A nászindulókról

 

A szolfézstanulás soha nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. A hangszeres zene tanulásának kísérője volt ez a tantárgy. Nem akartam, nem is tanultam zeneirodalmat, pedig ez szükséges ahhoz hogy megértsük a műveket. És ez az, amiben én nem hiszek. A szerzőt, a kort, a környezetet azért nagyjából ismerem, de nem hirdetem ennek fontosságát sem. A felcsendülő dallamok kapcsán csak egy a lényeg, mondjon az nekem valamit, érzések csíráit ültesse el a lelkemben.

Mindenevő vagyok. Nem csupán a kanalazás közben lenyelt falatokra gondolok. Minden zenét tisztelek, a legtöbbjét szeretem is. Örömmel hallgattam végig a napokban Mendelssohn, Shakespeare Szentivánéji álom című színdarabjához komponált zenéjének egy részletét, ami kilépett a játékszínről és lett belőle világszerte az egyik legkedveltebb nászinduló. Szólhatott volna Wagner Lohengrinje is, amiből megszületett a házasulandók másik, ugyancsak kedvelt, oltárhoz vezető indulója. Egyikben összemosódik a képzelet a valósággal, másikban a titokzatos lovag csalódik Elsában és elhagyja. Biztos vagyok abban, hogy nem ezek a gondolatok járnak a házasulandók fejében, amikor ünnepélyesen megjelennek az elképzelésüket hitelesítő anyakönyvvezető vagy pap előtt.

Megismerkedésünktől nem sok víz csörgedezhetett le a falut kettéválasztó patakocskán. Tervezgettük a jövőnket. És hamar elérkezett az esküvőnk napja. Péter volt az a közöttünk élő tanár ember, aki megszólaltatta a templom orgonáját, színesebbé téve a közösség előtt zajló eseményt. Az örök hűség ígérete röviddel ezután megismétlődött a tanács ünnepi eseményekre kialakított emeleti termében. 

Valami szokatlan dolog történt. A lépcsőkön felfelé lépkedve, nem a mindenkor szokásos  Mendelssohn nászinduló hangjai csendültek fel. Talán első alkalommal visszhangozhatták itt a falak Schubert jól ismert szerzeményét. Csendre intett bennünket, sokakat meglepett az Ave Maria, Gyurkovics Mária koloratúrszopránja.  Az én elképzelésem  valósult meg. Mást akartam, szokatlant és szépet. Az Ave Maria dallama az életünkben megálljt parancsol, a szánkat becsukja és figyelemre kötelez. A földi halandó segítséget kér és oltalmat. Szerencsét és erőt, társnak az élet göröngyös útjaira, azokon pihentető padokat.

 

Mi nem álltunk meg, az utolsó lépcsőfokot is elhagyva aláírtuk az egész életünkre szóló szerződést. 

Amikor a megszólaló zene elképzelt változtatásának lehetősége felől érdeklődtem, semmi kifogást nem kerestek, nem is találhattak abban. Mindössze annyit mondtak, hogy én oldjam meg. Így került Gyurkovics Mária hangja kazettára, hordozható magnóba és az eseményen jelen lévő sógorom kezébe. 

Vasárnap már a sokadik alkalommal emlékezhettünk meg a régi döntésünkről. Gábor fiam -ahogyan tette ezt máskor is- meglepett bennünket és ünnepélyes körülményeket varázsolt elő. Nászindulókat és ráadásként az ő frissen tanult zongorajátékát is hallgathattuk. Palackot bontott -Szekszárdi rosét az erősebbek közül- és az óriás edényekbe töltött kevéske hosszúlépésekkel koccinthattuk. Csak hármunk fülébe csendültek fel az összeérintett nagy poharak zenéjének hullámai. Később azért a többiek üdvözlését is megköszönhettük.     

Varázskréta?

    

Csak néhány öreg szilvafa zöldje díszítette a telkünket a temető felőli oldalon. Az egykori szántó helyén ma bokrok és fák, virágok sokasága teremt ligeti hangulatot. Sok munka volt és van ma is ebben. A város felől erdőt telepítettek, lakói a mi látogatóink. Átbújva a kerítés rácsain, játszani onnan jön hozzánk a még gyerek róka, de a balkáni gerle kora-reggeli ébresztő turbékolását is abból az irányból fújja felénk szelíden a szél. A madárcseresznyék tavaszi virágaival versenyezve lila akácok, aranyesők bontogatják szirmaikat, amelyekre méltósággal felügyelnek az egykoron ültetett fenyőim.

