyra becsült arcok. Édesanyám és édesapám. Elmúlt már három évtizede, hogy elbúcsúztam tőlük, mégis gyakran látom őket. Nagymama, az egyedüli, akit a köréből személyesen is ismerhettem. Nagynénik, tantik, Mariska és Ilokna, Mária a keresztmama. Nagybácsik, bátyák, a mindig csendes Ernő, Béla, Józsi, Misi és a kedves Géza, Jenő, a keresztpapa. Miklós, a mindenben segíteni kész unokatestvér, János, a korán elment sógor és régebbiek, akik megismerésétől az idő, vagy a háború fosztott meg engem.

És sorolhatnám az új rokonokat, a feleségem révén öröklötteket. Kevesebben vannak, de fontosak. Róluk is emlékezünk.

Eszembe jutnak az egykori iskolás pajtásaim. A tizenéves Hajnalka, a húszesztendős Tibor, még harmincon innen az Imre. Gyöngyvér, aki pajkos szemrehányással, Adyval búcsúzott. Jaj, de sokan vagytok!

Barátok, akik csak rosszul időzítetten tudnak meghalni. Sándor, aki még rakoncátlan gyerekeket hagyott itt, Józsi bátyám az ezermester harmonikás. Másik Józsi bátyám, a hon ismeretének és szeretetének hirdetője és Gyula, az óriás szívét tékozló bányász. Tűzoltó bajtársak -vezetők és beosztottak - sokasága. És mennyi ismerős!

     Gimnazista koromban nyaranta a postán dolgoztam. Segítőm és betanítóm volt Sándor. Ma rossz hírt kaptam felőle. Tegnap este váratlanul elhunyt. Érte is ég a gyertya az asztalon. Reggelre virradóra - nem messze a temetőtől - a falu szélén elhelyezett táblát romjaiban találhatta meg az arra járó. Többszöri sérüléseit kiheverve élt, mindössze három, vagy négy évet.

     Holnap pedig gyújtok egy másikat azért a valakiért, aki a falut madártávlatból láttató táblácskát összebarmolta. Valakikért, ha nem egyedül piszkított bele az élők és holtak fényvirágos ünnepébe. De ez a gyertya a szánalom gyertyája lesz.

Tejfogas gondolatok

     Amikor nagyszülővé válunk, elég gyorsan átalakulunk. Meg nem magyarázható lelki-és kémiai folyamatok eredményeként mamák és papák leszünk. Pedig hát semmit az ég világon nem teszünk mást, mint amit addig is tettünk, szeretjük a gyermekeinket.

Másképpen tesszük, ez igaz, mert a mi unokánk a világ legszebbje és legokosabbja. Mindannyian ezt mondjuk és ez így teljesen normális dolog. Mi nagyszülők valamennyien nagyon gazdag emberek vagyunk, még akkor is, ha egyébként a csóró szegények életét éljük. Vagyonunkat az a nagy érték képviseli, ami az unoka. Legyen ő egyedül, másod-, vagy többedmagával, legyen akár csecsemő, kisiskolás, érthetetlen kamasz, vagy akár felnőtt ember.

Amikor megszületik az első, akkorra a nagymama és nagypapa a gazdagságukat már jól tudják, mert a gyermeke és annak társa addigra  kijáratták velük a nagyszülők elemi iskoláját.  

Megtanultak igaz mértékkel unokát szeretni, szép csendesen és visszafogottan.

     Eszter ma hat éves. "Óriási" mérföldkő ez a kicsi életében. Ahogy a tejfogacskái kezdenek majd hullani, úgy fognak szaporodni és sokasodni buksijában az egész életre megjegyzett gondolatok. Közöttük lesz talán a mama szülinapra készített sacher tortája is, rajta a gyertyák, mellettük a köszöntő ének, ajándékok és jókívánságok Esztikének.

Mint egy gyors madár, az évek úgy szállnak, mintha tegnap lett volna, amikor...

Holdanyát tisztán láttam, hogy kacagott

és lazán, csuklóból dobott

egy szikrázó csillagot fel az égre.

Otthon a kertben egy falevél puhán földet ért.

