A napokban a kezem ügyébe került a Mecsekfalui életutak, életképek a 20. században című könyv. A közöttünk élő népművelő pedagógus Páll Lajosnak több könyve is megjelent a bányász városhoz erőszakkal társított kicsi falu életéről, múltjáról és jelenéről. Valamennyi ott sorakozik a könyvespolcainkon. Kevés település dicsekedhet országunkban a történetének olvasható feldolgozásának.
A bevezető soromban jelölt kötet az őslakó svábokról, magyarországi,- felvidéki magyarokról és a jöttekről beszél. Már húsz éve annak, hogy lehetőséget kaptam - mint a jöttek közül egy- a bemutatkozásra. Megtisztelve éreztem magam és éltem is a lehetőséggel. Igaz, hogy a blogomban gyakran írok a szerteágazó családomról, most ebben a bejegyzésben - a szerző néhány soros bevezetőjét követően - mégis közreadom az akkor általam leírtakat. Biztosan nem díszíti mindenki könyvespolcát a szerző könyve a „különböző színvonalú vallomásokról, korszakokról, szülőföldről, családról, szomszédról, barátokról és a jelenről is..."
„ Halász Jenő
Ősei a 18. század első felében a németországi, türingiai Eisfeld helységből telepedtek át a baranyai Laskafaluba, amely ma Horvátországhoz tartozik. Földműveléssel foglalkoztak. Ő a sokadik generációhoz tartozó sokgyermekes család tagja, aki Hohmannból lett Halász. 1974-ben kötött házasságot a mecsekfalui Wunderlich Erzsébettel, és kisebb kitérő után teremtettek hajlékot maguknak Mecsekfalun. Sváb őseiről és gazdag életútjáról beszél."
Jacobus Hama, 1691 körül született eisfeldi takács, nála két évvel fiatalabb feleségével, Chatarinával vándorolt be Magyarországra, az akkori Baranyában lévő Laskafaluba. Fia, Jacobus 1717-ben valószínűleg még német területen született. A családfő Laskafaluban hivatást változtatott, földműves lett, a dárdai uradalom jobbágya. Gyermekei közül Mária Ágnes, Antonius és Eva Clara kisgyermek, illetve csecsemőkorukban elhunytak. Életben maradt Jacobus és a második házasságból született Margaritha. A latin nyelvű névírás a dárdai római katolikus plébánia anyakönyvéből származik erősen elírtan. A családnév Hohmann formában való megjelenése az anyakönyvekben csaknem egy évszázadig váratott magára. Jacobus (1717) Mária Elisabethával kötött házasságából 1781. április 8-án látta meg a napvilágot Joannes. A házaspárnak 1802-ig a lányok mellett hét fiúgyermeke született. (A lányok száma nem ismert.)
Joannes 1802. január 11-én Laskafaluban kötött házasságot a 18 éves Margaretha Heimmel. 1807- 1823 között hat fiúgyermekük született,, a legkisebb közülük Antonius.Antonius (Laskafalu 1823 - Sásd 1907) Bonyhádon kötött házasságot 1865. május 19-én Miller (Müller) Teréziával. Fiuk Antal 1872-ben Bonyhádon született. Antonius (1823) iparos lett, takácsmester. Aggkorát fiánál töltötte Sásdon. Antal (Bonyhád 1872 - Sásd 1931) alapította a család sásdi ágát. Borbély és fodrász mester, valamint hentes és mészáros volt ebben a hegyháti faluban. Törő Katalinnal kötött házasságából Dezső, Gyula, Mária, Margit Paula, Antal születtek. Törő Katalin elhunyta után (1900. október 6.) Antal újra házasodott, feleségül vette Horváth Rozáliát (1878-1936), mely házasság révén ismerhette meg a világot Lajos, Géza, Antal, Rudolf, Matild és Ilona.Dezső édesapjával együtt katonai szolgálatot teljesített az első világháborúban, leszerelése után kivándorolt Svájcba. Gyula szintén a háború katonája volt, kevesebb szerencsével. A fronton szerzett tüdőbaja röviddel a leszerelése után a halálát okozta. Mária és Margit Paula csecsemőkorukban haltak meg, Antal (az első házasságból) is mindössze nyolc hónapos koráig élt.. Géza hentes és mészáros volt, Vásárosdombóra nősült. Antal 1937-ben kivándorolt Svájcba. Rudolf hosszabb svájci tartózkodás után Sásdon hentesüzletet nyitott. Számára a II. világháború a Don-kanyarnál befejeződött. Matild a férjével és Gabika kislányával együtt Budapesten, egy óvóhelyen tartózkodott, amikor egy bombatalálat mindhármuk életér kioltotta. Ilona a házasságban hat gyermeket nevelt fel.Lajos, ő az én édesapám. 1901. szeptember 25-én született Sásdon. A községházán dolgozott egy ideig, majd a gazdasági válság miatt ő is Svájcban próbált szerencsét, ahol testvérei segítségével fodrászsegédként dolgozott. Hét év után hazatért, hentes és mészáros üzletet nyitott. 1938 tavaszán megismerkedett édesanyámmal.