Ebbe a színes forgatagba talán csak a házhoz vezető út és az épületet körbe ölelő, szürke kockákból lerakott  területek nem illenek bele. Ám az is lehet, hogy mindezt csak én látom így. A természet mindenesetre fűcsomókat, virágokat ültetett a beton kockák hasadékaiba. Ezekből néhányat élni hagytam.

 

Egyszer aztán a konyha ablakai alatt színes takarót öltött magára a járda. A krétákkal megrajzolt játékos figurákat nem sokáig kerülgettük, jött az eső és elmosta. Kicsit feljebb megismétlődött mindez. Nem csupán a rajz, de az eső is, amire nekünk is, de még inkább a körülöttünk élő természetnek igen nagy szüksége volt.

A terasz magasságában lévő rajzoknak már a lakásból kilépve örülhettünk, két nap múlva az is eltűnt. Ez az eső kiadós volt, mégis a föld továbbra is szomjas maradt.                                                                      Hát miféle tündér jár erre mifelénk? Az ablak párkányára kitett dobozból fogja a krétákat és kedve szerint alkotva meghozza kánikulában az enyhülést? Így tesz majd akkor is, amikor a nap sugarait kell előcsalogatni?

 

A legfrissebb rajzot a melegtől és esőtől egyaránt védi a felette kifeszített vászon. Akkor ez most tovább is megmarad? Semmi baj! Azért a kréta készleten lassan már javítani kell, sok benne a töredezett, aprócska. Hadd lepődjön meg és örüljön az unokám, ha egyszer újra jön és kezébe veszi azokat.  

Világnapok

 

„Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” (Neil Armstrong 1969)

„Minden év július 20-án tartják a Hold napját, annak az emlékére, hogy az Apollo–11 amerikai űrhajó legénységének két tagja, Neil Armstrong és Edwin Aldrin 1969-ben ezen a napon lépett a Holdra. Az Apollo-program ötödik, űrutazókkal végrehajtott repülése az Apollo–11 volt, amely egyben az első sikeres holdra szállás is lett. Az expedíció harmadik tagja Michael Collins volt, aki Hold körüli pályán keringett a parancsnoki űrhajóval, míg két társa leszállt a Hold felszínre. Erre emlékezünk ma is és ezért határoztak úgy az illetékesek, hogy július 20. legyen a Hold napja. A sikeres holdra szállás ugyanis az emberiség legnagyszerűbb tudományos eredményei közé sorolt, máig ható teljesítmény, az sem elhanyagolható tény, hogy a hidegháborús katonai szembenállás idején az egész emberiség eggyé válását elősegítő esemény volt."

Ez csak egyike azoknak a napoknak, amelyekről az éveink során rendre megemlékezhetünk, ha egyáltalán az eszünkbe jut. Tény az, hogy minden másnapra jut már valami, amit megünnepelhetünk. Legyen az világnap, nemzetközi nap, vagy kicsi hazánk megemlékezésre méltó ünnepe.                          Sokan nem tudnak ezekről, sokaknak a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy e kérdéssel foglalkozzanak. 

 

Mégis csak beszéljünk egy kicsit a mi örök társunkról, kísérőnkről, a Holdról. Naprendszerünkben a nagyobb holdak közé tartozik, tőlünk 384 402 kilométer távolságra. Ez csak egy pillanat, hisz a napságár visszaverődő fényét 1,3 másodperc múlva már láthatjuk is. Minden bizonnyal ezeket tanítják az iskolákban, de mi lesz a rossz tanulókkal? Tudni fognak Armstrongról és Aldrinról, 1969 év fantasztikus eseményéről? Nem biztos, de talán nem is fontos. Sokkal gazdagabb lehet az az ember, aki szívből énekli:A holdsugár deres hajamra süt, Hold ragyog a Dunán,  Holdfényes májusok, muskátlis ablakok dalokat, vagy éppen Beethoven Holdfény szonátáját hallgatja. Hát még ha mindezt megfűszerezi egy adott-kapott forró csókkal-nemcsak a csók világnapján, július 6-án- a szikrázó Hold fényében!

Ebben a szellemben szabad és kell hozzáállni minden nevesített nap megünnepléséhez. Ezért találtam ki azt, hogy azokat fellopom a facebook hasábjaira tájékoztatás céljából és azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az olvasókat -ha arra lehetőségük van- pozitív cselekedetekre sarkalljam. 