Egy asszonynak kilenc a gyereke

    Édesapám azon az őszön különösen nagy ajándékot kapott Édesanyámtól. Elsőszülött gyermekeként fiúnak adott életet. Apu nagyon büszkén, dagadó mellel kürtölte szét a faluban a hírt és talán kérdezés nélkül sietett anyakönyvbe íratni azt, hogy a nevét tovább vivő Lajos megszületett. Mária nővérem anyai nagyanyja és keresztanyja nevét kapta, de társították hozzá Édesanyánk nevét másodikként, az Erzsébetet is. És ezután rendre, mindannyian két nevet könyvelhettünk el magunknak. Ilona Ágnes apu húgának, a nagynéninek és ezen az ágon a dédmamának a nevét viseli. Korábbi Veronikáról nincs tudomásom a családban. Állítólag a keresztmama lapozgatta a naptárt és keresgetett neveket, így talált rá a kislány születéséhez nagyon közeli névnapra. Másodikként a Róza, a másik nagymama emlékét idézi.

Béla anyu öccsétől és keresztpapától örökölt neveket.

     Keller Jenő és felesége, született Wágner Mária, szép sorban, egyenként tartottak bennünket a keresztvíz alá. Nem született gyermekük, azért nyaranta Bonyhádon, több turnusban, emlékezetes heteket töltöttünk ott el. A takács mester egy ideig még nem államosított szövő gépén dolgozhattam és keresztmama főztjein, a sok-sok zöldségen és gyümölcsön erősödhettem a következő általános iskolai tanév kezdetéig. A több emeletes rakott palacsintája azóta is csak fogalom az életemben.

     A sorba Erzsébet Gabriella érkezik. Édesanyánk nevét végre elől is hordozza valaki. Gabriella unokatestvér, akinek életét Budapest bombázásakor oltotta ki a világháború. Szüleivel együtt halt meg.  Jenő Rudolf következik, én lennék az. Csak a Rudolf magyarázandó. Édesapám öccse a Don kanyarnál hősi halált halt. Klára Magdolna ugyancsak naptári lapozgatás eredménye. Ilonka tanti segített anyunak. Több lehetőségből a mindkettőjüknek egyaránt tetsző maradt. Magdolnának édesanyám volt a keresztanyja. Nevét személyesen nem adhatta a húgomnak, fiatalon veszítette el életét egy lakástűzben, párnák között. Antal Dezső zárja a sort, aki nagypapát és nagybácsit örökít át az apai ágról.

     Tiszta, magyar eredetű név egy sincs a sok között. Honfoglaló törzs kapcsán nekem lehet a legtöbb közöm a magyarsághoz még akkor is, ha a Jenő török eredetű. A gyerekeiknek a szüleink egyszerű, könnyen anyakönyvezhető, mások által is gyakran használatos címet és rangot adtak. A titulák jelentéseiből azonban egészen más olvasható ki. Természetesen a szebbeket és jobbakat emelem ki, mint például: hírnév, csepp a tengerben, hold szépségű, győzelmet hozó, ragyogó, Isten az én esküvésem, tanácsadó, fényes, fejedelem...

     Ezek vagyunk hát mi,kilencen. Édesanyánk és Édesapánk, ha ma is élnének, kilenc gyermeküknek, 21 unokájuknak, 26 dédunokájuknak örülhetnének, törhetnék a fejüket azon, hogy milyen nevet kapjon az úton lévő 3 dédunoka és azon is, hogy hova terítsenek, ha egy időben, a szeretteinkkel együtt, úgy hetvenöten Őket meglátogatnánk.

Tisztességgel elköszönni

     Tegnap délután Pécsett, a Ferencesek templomában azon a szentmisén vettem részt, amelyen Kosteleczky Sándor Baranya megye nyugállományú tűzoltó ezredesétől, egykori parancsnokától búcsúzhattunk el. A szertartáson igazából nem is voltam jelen, elfoglaltak évtizedekre visszarepülő, az elhunytat és az ő környezetét meglátogató gondolataim.

