Anyai őrszem

 

Nem emlékszem arra, hogy Székely Bertalanról bármely iskolámban egyetlen szó is esett volna. Pedig hát a nemzetközileg is elismert festőművészünk kiérdemelte volna azt. Nem egyedül van a magyar hírességek közül, akiről a tankönyvek szerkesztői megfeledkeztek. Egy általános műveltségű embernek tudni illik azokról a történelmi eseményeinket megörökítő festményekről, amelyek ennek a kolozsvári születésű ember kezei alkotó közreműködésének köszönhetik a megszületésüket. Ez csak az én véleményem és lehet, hogy nincs igazam. Az iskolákban elsajátítandó tananyagot az éppen uralkodók kényük-kedvük szerint alakítják. A matematikát például mindig kiemelt fontossággal kezelték. Leéltem az életemet úgy, hogy a legegyszerűbb alapműveleteken kívül nem volt szükségem e tantárgy mélyebb ismereteire. Most pedig azt látom, hogy egy sikeres matek érettségihez kicsi professzorokra van már szükség. Mennyi energiát veszít a diák, pedig továbbtanulása útjának, élete kitűzött céljai megvalósításának semmi köze nincsen a számtanhoz-mértanhoz. 

Sokkal gazdagabb buksival léphetné át a távozás küszöbét az a tanuló, akit a tanára megismert és a szabad gondolkodás, a kiválasztott cél útjára terelt.

 

Térjünk vissza Székely Bertalanhoz!   

 

A diákok az írásbelin -többek között- a következő feladatot kapják:  

Egy huszonnyolcas acélszög három forgástestre bontható. A feje egy olyan csonkakúp, amelynek alapköre 5 mm, fedőköre 2 mm átmérőjű, magassága pedig 1 mm. A szög hengeres része 25 mm hosszú, átmérője szintén két mm. Végül a szög hegye egy olyan forgáskúpnak tekinthető, melynek magassága 2,5 mm, alapkörének átmérője pedig 2 mm.

a) Mekkora egy ilyen acélszög teljes hossza?

A tanár helyet foglal és érdeklődéssel figyeli azt a tanulót, aki minden évben nehezen birkózott meg a matematika tudományával. A lánykáról tudja, hogy imádja a gyerekeket és továbbtanulni is azért szeretne, foglalkozhasson egész életében az apróságokkal. Csendes és fegyelmezett munkára szólítja fel az egész osztályt, Fogja a székét, elsétál a lányig és leül vele szemben. Kinyitja a kezében tartott irattartó mappát, előszed abból egy papírlapot és mosolyogva adja át.

- Ezen a képen Székely Bertalan, Anyai őrszem címet viselő festményének másolata látható. Alaposan nézd meg, majd beszélj róla, mondd el nekem, mi jut eszedbe a képekről!

A lányka tele kérdőjelekkel nézett a matek tanár szemébe, aki elmosolyodott és megnyugtatta őt.

- Ne törődj a kihúzott tétellel! A te matematika érettségid most ez a kép.Csak bátran szedd össze a gondolataidat és ha készen állsz, beszélj!

Hosszúnak tűnő csend következett, majd a feltett kérdésre elhangzott a válasz:

- Tanár úr! Én ezt a festményt soha nem láttam, a festőről se hallottam még. Az az ember, aki a kezébe vette az ecsetet és ezt a három képet egy táblára festette, üzenetet küldött nekem. Fontos szerepet töltsön be életünkben a játék. Kísérje minden lépésünket a szeretet és legyen ott mellette a féltés. Vigyázni fogok a rám bízott gyerekekre és óvom őket a rájuk leselkedő veszélyektől. A gyermeke mentésére futva érkező édesanya megmutatta nekem, hogy mekkora szeretet dobogjon a szívemben akkor is ha másét, vagy saját kicsimet nevelem.

Megtanultam azt is, hogy ami másoknak fontos emberi érték, annak megvalósításában segítsek. Ezt a tanár úrnak köszönhetem. 

- Rendben van, a szög hosszának kiszámítása és a többi feladat megoldása helyett a képről nekem elmondott gondolataidat írd le. Ne aggódj, a matek írásbelid jól sikerült! -és ezzel az én kis mesémnek, furcsa álmomnak itt a vége. 

 

Nem tudom és nem is sikerült kiderítenem, hogyan került gyermekkorunkban az előszobánk falára az Anyai őrszem reprodukciója. Valaki azt mondta, hogy Anyu egy megfejtett keresztrejtvény beküldésével nyerte, de az se kizárt, hogy megvásárolta azt. Tény, hogy a múlt évszázad derekán ezt a  festményt nagy számban sokszorosították. 

Minden reggel-kilépve a hálószobából- a szemünkbe ötlött és ezért jól bevésődhetett buksi gyermek fejünkbe a festett életkép üzenete. Nem nézegettük, tudtuk, hogy ott van. Mint ahogyan a napok minden percében közöttünk élt az anyai őrszem, felöltözve Édesanyánk szeretetében. 

 

 

Egy a jöttek közül

A napokban a kezem ügyébe került a Mecsekfalui életutak, életképek a 20. században című könyv. A közöttünk élő népművelő pedagógus Páll Lajosnak több könyve is megjelent a bányász városhoz erőszakkal társított kicsi falu életéről, múltjáról és jelenéről. Valamennyi ott sorakozik a könyvespolcainkon. Kevés település dicsekedhet országunkban a történetének olvasható feldolgozásának. 

A bevezető soromban jelölt kötet az őslakó svábokról, magyarországi,- felvidéki magyarokról és a jöttekről beszél. Már húsz éve annak, hogy lehetőséget kaptam - mint a jöttek közül egy- a bemutatkozásra. Megtisztelve éreztem magam és éltem is a lehetőséggel. Igaz, hogy a blogomban gyakran írok a szerteágazó családomról, most ebben a bejegyzésben - a szerző néhány soros bevezetőjét követően - mégis közreadom az akkor általam leírtakat. Biztosan nem díszíti mindenki könyvespolcát a szerző könyve a „különböző színvonalú vallomásokról, korszakokról, szülőföldről, családról, szomszédról, barátokról és a jelenről is..."

