Megöregedtem

 

Megöregedtem

 

Nem tagadom, megöregedtem,

fogalmam sincs, hány éves is lettem. 

Meglepetésként születtem, kint a kertben,

egy kora nyáron, a kerti tűzhely mellett.

Nem egyedül jöttem, társam volt az asztal,

aki testvéremmel jött, egy másik paddal. 

Szolgáltuk a gazdát, hosszú éveken át,

terített asztalhoz gyakran ülhettek ránk.

  

A nyár melege, a tűző nap sugára,

kiszárított bennünket csudára.

Dermesztő hidege a fagyos teleknek,

tetézte bajunkat, fáztunk is eleget.

Szerettem a tavaszi esőt, a jó meleget,

pancsoltam is benne éppen eleget.

Csodáltam körülöttem az ősz  színeit,

lehulló falevélként meglátogatott mindegyik.

 

Rágott bennünket az idő vasfoga,

közelgett már életünknek alkonya.

Társaim elhagytak, apróra szabdalva

sorukra vártak, elégni egy katlanban.

Magamra maradtam, más feladatot kaptam,

virágágyás földjét megőrizni, halkan.

Örömet okozott, ha valaki rám ült,

ilyenkor még a borús ég is kiderült. 

 

             Hátamat nyomja a föld, rogyadozik a lábam, 

talán a jobbik az, amelyik előbb fárad. 

Köröttem megnőtt a bokor birs,

tűző naptól gyakran megvéd a sudár nyír.

Testembe szorgos hangya család költözött, 

úgy hiszem, ez végleg a röghöz kötött.

Bizsereg is tőlük minden porcikám,

ez érzés örök hiába altat a tél, a vidám.

 

Jön a tavasz, újra kezdik a munkát,

ontják belém a gyógyíthatatlan rontást.

Testemben vájkálnak, földdel töltik tele,

reccsenek és porladok, jaj, mi lesz velem?

Dobjuk már ki végre, fütyülik a rigók

széttörik alattunk, ez már semmire nem jó.

Hol van már a gyerekek hempergő serege,

nem csoda, már a madarak ítélkeznek felettem.

  

De maradhatok, rögzítő kapcsokat is kapok,

kis ideig még nyugodtan is alhatok.

Kivirágzik a tavasz, zöldellnek a lombok,

a testemből kibúvó zöld levelecskét  hordok.

A kankalin mellett nagyot nyújtózik egy másik,

szirmaival betakar, így már a lelkem se fázik.

Ki tudhatja, mennyi még a tavaszom,

a fejsze élének kulcsa ott van már a ravaszon.

 

Élni akarok és erre a kedvem megmarad,

amíg örömet adhat egy-egy kedves pillanat.

Elszállt az idő, sajgó testemet viselem,

nem tudva, hogy mennyi még a kikelet. 

És ha egyszer nincs már bennem fájdalom,

 a tavasz virágai másnak nyílnak, fájlalom.

 Hát megtanulok repülni a tűző nap felé,

ennyi volt hát az életem, nem is kevés, elég.