     1982-ben a Fegyveres Erők Napja ünnepségén a megyei parancsnok a Haza Szolgálatáért Érdemérem Bronz fokozatát nyújtotta át nekem. Erről találtam is egy fotót, ami már az új pécsi laktanyában készült, amire Ő igazán büszke volt. Meg is ismételte Mohácson, Szigetváron és Siklóson is. Elindította a komlói tűzoltóság épületének felújítását is. Vezényletével fiatalodott meg a tűzoltó laktanyákban állomásozó technika és mindezekhez igazította elvárásait a személyi állományt illetően. Jó nevelő volt. A megfiatalodott csapatok egyre bővülő tudással és szakmai ismerettel vették fel a küzdelmet a bajok ellen. A műszaki mentéseket, tűzoltásokat a megye lakósságának növekvő elismerése kezdte kísérni.

    A fiatal tűzoltó tiszt nem véletlenül került Baranyába. Itt volt rá szükség, szolgálati érdekből ide helyezték. Fogta hát a bőröndjét és családostól itt kezdett egy új életet. Szakmai pályafutása itt is fejeződött be, nyugállományba vonulásával.

Az állami tűzoltóság megalakulása évében elsők között végezte el a tiszti iskolát és kapta meg 2008. június 27-én hatodmagával a gyémántdiplomát. Teljes értékű életet élt. Szakmai tudása alkotó energiával párosult. Jól járt vele a beosztott tűzoltója, de az egész tűzvédelem is.

     Most meg csak a képe van előttem, az oltár előtti lépcsőhöz támasztva és a pap csak egy egyszerű, szokványos misét celebrál. Elől a család, mögöttük az ide rendszeresen misére járók, közöttük kisebb csoportokban elszórva mi vagyunk, a volt munkatársak és néhány illendőségből megjelenő.

  -Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj! - szólt a pap.

 - Hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem! - feleltük rá eltérő határozottsággal.

Ez a mondandó szöveg is megjelent a kivetítőn a gyengébbek kedvéért, átírva dagályosra, magyartalanra. Senkinek, még csak eszébe sem jutott onnan felolvasni.

    A szentmise után a templom kapuja előtt az ismerősök szót váltottak egymással. Bent még az elbúcsúzó ezredes emléke, kint pedig előttem öt hús-vérből való ezredes. Ritka alkalom lehet az ilyen! A megye tűzoltói és katasztrófa védői élén szolgáló parancsnok, illetve igazgató, ezredesi beosztás. Kettőjük a nyugdíjazásuk közeli időpontban varrhatták fel a harmadik csillagot. Egyikük kicsit korábban, most rendelkezési állományba helyezve várja sorsának alakulását. A legfiatalabb- gyerek még a többiekhez mérve - megkaphatta már az előző beosztásában is. Meg is kapta. Kiérdemelten? Biztosan, hiszen a néhány hónapos igazgatói munkáját máris köztársasági elnök ismerte el. Van közöttük még egy ezredes. Nyugdíjasként kapta meg. Sokat tett és tesz ma is megyénk tűzvédelméért. Előléptetését én szorgalmaztam annak idején. Nagyon keserves volt a szekerét elindítani még ha csak erkölcsi elismerésről volt is szó.

Az öt ezredes nem homályosította el a misén megjelent, egykori munkatársak fényét és mosolyát. A fiúkon talán igen, de a lányokon észre sem vehető az idő múlása, hiába is dicsekszik közülük egy a dédnagymamaságával.

  -Szólni kellett volna Kosteleczky Sándorról a helyi médiákban! - vetette fel valaki.

  - Nincsen rá pénz! - volt a válasz.

Ettől a felelettől aztán mindenki szégyellte magát. Gyorsan elköszönő kezet nyújtottunk egymásnak és én a nyolcvan éves bajtársammal együtt elindultam annak kocsija felé.

     Azt már végképp nem tudom, miért hiányoltam öt délceg városi tűzoltóparancsnokát a megyének. Lehet, hogy az általunk készíttetett koszorút ők viszik majd talán a Tarna völgyébe, ahol halottunk a végső pihenőjére tér?