Anyai nagyapám Wagner Mihály 1871-ben Sopronkövesden született. Dédapám ezen az ágon 1845-ös születésű Vas megyéből, Alsószénégetőből. Ükapámmal együtt őt is Mihálynak keresztelték. Ükapám születési évét nem ismerem, róla csak annyit tudok, hogy Kaufmann Júliának hívták a feleségét. Az ő menyük lett az 1846-ban Egyházasfalván született Horváth Ágnes, aki Horváth Ferenc és Major Julianna gyermeke. Nagyapám, tudomásom szerint, kétszer is a magyarszéki Horell családban találta meg a boldogságát. A soklánygyermekes családból először idősebbet választhatott és megszületett Mihály nagybátyám, majd felesége sajnálatos halála után elvette Máriát (1886-1968) az ifjabbat. A nagymama szülei Horell János (Magyarszék 1827) és Schweinbold Katalin Felsőmindszent (1842). Nagyszülei apai ágról Horell Ferenc és Fuchs Ágnes, míg anyai oldalról Schweinbold Mátyás és Jakob Anna voltak. Ükmamám, Anna néni luteránus, mindenki más a nagy rokonságban római katolikus vallású. Nagyapám jó gazda módjára földet bérelt, művelt és műveltetett. Belvárdgyula, Pécs, Magyarlukafa voltak családjának az életterei. Nagyapának itt adták meg a végtisztességet 1944-ben. Mihály és a második házasságából született gyermekek közül mindhárom fiú: Ernő, József és Béla egyaránt a szülői példát folytatva gazdálkodással foglalkoztak: növénytermesztéssel, állattenyésztéssel és erdőgazdálkodással. Ernő és Béla bátyám kisebb sérülésekkel megúszták II. világháborús frontszolgálatot, de a módos családot a háború utáni rendszer teles mértékben ellehetetlenítette, kisemmizte. Az idősebbik leány, Mária (Keller Jenőné) nemcsak az én, de valamennyi testvérem, mind a kilencünk keresztmamája.
A kisebbik leány, Erzsébet, Ő az én édesanyám. 1914. április 14-én született Belvárdgyulán. Pécsett járt iskolába. A családdal együtt Magyarlukafán a kornak megfelelő társadalmi-társasági életet éltek. 1938 tavaszán ismerkedett meg édesapámmal.