 

                                                                  „ Halász Jenő

 

Ősei a 18. század első felében a németországi, türingiai Eisfeld helységből telepedtek át a baranyai Laskafaluba, amely ma Horvátországhoz tartozik. Földműveléssel foglalkoztak. Ő a sokadik generációhoz tartozó sokgyermekes család tagja, aki Hohmannból lett Halász. 1974-ben kötött házasságot a mecsekfalui Wunderlich Erzsébettel, és kisebb kitérő után teremtettek hajlékot maguknak Mecsekfalun. Sváb őseiről és gazdag életútjáról beszél." 

 

Jacobus Hama, 1691 körül született eisfeldi takács, nála két évvel fiatalabb feleségével, Chatarinával vándorolt be Magyarországra, az akkori Baranyában lévő Laskafaluba. Fia, Jacobus 1717-ben valószínűleg még német területen született. A családfő Laskafaluban hivatást változtatott, földműves lett, a dárdai uradalom jobbágya. Gyermekei közül Mária Ágnes, Antonius és Eva Clara kisgyermek, illetve csecsemőkorukban elhunytak. Életben maradt Jacobus és a második házasságból született Margaritha. A latin nyelvű névírás a dárdai római katolikus plébánia anyakönyvéből származik erősen elírtan. A családnév Hohmann formában való megjelenése az anyakönyvekben csaknem egy évszázadig váratott magára. Jacobus (1717) Mária Elisabethával kötött házasságából 1781. április 8-án látta meg a napvilágot Joannes. A házaspárnak 1802-ig a lányok mellett hét fiúgyermeke született. (A lányok száma nem ismert.)

Joannes 1802. január 11-én Laskafaluban kötött házasságot a 18 éves Margaretha Heimmel. 1807- 1823 között hat fiúgyermekük született,, a legkisebb közülük Antonius.Antonius (Laskafalu 1823 - Sásd 1907) Bonyhádon kötött házasságot 1865. május 19-én Miller (Müller) Teréziával. Fiuk Antal 1872-ben Bonyhádon született. Antonius (1823) iparos lett, takácsmester. Aggkorát fiánál töltötte Sásdon. Antal (Bonyhád 1872 - Sásd 1931) alapította a család sásdi ágát. Borbély és fodrász mester, valamint hentes és mészáros volt ebben a hegyháti faluban. Törő Katalinnal kötött házasságából Dezső, Gyula, Mária, Margit Paula, Antal születtek. Törő Katalin elhunyta után (1900. október 6.) Antal újra házasodott, feleségül vette Horváth Rozáliát (1878-1936), mely házasság révén ismerhette meg a világot Lajos, Géza, Antal, Rudolf, Matild és Ilona.Dezső édesapjával együtt katonai szolgálatot teljesített az első világháborúban, leszerelése után kivándorolt Svájcba. Gyula szintén a háború katonája volt, kevesebb szerencsével. A fronton szerzett tüdőbaja röviddel a leszerelése után a halálát okozta. Mária és Margit Paula csecsemőkorukban haltak meg, Antal (az első házasságból) is mindössze nyolc hónapos koráig élt.. Géza hentes és mészáros volt, Vásárosdombóra nősült. Antal 1937-ben kivándorolt Svájcba. Rudolf hosszabb svájci tartózkodás után Sásdon hentesüzletet nyitott. Számára a II. világháború a Don-kanyarnál befejeződött. Matild a férjével és Gabika kislányával együtt Budapesten, egy óvóhelyen tartózkodott, amikor egy bombatalálat mindhármuk életér kioltotta. Ilona a házasságban hat gyermeket nevelt fel.Lajos, ő az én édesapám. 1901. szeptember 25-én született Sásdon. A községházán dolgozott egy ideig, majd a gazdasági válság miatt ő is Svájcban próbált szerencsét, ahol testvérei segítségével fodrászsegédként dolgozott. Hét év után hazatért, hentes és mészáros üzletet nyitott. 1938 tavaszán megismerkedett édesanyámmal.

 

Anyai nagyapám Wagner Mihály 1871-ben Sopronkövesden született. Dédapám ezen az ágon 1845-ös születésű Vas megyéből, Alsószénégetőből. Ükapámmal együtt őt is Mihálynak keresztelték. Ükapám születési évét nem ismerem, róla csak annyit tudok, hogy Kaufmann Júliának hívták a feleségét. Az ő menyük lett az 1846-ban Egyházasfalván született Horváth Ágnes, aki Horváth Ferenc és Major Julianna gyermeke. Nagyapám, tudomásom szerint, kétszer is a magyarszéki Horell családban találta meg a boldogságát. A soklánygyermekes családból először idősebbet választhatott és megszületett Mihály nagybátyám, majd felesége sajnálatos halála után elvette Máriát (1886-1968) az ifjabbat. A nagymama szülei Horell János (Magyarszék 1827) és Schweinbold Katalin Felsőmindszent (1842). Nagyszülei apai ágról Horell Ferenc és Fuchs Ágnes, míg anyai oldalról Schweinbold Mátyás és Jakob Anna voltak. Ükmamám, Anna néni luteránus, mindenki más a nagy rokonságban római katolikus vallású. Nagyapám jó gazda módjára földet bérelt, művelt és műveltetett. Belvárdgyula, Pécs, Magyarlukafa voltak családjának az életterei. Nagyapának itt adták meg a végtisztességet 1944-ben. Mihály és a második házasságából született gyermekek közül mindhárom fiú: Ernő, József és Béla egyaránt a szülői példát folytatva gazdálkodással foglalkoztak: növénytermesztéssel, állattenyésztéssel és erdőgazdálkodással. Ernő és Béla bátyám kisebb sérülésekkel megúszták  II. világháborús frontszolgálatot, de a módos családot a háború utáni rendszer teles mértékben ellehetetlenítette, kisemmizte. Az idősebbik leány, Mária (Keller Jenőné) nemcsak az én, de valamennyi testvérem, mind a kilencünk keresztmamája.