Legyen ez a fény a tűz

     Vid a sterilizálóban dolgozgatott, nem igazán kirobbanó kedvvel. Ami munkát kapott, azt becsülettel teljesítette, ám ha tehette, félrehúzódott és olvasott. Sokat olvasott és mindent. Pedagógus édesapjának ismeretségi köre juttatta erre a helyre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy itt majd lesz a gyereknek ideje készülni a felvételire. Tanárt látott a szülő a gyermekében, átmeneti munkahelyre azonban a család anyagi helyzete miatt is szükség volt.

Klári húgom jól látta, hogy Vid a helyét keresi, hogy nem a kórház lesz számára a tartós állomás. Összeismertetett bennünket egymással.

     A tűzoltóságon ebben az időszakban generáció váltás zajlott, a nagyszámú 76-os felszerelők koptak el és adták át helyüket a fiataloknak. Munkahely volt a városban elég, mégis sokan kívántak felszerelni tűzoltónak. No, nem az óriási fizetés vonzotta a huszonéveseket, nem is a hivatás szeretete, sokkal inkább a sportos, életerős fiatal csapat és annak városi megbecsültsége.

A felvételre jelentkező személy a majdani szolgálati helyétől teljesen független, több szűrőn is át kell, hogy essen. A szűrők előtt a személyi állomány is "mérlegre - próbára teszi" az ajtónkon, a maradás céljával benyitót. És akkor még a parancsnok is hosszasan beszélget vele.

Vidit - mert többen így szólították - nem a személyes ismerősei, hanem a szolgálatparancsnokok, egységesen javasolták felvenni. Könnyen kijavítható, apró hibákat említettek csupán, így emlékszem.

Én egy mosolygós, nyílt tekintetű, őszinte fiatalembert faggattam múltjáról, jelenéről és elképzelt jövőjéről.

     Vid beszélt a korán elveszített édesanyjáról, iskola padját koptató húgáról, sportszeretetéről. Érettségijére való tekintettel az előmeneteli lehetőségeit ecsetelgettem, de nem igazán kötöttem le figyelmét a mondataimmal. Udvariasan figyelt rám, a gondolatai mégis máshol járhattak.

A könnyen kijavítható apróbb "hibákról" egy szót sem váltottunk. Felvettem Videt 1992. október 1-től beosztott tűzoltónak. Munkatársai hamar megtanították a szakma alapfeladataira. Komoly, akár egy életre is elkísérő tűzoltó élmény számára nem jutott, igaz, hogy ilyen csak keveseket illet meg. Nehezen ugyan, de megtanították Videt a korai kelésre, a szolgálat váltásra való pontos beérkezésre. Minden közös megmozdulás résztvevője volt. Nem maradt ki egy foci mérkőzésből sem és amikor tehette partnert keresett a zöld ping-pong asztal másik felére.

Örök jókedvét másokra is ragasztotta, vidámsága jókedvre derítette a környezetét. Igazi önmagát mégis befalazta és a falon túlra nem látott egyikünk sem.

     Egy óvodás csoport járt nálunk a laktanyában a baleset napján. Az emeleti párkányról önmentéssel értek sorban talajt a tűzoltók a kicsik legnagyobb csodálatára. A párkányt elhagyva a test mellé szorított kesztyűs kézzel a leereszkedés ívét és sebességét a tenyeremben lévő kötéllel könnyedén szabályozom. Karabiner, kötél, hurok, kéz és jókora elrugaszkodás. Akár pompás szórakozás.

Vidi szabadeséssel érkezett. Mentő, kórház, keserves lassúsággal gyógyuló törés. Viccelődtünk ugyan egy-egy látogatáskor a kórházi munkatársaival együtt, de Vid megváltozott. Nem tudom, miben, talán csak a mosolya volt kevesebb. Azért kéretlenül továbbra is pazarolta ránk.

Egyszer aztán megkeresett, távozási szándékát jelezte. Nem győzködtem - utólag elgondolkodtam ezen - számítottam rá. Az pedig kifejezetten örömet okozott nekem, hogy Kaposvárt és a továbbtanulást választotta következő állomásának.

Szommer Vid tűzoltó törzsőrmester 1996. október 31-ig volt katonája a komlói tűzoltóságnak. A tőlünk telhető muníciókkal engedtük Őt az útjára. Néha-néha befutott hozzánk, azután elmaradt.

