A nászindulókról

 

A szolfézstanulás soha nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. A hangszeres zene tanulásának kísérője volt ez a tantárgy. Nem akartam, nem is tanultam zeneirodalmat, pedig ez szükséges ahhoz hogy megértsük a műveket. És ez az, amiben én nem hiszek. A szerzőt, a kort, a környezetet azért nagyjából ismerem, de nem hirdetem ennek fontosságát sem. A felcsendülő dallamok kapcsán csak egy a lényeg, mondjon az nekem valamit, érzések csíráit ültesse el a lelkemben.

Mindenevő vagyok. Nem csupán a kanalazás közben lenyelt falatokra gondolok. Minden zenét tisztelek, a legtöbbjét szeretem is. Örömmel hallgattam végig a napokban Mendelssohn, Shakespeare Szentivánéji álom című színdarabjához komponált zenéjének egy részletét, ami kilépett a játékszínről és lett belőle világszerte az egyik legkedveltebb nászinduló. Szólhatott volna Wagner Lohengrinje is, amiből megszületett a házasulandók másik, ugyancsak kedvelt, oltárhoz vezető indulója. Egyikben összemosódik a képzelet a valósággal, másikban a titokzatos lovag csalódik Elsában és elhagyja. Biztos vagyok abban, hogy nem ezek a gondolatok járnak a házasulandók fejében, amikor ünnepélyesen megjelennek az elképzelésüket hitelesítő anyakönyvvezető vagy pap előtt.

Megismerkedésünktől nem sok víz csörgedezhetett le a falut kettéválasztó patakocskán. Tervezgettük a jövőnket. És hamar elérkezett az esküvőnk napja. Péter volt az a közöttünk élő tanár ember, aki megszólaltatta a templom orgonáját, színesebbé téve a közösség előtt zajló eseményt. Az örök hűség ígérete röviddel ezután megismétlődött a tanács ünnepi eseményekre kialakított emeleti termében. 

Valami szokatlan dolog történt. A lépcsőkön felfelé lépkedve, nem a mindenkor szokásos  Mendelssohn nászinduló hangjai csendültek fel. Talán első alkalommal visszhangozhatták itt a falak Schubert jól ismert szerzeményét. Csendre intett bennünket, sokakat meglepett az Ave Maria, Gyurkovics Mária koloratúrszopránja.  Az én elképzelésem  valósult meg. Mást akartam, szokatlant és szépet. Az Ave Maria dallama az életünkben megálljt parancsol, a szánkat becsukja és figyelemre kötelez. A földi halandó segítséget kér és oltalmat. Szerencsét és erőt, társnak az élet göröngyös útjaira, azokon pihentető padokat.

 

Mi nem álltunk meg, az utolsó lépcsőfokot is elhagyva aláírtuk az egész életünkre szóló szerződést. 

Amikor a megszólaló zene elképzelt változtatásának lehetősége felől érdeklődtem, semmi kifogást nem kerestek, nem is találhattak abban. Mindössze annyit mondtak, hogy én oldjam meg. Így került Gyurkovics Mária hangja kazettára, hordozható magnóba és az eseményen jelen lévő sógorom kezébe. 

Vasárnap már a sokadik alkalommal emlékezhettünk meg a régi döntésünkről. Gábor fiam -ahogyan tette ezt máskor is- meglepett bennünket és ünnepélyes körülményeket varázsolt elő. Nászindulókat és ráadásként az ő frissen tanult zongorajátékát is hallgathattuk. Palackot bontott -Szekszárdi rosét az erősebbek közül- és az óriás edényekbe töltött kevéske hosszúlépésekkel koccinthattuk. Csak hármunk fülébe csendültek fel az összeérintett nagy poharak zenéjének hullámai. Később azért a többiek üdvözlését is megköszönhettük.