A kisebbik leány, Erzsébet, Ő az én édesanyám. 1914. április 14-én született Belvárdgyulán. Pécsett járt iskolába. A családdal együtt Magyarlukafán a kornak megfelelő társadalmi-társasági életet éltek. 1938 tavaszán ismerkedett meg édesapámmal.

50 évvel később, az ezredforduló előtt került a kezembe az a sok-sok levél, amit ők a megismerkedésük első percétől házasságkötésükig váltottak egymással. Egyik testvéremnél találtam rá. Ma sem tudom, hogy melyik szülőm őrizte, úgy gondolom, édesanyám. A gyönyörűen kiírt betűkből formált szavak igen választékos mondatokban adnak nekem tájékoztatást 1938 évben a Hohmann és Wagner családok napi örömeiről, gondjairól és országunk fontosabb történelmi eseményeiről, de leginkább arról, hogyan kerültek mind közelebb egymáshoz, hogyan hagyták maguk mögött az óvatos tartózkodást, és hogyan vált a félsz és érezhető bizonytalanság azzá a közös akaratú tiszta elhatározássá, hogy ők egymásnak örök hűséget esküdjenek Isten és ember előtt. Gondolatban elnézést kértem tőlük, hogy leveleiket végigolvastam, majd azokat bársonyba köttettem és most féltve őrzött kincsként kezelem. Talán nem haragszanak meg szüleim, hogy ennyi év után néhány sort idézek a levelezésükből:

 

 „Édes Bözsém! Leveledből, de minden tettedből is látom, hogy szíved tele van jó szándékkal a jövőnket illetőleg. Hűséget, örömmel teli életet akarsz adni, hogy Te is azt kapjál." 

 

„Édes Lajosom! Sokszor Úgy szeretném, ha itt lennél, mint például most is. Az egész ház népe alszik, csak én vagyok fönn egyedül, és így levélen át beszélgetek Veled. Milyen más volna, ha itt lennél velem és tervezgetnénk a jövőnkről."

 

Az 1939. év vége és az 1952. év eleje között születtünk, mi gyerekek, mind a kilencen. Szándék szerint születhetett volna még egy kistestvérkénk is, de valami okból a babát édesanyámnak nem sikerült kihordania. A mentőorvos nem rejtette véka alá a véleményét, végül bocsánatot kért szüleimtől, miután a szomszédban lakó orvos bennünket megmutatott neki, ahogy összebújva, riadtan várjuk anyu számára segítséget valakitől. Még egy, a segítség várásában és a másikért való aggódásban megegyező eseményre emlékszem, amikor így összebújva, a sezlont körbetérdepelve imádkoztunk azért, hogy közülünk az egyik sok és súlyos műtét után felépüljön és hozzánk visszajöjjön. Így is történt.

 

 

Mi testvérek kilencen Sásd, 1955. Balról jobbra lányok: Klára, Erzsébet, Veronika, Mária, Ilona.  

Fiúk: Antal, Lajos, Jenő, Béla

 

Anyai nagymamám aki ugye öt gyereket szült állítólag kérte a nagypapát, hogy beszéljen a Lajossal, nehogy Erzsébetet tönkre tegye a nagyszámú gyermekáldás. A papa csak annyit mondott, hogy ez a Lajosék dolga. Felnőttként én megkérdeztem, miért születtünk ennyien, és a válasz igen egyszerűen annyi volt, hogy az ilyen kérdéseket Isten dönti el. Mondta nekem ezt mély vallásos meggyőződéssel annak ellenére, hogy sem ő, sem pedig édesanyám nem voltak templomba járó emberek. De hát miattunk mikor is mehettek volna?

 

Megszülettem hát én is1948. december 4-én Sásdon (Mindnyájan ebben a faluban születtünk a bába segítségével). A Jenő nevet kaptam keresztapám után, míg a második nevem (valamennyien kaptunk) Rudolf lett a háborúban elesett nagybátyám emlékére. Keresztapa bonyhádi takácsmester édesanyám nővérét, Máriát vette feleségül, nem volt gyermekük. Így hát hosszú éveken keresztül természetes volt az, hogy felváltva, turnusokra osztva, kilencen nyaraltunk náluk. Suttyó kölyökként kezelhettem felügyelet mellett a komoly szövőgépeket, amíg keresztmama a torta nagyságúra megnőtt rakott palacsintát készítette. Élmény volt Hidastól Bonyhádig a Mukival vonatozni. Keresztszüleim nemcsak engem, de nyolc testvéremet is a szenteltvíz alá tartották.

 

A háború után a Hohmann név Halászra változott. Édesapám, mint olyan sokan ebben az országban csúnya kifejezéssel élve, magyarosította a nevét, gyermekei jövőjét féltendő. 

A Miklós unokabátyám által felkutatott Hohmann ősök közül én senkit nem ismerhettem személyesen. Géza nagybátyám és Ilona nagynéném azért kitöltötték a hiányzó részeket. Nagybátyám sokat dolgozott a hentesüzlet árufeltöltésén, már amennyit, és amit szabadott akkor vágni. Mindig mosolygós és jókedvű volt, így is halt meg egy reggel, amint a frissen leesett hóból labdát gyúrt a buszmegállóban.

Ilonka tánti Miska bácsival és hat gyermekével 1957-ig lakott Sásdon a szomszédságunkban. Ezek az unokatestvérek nem rokonok voltak nekünk, hanem testvérek.

Anyu ágáról húsz éves koromig ismerhettem a nagymamát, sokáig nálunk lakott. Az istálló ajtajában bámészkodó klottnadrágos gyerkőcnek messziről a szájába spriccelte a tejet a tehén tőgyéből.

Biztosan csak felületesen ismertem a szüleim testvéreit, de mindegyikük olyan volt, és egy közülük olyan ma is, akikről ránézésből mondjuk azt, hogy jó ember. Sokkal szegényebb lennék, ha nem ismertem volna meg őket.