Utoljára a temetésén találkoztam vele. Azt mondta, hogy ne szomorkodjak. Hát én igyekeztem is a könnyeimet visszatartani, amiket nem is Ő, hanem három iskolájának pajtásai csaltak elő.

    Majdnem gyerekként hagyott itt bennünket, nekem mégis az az érzésem, hogy Vid felnőttebb volt sokunknál.

Felnőttebb és igazabb. Az ilyen emberek, ha eltávoznak, itt hagyják a fényüket. Legékesebb bizonyítéka ennek a facebookon való megjelenése az ismerősei körében.

Hadd legyen akkor ez a fény a tűz és mi sokan álljuk körbe, melegíteni egymás szívét!

Korlátok

     Nem ez volt az első eset, hogy néhány hetet Sikondán töltöttem a szaniban. Az idén ambuláns ellátottként vettem fel a kezeléseket. Minden napomat speciális, csak rám szabott tornával fejeztem be. A fáradtságomat feledtette a gyógytornász kislány életvidámságról árulkodó, soha nem szűnő mosolya és ízes magyar beszéde.

    A szeptember közepe a nyarat is megszégyenítette, melege engem is megszédített. Igyekeztem is mielőbb a szanatóriummal szemközti vendéglátó pavilonok árnyékos-hűvösébe. Az első napon ki is néztem magamnak egy szimpatikus asztalt és meggondolatlanul, csak úgy toronyiránt közelítettem meg. Igen ám, csakhogy az igényesen megépített széles bejárati út szemet nyugtató, rozsda színű műkő lapjaira nem tudtam rálépni. Tanácstalanul álltam az úttest szélén, néztem, merre is kerüljek? Aztán egy - nálam fiatalabbnak is elfogadható - gyors mozdulattal átbújtam a korlát alatt. Senki nem látta, hogy a hátamat jó bevertem, a káromkodásomat sem hallhatták, mert nem hagyta el a szó a számat.

A kávémat szürcsölgetve vizslattam a terepet. A hoteltól a Vadásztanya irányába az úttest jobb oldalán gyalulatlan fenyő gerendácskák sokasága korlátot alkot. A kis pavilonokat a hotel felől, illetve az ellentétes oldalon egy résnyire szabadon hagyott nyíláson keresztül lehet magasra tartott gerinccel megközelíteni. A szemközti parkolóból érkezőnek mindegyik megoldás kerülőt jelent.

Ez a kerítés azért annyira nem szép, hogy csak ez okból tették volna oda. Intézmény és szeszes italt kiszolgáló kereskedelmi egység közötti védőtávolságról lenne szó? Az sem lehet, hiszen a kerülő nem növeli az épületek közötti távolságot. A közlekedés biztonsága talán? Azt jobban szolgálja túloldalt a széles kerékpár út és szolgálná a hoteltól a tóig hatályos várakozási tilalom és egy gyalogos átkelőhely felfestésének együttese.

Lelki szemeim előtt látom, hogyan bukdácsolnak ki az óriás forgalmú útra imbolyogva, körültekintés nélkül a kelleténél több alkoholt fogyasztók, no nem ott, ahol a gerendák útjukat állják. Azokon keresztül csak egy-egy csont részeg bukik ki a közútra és ott is marad mozdulatlanul.

Mérgelődök, mert a dolognak nem találom a miértjét. Kértem is egy sört és kérdezősködtem is de nem lettem jobban informált, mint az a postaláda ott a fűben a fa alatt. Gyorsan föl is tettem neki a kérdést, mit tud az egészről?

     A leveleket elnyelő szájában megmozdultak az apró fogak, amikor belekezdett a mesélésbe. Öregapjáról beszélt, aki ugyanitt szolgált, aki gyakran látott illumináltakat a keskeny országúton, de ez még akkor volt, amikor a kasból kiszálló bányászt a nylon buszok kötelező pihenésre szállították ide, ám akkor más járművek igen ritkán szaporították erre a forgalmat.

Azután a vas lábát kicsit meghajlítva közelebb húzódott hozzám és huncutkás mosollyal folytatta.