Csak ez a július hónap éppen elég feladatot adhat. Elsején zenét hallgathatunk. Másodikán megtervezhetjük, hogyan csökkenthetjük a műanyag hulladékainkat. Hetedikén bátran együnk meg egy csokoládét. A hónap első szombatján öleljük meg szeretteinket.Tizenegyedikén ne csak tervezzük, tegyünk is érte, hogy gyermekünk születhessen. Tizennegyedikén a bennünket körbevevő természet megóvása jusson eszünkbe. A hónap utolsó péntekén nyugodtan morogjunk a kifogásolható munkát végző rendszergazdákra. Július 28-án együttérzéssel gondoljunk beteg embertársainkra, de nem baj az se, ha kinevetjük a rosszmájú embereket. Július 30-án barátsággal forduljunk embertársaink felé és örömmel hagyjuk azt, hogy mások ugyanezt tegyék velünk.

 

És ez csak egy hónap, annak is igen leszűkített része. Ha pozitív gondolkodással folyamatosan figyelünk ezekre a napokra, gyorsan kiderülhet az, hogy az életünk egyre csak telik jósággal és örömökkel, „megfertőzve" velük a környezetünket. 

 

Úgy vélem, hogy az internet hullámain ringatózó efféle tarkaságaimmal csak jót teszek. Elrabolok valamennyi időt a nagyobb hülyeségek olvasásától.

    

Marad a hang ?

  

Május van, igazi tavasziasan szép az idő. A zongora kiköltözött a kert zöldellő füvére. Hála az égnek, a családi körben gyakran van mit ünnepelnünk. A dal, amit énekeltem, talán elfogadható volt, de a csak balkezes zongora kíséretem minden bizonnyal kívánnivalókat hagyott maga után. Sokat nem volt időm ezen morfondírozni, mert a műsort „rendező" nagy fiam már a következő szereplőt szólította a színre. 

Pár hónappal ezelőtt, a tél végén vehettem részt a faluban korábban évente - sorra kerülő „Pálinka mustrán". Örültem ennek, hisz egy hagyomány folytatásáról van szó. A faluban élőket és barátjaikat Páll Lajos tanító hívta egybe egykor, a saját készítésű borok és pálinkák megmérettetésére. Akkor is és most is a vetélkedést követő beszélgetés közben fel-felhangzó dalok zenei kísérete volt a feladatom. Soha nem egyedül tettem ezt, A hegedűmnek mindig társa is akadt, a harmonika, néha még a szájharmonika is. 

Jól éreztem magam közöttük. A pogácsák és hagymás-zsíros kenyerek jól vizsgáztak, kitűnő korcsolyáknak bizonyultak. Örülhettem annak, hogy beszélgetések közben mások gondjait, bajait zsebre vághattam és ezzel mosolyt csalhattam ki szomorkodó arcokra. Egyszóval kedves emberek között tölthettem el egy estét.                                                                                                            Magyar nótás szöveggyűjteményemet magammal vittem, nem is maradtak el a dalok. Senki nem kifogásolta, hogy halkabban szól a hegedű, hogy gyengülő erővel találkoznak vonóm szálacskái a hegedűm húrjaival. Igaz, ebben segített mellettem a billentyűk szabadította hangok erőssége is. 

Karom pihentetése céljából többször is csendre intettem a hegedűmet. Egy ilyen pillanatot örökített meg a felvillanó vaku és kaphattam meg a fotót Irénkétől. Tréfásan kérdőre vontam, miért nem játék közben készített felvételt küldött? 

- Mert ez rólad egy nagyon jó fotó! -szólt mosolyogva. Ezzel felbátorított arra, hogy e rövidke írásom olvasásakor velem nézhessen szembe a kedves érdeklődő. 

 

És ha a helyzetem tovább romlik, végleg dobozába zárom a violint. Marad a hang, a hangszerek legszebbike, amelyikkel még együtt muzsikálhatok szeretteimmel. Ez első mondatokban jelzett családi ünnepről pedig szólni fogok majd. Megígérem, abban nem a rólam készített fotó uralkodik majd, díszítve a sorokat.    

„Csak tette a dolgát"

Hozzáértő embereknek többet kellene foglalkozni a kérdéssel és talán a kiutat is megmutató véleményüket átadni nekünk, neked, nekem. A tény az, hogy növekszik a gyermekek balesetéről közzé tett hírek száma. Ezek közül talán a legnehezebben viseljük el azokat az eseményeket, amelyek kiskorúak öngyilkosságáról, vagy annak csak szándékáról tájékoztatnak bennünket. 