Néhány évvel édesapám halála után megajándékozott azzal a sors, hogy találkozhattam a Svájcból Magyarországra látogató nagybátyámmal, Antallal. Messzebbről, mintha édesapámat láttam volna.

A testvéreimhez és unokatestvéreimhez kötődő rokonok számát pontosan nem ismerem, az óriási. Annyit mégis elmondok, hogy szüleim legidősebb unokája 1963-ban született és vannak huszonegyen. Szerencsére sokuknak még örülhettek.

 

 

 

1975-ben házassági évfordulón a szülőkkel. Mi felnőtt gyerekek és az unokák.

 

1974-ig éltem szülőfalumban, Sásdon, amikor megházasodtam és feleségem szüleihez költöztem. 1977-től 1983-ig Pécs volt a családom lakóhelye, majd családi ház építése után ismét Mecsekfalura költöztem, de már negyedmagammal. Így lettem hát úgy gondolom, most már végleg „gyüttmentje" Komló város kis ékességének.

 

Gyermekkorom olyan volt, mint egy átlagos falusi srácé. Jó is voltam, meg csibész is, tettem a dolgomat. Nem válogattam -nem is tehettem-semmiben. Mindent jó étvággyal megettem, a kajában nem szűkölködtünk. A vasárnapi gazdag húslevesek ízére és előtte apu által szertartásosan tálalt velőskenyérre szeretettel gondolok vissza. Ilyenkor mindig együtt volt a nagycsalád. Emlékszem egy kordbársony ruhára, ami a legidősebb testvéré volt, még az öcsém is viselte és ez természetes volt, vigyáztunk is rá, csak ünnep-vagy jeles napokon vehettük fel. Így voltak ezzel a lánytestvéreim is. Lovas szánnal szánkózhattam a főutcán, fürdőt duzzaszthattam a patakban és a haverokkal bizony elég sokat csavarogtam, de meghatározott időre pontosan otthon kellett lennem.

Gyakran keltem hajnalban, mert feladatom volt a ministrálás a rorátén, és testvéreimmel együtt sokat dolgoztam a szőlőben és a gyümölcsösben.

Zenét tanultam, énekversenyt nyertem az iskolában és hamar gimnazista lettem a Kun Bélában Komlón. Minden lében kanál, de tanulni lusta diák voltam. Érettségi előtt munkaviszonyom volt már a termelőszövetkezettel. Kellett, hogy helyettem néhány hétig a már nyugdíjas édesapám tegye a dolgomat.

Szakmát tanultam, röntgenasszisztens lettem és három évet dolgoztam is ezen a területen. 1973-ban Pécs város állami tűzoltóságához szegődtem hivatásos tűzoltónak. Talán eddig tartott a szülői házhoz való szoros kötődés. Érzelmekben, ismeretekben és környezetben gazdagon lettem huszonöt éves.

Feleségemmel, Wunderlich Erzsébettel véletlenszerűen ismerkedtem meg 1973. december végén, munkahelyén, a komlói OTP-ben. Együtt búcsúztattuk el az óévet. Kapcsolatunk erősödött, megismertük, megszerettük egymást. 1974. július 27-én a mecsekfalui templomban és a komlói tanácson örök hűséget esküdtünk egymásnak, összeházasodtunk. Ez az időpont „gyüttmentségem" kezdete. Budapesten nászút, majd nekem augusztus közepétől kétéves bentlakásos tiszti iskola. Nem szerettem a fővárost. Mire hazaértem, az 1975. június 7-én született Gábor fiam egy éves lett. Négyéves főiskola, levelezős Budapesten 1985-től, amely évben, január 15-én született Bálint, harmadik gyermekünk. Nem múlt el -köztelezően elrendelt politikai jellegű- iskola nélkül Tibor fiunk megszületésének időpontja sem, aki 1977. június 7-én jött a világra, csakúgy, mint testvére, a komlói kórházban.

 

 

  

Együtt a család Gáborral, Tiborral és Bálinttal

 

Az iskoláknak a szakmai előremenetel tekintetében meglett az eredménye. A vonulós tűzoltóból hét, egyre magasabb fokozatú, kifejezetten szakmai beosztás lett. Komló város tűzoltóparancsnoka lettem, amit közel húsz évig, 2005. decemberi nyugdíjazásáig töltöttem be. Imádtam a szakmámat és az utolsó öt évtől eltekintve -ami nem arról szólt, amire esküt tettem- szeretem ma is. Mégis felvetődött bennem gyakran az a kérdés, hogy a családom hátrányára szabad volt-e bizonyos feladatokat vállalnom? Azt hiszem, igen, így van ez másutt is.

Erzsinek nagy érdemei vannak a gyerekek felnevelésében és felnőtté válásában. A fiúk ma dolgoznak és tanulnak: Gábor Pécsett, Tibor Budapesten, Bálint Dunaújvárosban.

Gábor és Orsolya az ősszel kis unokával, Eszterkével ajándékoztak meg bennünket. Nagyapai büszkeséggel és verssel köszöntöttem érkezését, amelyből most idézek egy versszakot:

 

Aztán már csak röpke pillanatok múlnak,

és sír-sír egy tisztuló tüdő, egy kinyílt virág.

Határozottan, rövid ideig, zengőn ércesen mégis

figyelemmel, ne zavarjon fáradtat, ne ébresszen alvót.

 

Mecsekfalutól nemcsak kitartó és hűséges feleséget, három klassz srácot, hanem egy megismerni és tisztelni érdemes közösséget is kaptam. A szülőfalutól „távol" itt lettek nagypapáim, nagymamáim és szüleim halála után újra szüleim, új sógorok és sógornők, öcskösök és hugicák. Harminchárom év után most már egy másik nagycsaládhoz is tartozom, talán már nem is jöttmentként, hanem jöttként: Wunderlich József családjához. 

 

A három nyúl

 

 

 

 

„Nagyon kedves és szívből jövő ajándék. Az együtt átélt élmény megfizethetetlen. Gratulálok a nagy lánynak!" Erről a pár percről videó felvétel is készült. Nem tudom, ki rögzítette, mint ahogy azt sem, hogy kinek a tollából fakadtak az elismerő szavak. 