50 évvel később, az ezredforduló előtt került a kezembe az a sok-sok levél, amit ők a megismerkedésük első percétől házasságkötésükig váltottak egymással. Egyik testvéremnél találtam rá. Ma sem tudom, hogy melyik szülőm őrizte, úgy gondolom, édesanyám. A gyönyörűen kiírt betűkből formált szavak igen választékos mondatokban adnak nekem tájékoztatást 1938 évben a Hohmann és Wagner családok napi örömeiről, gondjairól és országunk fontosabb történelmi eseményeiről, de leginkább arról, hogyan kerültek mind közelebb egymáshoz, hogyan hagyták maguk mögött az óvatos tartózkodást, és hogyan vált a félsz és érezhető bizonytalanság azzá a közös akaratú tiszta elhatározássá, hogy ők egymásnak örök hűséget esküdjenek Isten és ember előtt. Gondolatban elnézést kértem tőlük, hogy leveleiket végigolvastam, majd azokat bársonyba köttettem és most féltve őrzött kincsként kezelem. Talán nem haragszanak meg szüleim, hogy ennyi év után néhány sort idézek a levelezésükből:
„Édes Bözsém! Leveledből, de minden tettedből is látom, hogy szíved tele van jó szándékkal a jövőnket illetőleg. Hűséget, örömmel teli életet akarsz adni, hogy Te is azt kapjál."
„Édes Lajosom! Sokszor Úgy szeretném, ha itt lennél, mint például most is. Az egész ház népe alszik, csak én vagyok fönn egyedül, és így levélen át beszélgetek Veled. Milyen más volna, ha itt lennél velem és tervezgetnénk a jövőnkről."
Az 1939. év vége és az 1952. év eleje között születtünk, mi gyerekek, mind a kilencen. Szándék szerint születhetett volna még egy kistestvérkénk is, de valami okból a babát édesanyámnak nem sikerült kihordania. A mentőorvos nem rejtette véka alá a véleményét, végül bocsánatot kért szüleimtől, miután a szomszédban lakó orvos bennünket megmutatott neki, ahogy összebújva, riadtan várjuk anyu számára segítséget valakitől. Még egy, a segítség várásában és a másikért való aggódásban megegyező eseményre emlékszem, amikor így összebújva, a sezlont körbetérdepelve imádkoztunk azért, hogy közülünk az egyik sok és súlyos műtét után felépüljön és hozzánk visszajöjjön. Így is történt.
Mi testvérek kilencen Sásd, 1955. Balról jobbra lányok: Klára, Erzsébet, Veronika, Mária, Ilona.
Fiúk: Antal, Lajos, Jenő, Béla
Anyai nagymamám aki ugye öt gyereket szült állítólag kérte a nagypapát, hogy beszéljen a Lajossal, nehogy Erzsébetet tönkre tegye a nagyszámú gyermekáldás. A papa csak annyit mondott, hogy ez a Lajosék dolga. Felnőttként én megkérdeztem, miért születtünk ennyien, és a válasz igen egyszerűen annyi volt, hogy az ilyen kérdéseket Isten dönti el. Mondta nekem ezt mély vallásos meggyőződéssel annak ellenére, hogy sem ő, sem pedig édesanyám nem voltak templomba járó emberek. De hát miattunk mikor is mehettek volna?
Megszülettem hát én is1948. december 4-én Sásdon (Mindnyájan ebben a faluban születtünk a bába segítségével). A Jenő nevet kaptam keresztapám után, míg a második nevem (valamennyien kaptunk) Rudolf lett a háborúban elesett nagybátyám emlékére. Keresztapa bonyhádi takácsmester édesanyám nővérét, Máriát vette feleségül, nem volt gyermekük. Így hát hosszú éveken keresztül természetes volt az, hogy felváltva, turnusokra osztva, kilencen nyaraltunk náluk. Suttyó kölyökként kezelhettem felügyelet mellett a komoly szövőgépeket, amíg keresztmama a torta nagyságúra megnőtt rakott palacsintát készítette. Élmény volt Hidastól Bonyhádig a Mukival vonatozni. Keresztszüleim nemcsak engem, de nyolc testvéremet is a szenteltvíz alá tartották.
A háború után a Hohmann név Halászra változott. Édesapám, mint olyan sokan ebben az országban csúnya kifejezéssel élve, magyarosította a nevét, gyermekei jövőjét féltendő.