Pécs belvárosa egyik épületének tetején egy kilenc éves fiúcska árválkodik magában. Arcán a kérdőjelek sokasága, alatta a tátongó mélység. A látvány is borzasztó, hát még a félelem, amit az emberek szívében ébreszt a látvány. 

A szolgálatparancsnok elsőként került a zavart állapotban levő gyermek közelébe, aki mindaddig csupán egy rendőrnővel volt hajlandó néhány szót váltani. Szerencsére a tűzoltónak sikerült a kisfiú szimpátiáját megnyernie, így csökkenhetett közöttük a távolság. Miközben próbálta a gyermeket valamelyest megnyugtatni és biztosítani őt arról, hogy nem akarja bántani, az eset megoldását végül a ruhájára rögzített rádió segítette elő, az ugyanis éppen megszólalt, felkeltve ezzel a fiú figyelmét. A tűzoltó az alkalmat megragadva felajánlotta neki, hogy ha szeretné, akkor akár ő is beszélhet a rádióba, amelybe a gyermek beleegyezett. Annak átnyújtásakor gyorsan behúzta a fiút a tető széléről, megelőzve ezzel a történet tragikus kimenetelét. Majd levitte őt az épület tetejéről és átadta az Országos Mentőszolgálat helyszínen tartózkodó egységének."

  

„A közelmúltban... tűzoltó főhadnagy példás és hősies helytállásáról tett tanúbizonyságot, megmentve egy kilencéves gyermek életét." 

A fiatalember a nyugállományba vonulásom hónapjában került a tűzoltóság személyi állományába, szolgálatparancsnok édesapjának nagy örömére., A gyermeknek még a felszerelése előtt volt ideje körvonalaiban megismerni a tűzoltók munkáját. Felvételét követően tanulással és megszerzett tudásával eljutott odáig, hogy egy nagyváros tűzoltóságánál apja nyomdokaiba léphessen.

 

Üljünk be a székébe és gondolkodjunk az ő fejével. Kap egy jelzést, nem egy gyakran előforduló tűzesetről, nem egy közúti balesetről. Hanem egy bajba jutott gyermekről, akinek veszélyben van az élete. Amikor tudomására hozzák, hogy egy kisfiút kell lehozni a magasból. aki vélhetően öngyilkossági szándékkal tartózkodik fenn az épület magas tetején, semmi olyan tennivaló nem juthatott az eszébe, amivel ez a lehetséges tragédia biztosan megelőzhető lenne. Mert ilyen nincsen. Annál inkább gondolhatott a szülőre, önmagára, kiskorú gyermekére.

A hangja és mosolya rövidke időre megnyugtatta a fiúcskát és a megszólaló rádió lehetőséget adott a gyors cselekvésre. Mind a többi már csal papírmunka. A mély sóhajok mellett a megkönnyebbülés, leginkább a határtalan öröm apró kis villámai cikázhattak körülötte.

 

A tragédia megtörténhetett volna, a tűzoltónak nagy szerencséje volt, óriási ajándékot kapott a sorstól ezen a napon. Egyszerűen csak tette a dolgát, nem volt abban semmi kiemelkedően példás és azt hősies helytállásnak se tudnám értékelni. 

A sajtó orgánumok már csak ilyenek. Egyszerűbb, mégis sokkal értékesebb lehetett volna a hírközlés, ha a fiatal főhadnagyot leültetik és hagyják beszélni. Senki félre ne értsen, a főigazgató ajándéktárgyával csak egyet tudok érteni. 

 

„Gyermekek vannak életveszélyben"- mondta a tűzesetet jelző személy, több mint fél évszázaddal ezelőtt. Akármilyen hangos szirénázással és a fecskendőkhöz már nem illő sebességgel vonultunk, egy kicsi gyermeket pólyába csomagolva, már halva találtunk. A látvány nem felejthető, a kép ma is tisztán előttem van, Esélyünk se volt az életének megmentésére. A lelki fájdalmunkat enyhítendő szavakat a laktanyába érkezésünkkor szolgálatparancsnokunk mondta ki a nagy csendbe burkolózó csapatunknak.

- Fiúk, ma már ne csináljatok semmit! 

 

Ezekkel a sorokkal csak aláhúzni szeretném a történet főszereplőjének szerencsés megoldást kiváltó magatartását. Nyugdíjas bajtársaként kívánok neki jó erőt és egészséget, szakmai sikereket, boldog családi életet!