Talán nem is az volt a fontos, hogy mit ünnepeltünk ezen a napon, inkább az együttlét, a jókedv és a vidámság. A nap fáradhatatlanul ontotta sugarait, ami elől a terasz árnyékába húzódtunk.  Itt mesélte el nekünk Eszti a három huncut nyuszika történetét. Zelk Zoltánnak A három nyúl című versét nemcsak elmondta, el is játszotta. Segítettek neki ebben a maga készítette erdei tisztás és a   szereplők  kemény lapból kivágott színes figurái.

 

 

   

 

Zelk Zoltán: A HÁROM NYÚL

„Egyszer régen, nagyon régen,

zúgó erdő közelében,

három nyulak összegyűltek,

selyemfűre települtek,

ottan se ültek sokáig,

talán csak egy fél óráig,

amikor felkerekedtek,

hogy már végre hazamennek,

egy szarka felettük szállott

s felkiáltott: -Mit csináltok?

Mit csináltok, három nyulak?

Úgy ültök ott, mint az urak --"

  

 

A hiszékeny csacsi szarka felfordította

az erdő világát és előzte annak békéjét.

Szaladt a róka, futott a farkas, menekült

még a medve is, puskáját eldobta inalt

kétségbeesetten már a vadász is. 

 

 „ Ezalatt a nyusziházban,

fűszálakból vetett ágyban

három nyuszi aludt szépen

összebújva békességben." 

 

A mesét természetesen ismerem. Hogy mióta és kitől, arról fogalmam sincs. De ilyen szépen és ilyen igazán nehezen utánozható körülmények között még nem hallhattam. Így érezhette ezt a legkisebb unokám is, aki mozdulatlanul, csodákra nyíló szemekkel, résnyire nyitott szájacskájával  hallgatta végig unokanővérét.        

 

 

Harminc év után

Nagyon szorgalmas ember volt. Amíg élt, csak dolgozott. Jövedelmét, munkabérét mi kilencen megettük. Édesapámat már bemutattam blogos bejegyzéseimben. Egy verse az, ami most nekem adott tollat a kezembe. 74-évesen írta a II. világháborút követő harmadik évtized végén.

 Harminc év után

 

Ha feltör néha mondanivalód,   

Rímekbe szedni már nem lesz nehéz.

Ne dobd könnyelműn pusztába a szót,

Mit befogadna minden józan ész.

 

Tollat ragadva térj be az ajtón,

Vagy keress utat nyíló ablakon.

Ha lámpafénynél leszáll az alkony,

Versed ott legyen minden asztalon.

 

Párnájuk alá tedd egynéhánynak,.               

Ha úgy érzed, hogy így ébrednek fel,                              

Akik még ma is sötétben járnak,                                     

Régit siratva, vakon, félszegen.      

 

 Kinyílt szemekkel a jelent lássák,

Néznék végre mit harminc év adott.

Álomnak is szép. Hiába várják:

Bűnös múltunknak szelleme halott. 

    .                                                          

És menj tovább, hol gyermekkacagás,

Béke, szeretet, meghitt otthon vár.

Szíved melegét, mint szent akarás,

Hagyd ott mindenütt, nőjön, mint az ár. 

 

A vállalkozását államosították, a hentesboltban azért tovább dolgozhatott nevetségesen alacsony bérért. Ezzel a jelzővel láthatom el a nyugdíját is, amit sikerült kiegészítenie az olaszok számára importált nyulakkal. Az igazi haszon itt se a tenyésztő zsebeit látogatta meg. 

Akkor mégis mi volt az amitől megszülethettek elismerő szavai? Miért jelentett neki örömet bűnös múltunk szellemének halála? Gyakran mondta nekünk, hogy járjunk nyitott szemmel a bennünket körülvevő világban, vegyük észre a szépet és a jót és segítsük annak kiteljesedését. Példaként említette az ország újjáépítését, munkahelyek megteremtését. Óvodák, iskolák, egyetemek kapuinak kinyitását a tanulni vágyók számára. Az emberek egészségét védő kórházak mellett a szórakozási-művelődési lehetőségek bővülését se felejtette el megemlíteni.

Az MSZMP-ről nem igazán beszélt. Az volt a véleménye, hogy amíg így fejlődik a mi világunk, addig nem kell pártokkal foglalkozni. Azért valamiről árulkodott az a tény hogy a Magyar Szociáldemokrata Párt aktívan politizáló tagja nem követte sokak példáját, nem vállalt szerepet az 1956 novemberében megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt berkeiben. Ismerve a falu lakósságával való közvetlen és szeretett kapcsolatát, többen is győzködték a belépésre. Ő  független emberként féltéssel, szeretettel és  nagy odafigyeléssel szemlélte országunk helyzetének alakulását. 

 

Ilyen sok év után én úgy gondolom, hogy édesapámnak az jelentett nagy örömet, hogy gyermekeit felnevelhette, iskolákba járathatta őket, megteremtve ezzel életükben a boldogulás lehetőségét. Ennyi volt a vágya és ez teljesedett. Láthatta még azt is, hogy társakat találunk, családot alapítunk, saját kuckóinkban gyermekeket nevelünk. Miért is ne kedvelte volna azt a harminc esztendőt?

 

Mit szólna a mához, hogyan öltené szavakba a legfrissebb harminc esztendőnket? Elrabolt  és eladott állami vagyonok és hosszú sorokban folytathatnám az Európával való kapcsolatunktól az üresen tátongó vasútállomásokig. Egy versszakban szót ejtene róla, de ami igazán elszomorítaná, arról oldalakat töltene meg rímekbe szedett sorokkal. Közülünk százezrek csak azért élnek külföldön, hogy tisztes megélhetést biztosító fizetést kapjanak. Sok ezren végleg elhagyták hazájukat és élnek idegen földön családostól. Megosztottá váltak az emberek, közöttük -a politikai erők biztatására- egyre inkább elharapódzik a hazugság, a gyűlölködés. Az emberhez méltatlan élettől féltve bennünket, alakítgatná versének befejező sorait.  