Itt zajlott előtte az egész, mindent látott. Tudja, hogy kik tartottak először terepszemlét. Ismeri azt is, aki jó pénzért eladta a másra igazán nem használható fenyőt. Azt csak hallotta, hogy ki vette meg és milyen pénzekből fizetett. Innentől ez már mind csak pletyka, engem nem is érdekel, el is fordultam a ládától, ám az csak folytatta. Így megtudtam azt is, hogy újrafestették ugyan, de évek óta nem kap egy fillér fizetésemelést. És kárörvendve beszélt még a gazdájáról, aki naponta áll meg mellette az úton, kétszer is hétrét görnyed, amíg belőle a küldeményeket elszállítja.

Gondoltam, hogy még egyszer rákérdezek, ha már folytatta, a miértre, de nem hagyott szóhoz jutni.

  -Hogyan vélekedsz? Nem szükséges időnként az aklon belül tartani a birkákat? Néha meg kikötnek mellém egy szamarat is és már nem is érzem olyan egyedül magam! - mondta és harsányan a képembe nevetett.

Nekem se kellett volna ezt a sört meginni. Miért érzem úgy magam mintha a 93-ezer négyzet kilométer közepén ülnék?

Mintha az egészet hallotta volna a nyúlánk, hosszú kötényes fiatalasszony, rám mosolygott, amikor az üres sörös üveget leemelte az asztalról.

Kondítson a ligeti harangozó

      A hajnali fél négyes vonat hosszú szerelvénye vitte a bányászokat Komlóra. Én a háromnegyed hatosra szálltam fel, korán meg is érkeztem a gimibe. Így legalább volt időm lemásolni a leckét, legtöbbször Borikától kértem el. A következő 424-es mozdony a hivatali dolgozókkal megrakott vagonokat juttatta el a járás újdonsült központjába, a szocialista bányavárosba. A hirtelen nagyra nőtt település az ország minden kis zugából elküldte a képviselőit. Sokféle ember keveredett itt egy kalapba és csak nagyon lassan találták meg a helyüket. Gyakran szólaltak meg ezért a mentők szirénái.

Másképpen, olyan szívet szaggatóan jajongtak a fehér autók akkor, ha azokat a bányamentők várták egy-egy bányaszerencsétlenségből felszínre hozott bajtársukkal. Ez is sokszor előfordult, de ezek a szirénák hosszú évek óta némák. A bányákat bezárták, elkapkodva ledózerolták.

     Az emlék maradt csak meg, a domboldalon kőbe vésett nevek. Azoknak a hős bányászoknak a hosszú listája, akiknek nem volt szerencséjük lent. Ilyen a bányász élete.

Szeptember elején rájuk is emlékszik a város. Hivatalok, társadalmi-politikai szervezetek képviselői helyezik el az emlékműnél a koszorúikat és amikor a ceremóniának régen vége, akkor merészkednek elő az embergyűrű takarásából a csokraikat szorongató, könnyes szemű édesanyák, feleségek, gyermekek és unokák.

Javasoltam egyszer a sorrend megfordítását. Helyezzék elsőként ők a virágaikat szeretteikhez és szóljon nekik is a bányászok zenekara. Erősebb és szebb lenne így a "kívülállók" tisztelgése, de csak megmosolyogtak.

     Megmaradt a fejemben a fekete aranyat szállító csillék fáradhatatlanul csikorgó sora, az erőmű egyetlen báli ruhámat rondító, pernyét okádó kéménye, de bennem él egy örökké mosolygó, bohókás bányász emléke is.

Egyorúról beszélek, így mutatkozott be, egy r-rel. A falusi srácról, aki az imbolygó hokedlin állva csente le a magas polcra helyezett, anyja sütötte zserbót, akire Kossuth-i bányászok adtak új ruhát, hogy kinézzen valahogy. Igaz, saját pénze bánta. Az örökké tréfálkozó nyugdíjas bányász jut eszembe, akinek az élcelődő megjegyzései mögött a félelme mellett mindig is ott éreztem azt a határtalan szeretetet, amit Ő bőséggel osztott, akár érdemtelenül is.

      A "ligeti harangozó" korán elszólította, de ilyenkor, bányásznap körül talán sokunkban él még az emléke, "hercegnői" talán huncutkásan mosolygó szemmel, gondolnak rá.