Találtam egy korabeli fotót. Közzététele miatt biztosan nem tiltakozna. Mecsekfalun járt a házasságkötésem napján és bekopogott annak a lánynak a szüleihez, akit én jó fél esztendővel korábban, Szilveszter napján örömmel mutattam be neki.                                                                                                                                                                                              

A nászindulókról

 

A szolfézstanulás soha nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. A hangszeres zene tanulásának kísérője volt ez a tantárgy. Nem akartam, nem is tanultam zeneirodalmat, pedig ez szükséges ahhoz hogy megértsük a műveket. És ez az, amiben én nem hiszek. A szerzőt, a kort, a környezetet azért nagyjából ismerem, de nem hirdetem ennek fontosságát sem. A felcsendülő dallamok kapcsán csak egy a lényeg, mondjon az nekem valamit, érzések csíráit ültesse el a lelkemben.

Mindenevő vagyok. Nem csupán a kanalazás közben lenyelt falatokra gondolok. Minden zenét tisztelek, a legtöbbjét szeretem is. Örömmel hallgattam végig a napokban Mendelssohn, Shakespeare Szentivánéji álom című színdarabjához komponált zenéjének egy részletét, ami kilépett a játékszínről és lett belőle világszerte az egyik legkedveltebb nászinduló. Szólhatott volna Wagner Lohengrinje is, amiből megszületett a házasulandók másik, ugyancsak kedvelt, oltárhoz vezető indulója. Egyikben összemosódik a képzelet a valósággal, másikban a titokzatos lovag csalódik Elsában és elhagyja. Biztos vagyok abban, hogy nem ezek a gondolatok járnak a házasulandók fejében, amikor ünnepélyesen megjelennek az elképzelésüket hitelesítő anyakönyvvezető vagy pap előtt.

Megismerkedésünktől nem sok víz csörgedezhetett le a falut kettéválasztó patakocskán. Tervezgettük a jövőnket. És hamar elérkezett az esküvőnk napja. Péter volt az a közöttünk élő tanár ember, aki megszólaltatta a templom orgonáját, színesebbé téve a közösség előtt zajló eseményt. Az örök hűség ígérete röviddel ezután megismétlődött a tanács ünnepi eseményekre kialakított emeleti termében. 

Valami szokatlan dolog történt. A lépcsőkön felfelé lépkedve, nem a mindenkor szokásos  Mendelssohn nászinduló hangjai csendültek fel. Talán első alkalommal visszhangozhatták itt a falak Schubert jól ismert szerzeményét. Csendre intett bennünket, sokakat meglepett az Ave Maria, Gyurkovics Mária koloratúrszopránja.  Az én elképzelésem  valósult meg. Mást akartam, szokatlant és szépet. Az Ave Maria dallama az életünkben megálljt parancsol, a szánkat becsukja és figyelemre kötelez. A földi halandó segítséget kér és oltalmat. Szerencsét és erőt, társnak az élet göröngyös útjaira, azokon pihentető padokat.

 

Mi nem álltunk meg, az utolsó lépcsőfokot is elhagyva aláírtuk az egész életünkre szóló szerződést. 

Amikor a megszólaló zene elképzelt változtatásának lehetősége felől érdeklődtem, semmi kifogást nem kerestek, nem is találhattak abban. Mindössze annyit mondtak, hogy én oldjam meg. Így került Gyurkovics Mária hangja kazettára, hordozható magnóba és az eseményen jelen lévő sógorom kezébe. 

Vasárnap már a sokadik alkalommal emlékezhettünk meg a régi döntésünkről. Gábor fiam -ahogyan tette ezt máskor is- meglepett bennünket és ünnepélyes körülményeket varázsolt elő. Nászindulókat és ráadásként az ő frissen tanult zongorajátékát is hallgathattuk. Palackot bontott -Szekszárdi rosét az erősebbek közül- és az óriás edényekbe töltött kevéske hosszúlépésekkel koccinthattuk. Csak hármunk fülébe csendültek fel az összeérintett nagy poharak zenéjének hullámai. Később azért a többiek üdvözlését is megköszönhettük.     

Varázskréta?

    

Csak néhány öreg szilvafa zöldje díszítette a telkünket a temető felőli oldalon. Az egykori szántó helyén ma bokrok és fák, virágok sokasága teremt ligeti hangulatot. Sok munka volt és van ma is ebben. A város felől erdőt telepítettek, lakói a mi látogatóink. Átbújva a kerítés rácsain, játszani onnan jön hozzánk a még gyerek róka, de a balkáni gerle kora-reggeli ébresztő turbékolását is abból az irányból fújja felénk szelíden a szél. A madárcseresznyék tavaszi virágaival versenyezve lila akácok, aranyesők bontogatják szirmaikat, amelyekre méltósággal felügyelnek az egykoron ültetett fenyőim.

Ebbe a színes forgatagba talán csak a házhoz vezető út és az épületet körbe ölelő, szürke kockákból lerakott  területek nem illenek bele. Ám az is lehet, hogy mindezt csak én látom így. A természet mindenesetre fűcsomókat, virágokat ültetett a beton kockák hasadékaiba. Ezekből néhányat élni hagytam.

 

Egyszer aztán a konyha ablakai alatt színes takarót öltött magára a járda. A krétákkal megrajzolt játékos figurákat nem sokáig kerülgettük, jött az eső és elmosta. Kicsit feljebb megismétlődött mindez. Nem csupán a rajz, de az eső is, amire nekünk is, de még inkább a körülöttünk élő természetnek igen nagy szüksége volt.

A terasz magasságában lévő rajzoknak már a lakásból kilépve örülhettünk, két nap múlva az is eltűnt. Ez az eső kiadós volt, mégis a föld továbbra is szomjas maradt.                                                                      Hát miféle tündér jár erre mifelénk? Az ablak párkányára kitett dobozból fogja a krétákat és kedve szerint alkotva meghozza kánikulában az enyhülést? Így tesz majd akkor is, amikor a nap sugarait kell előcsalogatni?

 

A legfrissebb rajzot a melegtől és esőtől egyaránt védi a felette kifeszített vászon. Akkor ez most tovább is megmarad? Semmi baj! Azért a kréta készleten lassan már javítani kell, sok benne a töredezett, aprócska. Hadd lepődjön meg és örüljön az unokám, ha egyszer újra jön és kezébe veszi azokat.  

Világnapok

 

„Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” (Neil Armstrong 1969)

„Minden év július 20-án tartják a Hold napját, annak az emlékére, hogy az Apollo–11 amerikai űrhajó legénységének két tagja, Neil Armstrong és Edwin Aldrin 1969-ben ezen a napon lépett a Holdra. Az Apollo-program ötödik, űrutazókkal végrehajtott repülése az Apollo–11 volt, amely egyben az első sikeres holdra szállás is lett. Az expedíció harmadik tagja Michael Collins volt, aki Hold körüli pályán keringett a parancsnoki űrhajóval, míg két társa leszállt a Hold felszínre. Erre emlékezünk ma is és ezért határoztak úgy az illetékesek, hogy július 20. legyen a Hold napja. A sikeres holdra szállás ugyanis az emberiség legnagyszerűbb tudományos eredményei közé sorolt, máig ható teljesítmény, az sem elhanyagolható tény, hogy a hidegháborús katonai szembenállás idején az egész emberiség eggyé válását elősegítő esemény volt."

Ez csak egyike azoknak a napoknak, amelyekről az éveink során rendre megemlékezhetünk, ha egyáltalán az eszünkbe jut. Tény az, hogy minden másnapra jut már valami, amit megünnepelhetünk. Legyen az világnap, nemzetközi nap, vagy kicsi hazánk megemlékezésre méltó ünnepe.                          Sokan nem tudnak ezekről, sokaknak a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy e kérdéssel foglalkozzanak. 

 

Mégis csak beszéljünk egy kicsit a mi örök társunkról, kísérőnkről, a Holdról. Naprendszerünkben a nagyobb holdak közé tartozik, tőlünk 384 402 kilométer távolságra. Ez csak egy pillanat, hisz a napságár visszaverődő fényét 1,3 másodperc múlva már láthatjuk is. Minden bizonnyal ezeket tanítják az iskolákban, de mi lesz a rossz tanulókkal? Tudni fognak Armstrongról és Aldrinról, 1969 év fantasztikus eseményéről? Nem biztos, de talán nem is fontos. Sokkal gazdagabb lehet az az ember, aki szívből énekli:A holdsugár deres hajamra süt, Hold ragyog a Dunán,  Holdfényes májusok, muskátlis ablakok dalokat, vagy éppen Beethoven Holdfény szonátáját hallgatja. Hát még ha mindezt megfűszerezi egy adott-kapott forró csókkal-nemcsak a csók világnapján, július 6-án- a szikrázó Hold fényében!

Ebben a szellemben szabad és kell hozzáállni minden nevesített nap megünnepléséhez. Ezért találtam ki azt, hogy azokat fellopom a facebook hasábjaira tájékoztatás céljából és azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az olvasókat -ha arra lehetőségük van- pozitív cselekedetekre sarkalljam. 

Csak ez a július hónap éppen elég feladatot adhat. Elsején zenét hallgathatunk. Másodikán megtervezhetjük, hogyan csökkenthetjük a műanyag hulladékainkat. Hetedikén bátran együnk meg egy csokoládét. A hónap első szombatján öleljük meg szeretteinket.Tizenegyedikén ne csak tervezzük, tegyünk is érte, hogy gyermekünk születhessen. Tizennegyedikén a bennünket körbevevő természet megóvása jusson eszünkbe. A hónap utolsó péntekén nyugodtan morogjunk a kifogásolható munkát végző rendszergazdákra. Július 28-án együttérzéssel gondoljunk beteg embertársainkra, de nem baj az se, ha kinevetjük a rosszmájú embereket. Július 30-án barátsággal forduljunk embertársaink felé és örömmel hagyjuk azt, hogy mások ugyanezt tegyék velünk.

 

És ez csak egy hónap, annak is igen leszűkített része. Ha pozitív gondolkodással folyamatosan figyelünk ezekre a napokra, gyorsan kiderülhet az, hogy az életünk egyre csak telik jósággal és örömökkel, „megfertőzve" velük a környezetünket. 

 

Úgy vélem, hogy az internet hullámain ringatózó efféle tarkaságaimmal csak jót teszek. Elrabolok valamennyi időt a nagyobb hülyeségek olvasásától.

    

Marad a hang ?

  

Május van, igazi tavasziasan szép az idő. A zongora kiköltözött a kert zöldellő füvére. Hála az égnek, a családi körben gyakran van mit ünnepelnünk. A dal, amit énekeltem, talán elfogadható volt, de a csak balkezes zongora kíséretem minden bizonnyal kívánnivalókat hagyott maga után. Sokat nem volt időm ezen morfondírozni, mert a műsort „rendező" nagy fiam már a következő szereplőt szólította a színre. 

Pár hónappal ezelőtt, a tél végén vehettem részt a faluban korábban évente - sorra kerülő „Pálinka mustrán". Örültem ennek, hisz egy hagyomány folytatásáról van szó. A faluban élőket és barátjaikat Páll Lajos tanító hívta egybe egykor, a saját készítésű borok és pálinkák megmérettetésére. Akkor is és most is a vetélkedést követő beszélgetés közben fel-felhangzó dalok zenei kísérete volt a feladatom. Soha nem egyedül tettem ezt, A hegedűmnek mindig társa is akadt, a harmonika, néha még a szájharmonika is. 

Jól éreztem magam közöttük. A pogácsák és hagymás-zsíros kenyerek jól vizsgáztak, kitűnő korcsolyáknak bizonyultak. Örülhettem annak, hogy beszélgetések közben mások gondjait, bajait zsebre vághattam és ezzel mosolyt csalhattam ki szomorkodó arcokra. Egyszóval kedves emberek között tölthettem el egy estét.                                                                                                            Magyar nótás szöveggyűjteményemet magammal vittem, nem is maradtak el a dalok. Senki nem kifogásolta, hogy halkabban szól a hegedű, hogy gyengülő erővel találkoznak vonóm szálacskái a hegedűm húrjaival. Igaz, ebben segített mellettem a billentyűk szabadította hangok erőssége is. 

Karom pihentetése céljából többször is csendre intettem a hegedűmet. Egy ilyen pillanatot örökített meg a felvillanó vaku és kaphattam meg a fotót Irénkétől. Tréfásan kérdőre vontam, miért nem játék közben készített felvételt küldött? 

- Mert ez rólad egy nagyon jó fotó! -szólt mosolyogva. Ezzel felbátorított arra, hogy e rövidke írásom olvasásakor velem nézhessen szembe a kedves érdeklődő. 

 

És ha a helyzetem tovább romlik, végleg dobozába zárom a violint. Marad a hang, a hangszerek legszebbike, amelyikkel még együtt muzsikálhatok szeretteimmel. Ez első mondatokban jelzett családi ünnepről pedig szólni fogok majd. Megígérem, abban nem a rólam készített fotó uralkodik majd, díszítve a sorokat.    

„Csak tette a dolgát"

Hozzáértő embereknek többet kellene foglalkozni a kérdéssel és talán a kiutat is megmutató véleményüket átadni nekünk, neked, nekem. A tény az, hogy növekszik a gyermekek balesetéről közzé tett hírek száma. Ezek közül talán a legnehezebben viseljük el azokat az eseményeket, amelyek kiskorúak öngyilkosságáról, vagy annak csak szándékáról tájékoztatnak bennünket. 

Pécs belvárosa egyik épületének tetején egy kilenc éves fiúcska árválkodik magában. Arcán a kérdőjelek sokasága, alatta a tátongó mélység. A látvány is borzasztó, hát még a félelem, amit az emberek szívében ébreszt a látvány. 

A szolgálatparancsnok elsőként került a zavart állapotban levő gyermek közelébe, aki mindaddig csupán egy rendőrnővel volt hajlandó néhány szót váltani. Szerencsére a tűzoltónak sikerült a kisfiú szimpátiáját megnyernie, így csökkenhetett közöttük a távolság. Miközben próbálta a gyermeket valamelyest megnyugtatni és biztosítani őt arról, hogy nem akarja bántani, az eset megoldását végül a ruhájára rögzített rádió segítette elő, az ugyanis éppen megszólalt, felkeltve ezzel a fiú figyelmét. A tűzoltó az alkalmat megragadva felajánlotta neki, hogy ha szeretné, akkor akár ő is beszélhet a rádióba, amelybe a gyermek beleegyezett. Annak átnyújtásakor gyorsan behúzta a fiút a tető széléről, megelőzve ezzel a történet tragikus kimenetelét. Majd levitte őt az épület tetejéről és átadta az Országos Mentőszolgálat helyszínen tartózkodó egységének."

  

„A közelmúltban... tűzoltó főhadnagy példás és hősies helytállásáról tett tanúbizonyságot, megmentve egy kilencéves gyermek életét." 

A fiatalember a nyugállományba vonulásom hónapjában került a tűzoltóság személyi állományába, szolgálatparancsnok édesapjának nagy örömére., A gyermeknek még a felszerelése előtt volt ideje körvonalaiban megismerni a tűzoltók munkáját. Felvételét követően tanulással és megszerzett tudásával eljutott odáig, hogy egy nagyváros tűzoltóságánál apja nyomdokaiba léphessen.

 

Üljünk be a székébe és gondolkodjunk az ő fejével. Kap egy jelzést, nem egy gyakran előforduló tűzesetről, nem egy közúti balesetről. Hanem egy bajba jutott gyermekről, akinek veszélyben van az élete. Amikor tudomására hozzák, hogy egy kisfiút kell lehozni a magasból. aki vélhetően öngyilkossági szándékkal tartózkodik fenn az épület magas tetején, semmi olyan tennivaló nem juthatott az eszébe, amivel ez a lehetséges tragédia biztosan megelőzhető lenne. Mert ilyen nincsen. Annál inkább gondolhatott a szülőre, önmagára, kiskorú gyermekére.

A hangja és mosolya rövidke időre megnyugtatta a fiúcskát és a megszólaló rádió lehetőséget adott a gyors cselekvésre. Mind a többi már csal papírmunka. A mély sóhajok mellett a megkönnyebbülés, leginkább a határtalan öröm apró kis villámai cikázhattak körülötte.

 

A tragédia megtörténhetett volna, a tűzoltónak nagy szerencséje volt, óriási ajándékot kapott a sorstól ezen a napon. Egyszerűen csak tette a dolgát, nem volt abban semmi kiemelkedően példás és azt hősies helytállásnak se tudnám értékelni. 

A sajtó orgánumok már csak ilyenek. Egyszerűbb, mégis sokkal értékesebb lehetett volna a hírközlés, ha a fiatal főhadnagyot leültetik és hagyják beszélni. Senki félre ne értsen, a főigazgató ajándéktárgyával csak egyet tudok érteni. 

 

„Gyermekek vannak életveszélyben"- mondta a tűzesetet jelző személy, több mint fél évszázaddal ezelőtt. Akármilyen hangos szirénázással és a fecskendőkhöz már nem illő sebességgel vonultunk, egy kicsi gyermeket pólyába csomagolva, már halva találtunk. A látvány nem felejthető, a kép ma is tisztán előttem van, Esélyünk se volt az életének megmentésére. A lelki fájdalmunkat enyhítendő szavakat a laktanyába érkezésünkkor szolgálatparancsnokunk mondta ki a nagy csendbe burkolózó csapatunknak.

- Fiúk, ma már ne csináljatok semmit! 

 

Ezekkel a sorokkal csak aláhúzni szeretném a történet főszereplőjének szerencsés megoldást kiváltó magatartását. Nyugdíjas bajtársaként kívánok neki jó erőt és egészséget, szakmai sikereket, boldog családi életet!