A Miklós unokabátyám által felkutatott Hohmann ősök közül én senkit nem ismerhettem személyesen. Géza nagybátyám és Ilona nagynéném azért kitöltötték a hiányzó részeket. Nagybátyám sokat dolgozott a hentesüzlet árufeltöltésén, már amennyit, és amit szabadott akkor vágni. Mindig mosolygós és jókedvű volt, így is halt meg egy reggel, amint a frissen leesett hóból labdát gyúrt a buszmegállóban.
Ilonka tánti Miska bácsival és hat gyermekével 1957-ig lakott Sásdon a szomszédságunkban. Ezek az unokatestvérek nem rokonok voltak nekünk, hanem testvérek.
Anyu ágáról húsz éves koromig ismerhettem a nagymamát, sokáig nálunk lakott. Az istálló ajtajában bámészkodó klottnadrágos gyerkőcnek messziről a szájába spriccelte a tejet a tehén tőgyéből.
Biztosan csak felületesen ismertem a szüleim testvéreit, de mindegyikük olyan volt, és egy közülük olyan ma is, akikről ránézésből mondjuk azt, hogy jó ember. Sokkal szegényebb lennék, ha nem ismertem volna meg őket.
Néhány évvel édesapám halála után megajándékozott azzal a sors, hogy találkozhattam a Svájcból Magyarországra látogató nagybátyámmal, Antallal. Messzebbről, mintha édesapámat láttam volna.
A testvéreimhez és unokatestvéreimhez kötődő rokonok számát pontosan nem ismerem, az óriási. Annyit mégis elmondok, hogy szüleim legidősebb unokája 1963-ban született és vannak huszonegyen. Szerencsére sokuknak még örülhettek.
1975-ben házassági évfordulón a szülőkkel. Mi felnőtt gyerekek és az unokák.
1974-ig éltem szülőfalumban, Sásdon, amikor megházasodtam és feleségem szüleihez költöztem. 1977-től 1983-ig Pécs volt a családom lakóhelye, majd családi ház építése után ismét Mecsekfalura költöztem, de már negyedmagammal. Így lettem hát úgy gondolom, most már végleg „gyüttmentje" Komló város kis ékességének.
Gyermekkorom olyan volt, mint egy átlagos falusi srácé. Jó is voltam, meg csibész is, tettem a dolgomat. Nem válogattam -nem is tehettem-semmiben. Mindent jó étvággyal megettem, a kajában nem szűkölködtünk. A vasárnapi gazdag húslevesek ízére és előtte apu által szertartásosan tálalt velőskenyérre szeretettel gondolok vissza. Ilyenkor mindig együtt volt a nagycsalád. Emlékszem egy kordbársony ruhára, ami a legidősebb testvéré volt, még az öcsém is viselte és ez természetes volt, vigyáztunk is rá, csak ünnep-vagy jeles napokon vehettük fel. Így voltak ezzel a lánytestvéreim is. Lovas szánnal szánkózhattam a főutcán, fürdőt duzzaszthattam a patakban és a haverokkal bizony elég sokat csavarogtam, de meghatározott időre pontosan otthon kellett lennem.
Gyakran keltem hajnalban, mert feladatom volt a ministrálás a rorátén, és testvéreimmel együtt sokat dolgoztam a szőlőben és a gyümölcsösben.
Zenét tanultam, énekversenyt nyertem az iskolában és hamar gimnazista lettem a Kun Bélában Komlón. Minden lében kanál, de tanulni lusta diák voltam. Érettségi előtt munkaviszonyom volt már a termelőszövetkezettel. Kellett, hogy helyettem néhány hétig a már nyugdíjas édesapám tegye a dolgomat.
Szakmát tanultam, röntgenasszisztens lettem és három évet dolgoztam is ezen a területen. 1973-ban Pécs város állami tűzoltóságához szegődtem hivatásos tűzoltónak. Talán eddig tartott a szülői házhoz való szoros kötődés. Érzelmekben, ismeretekben és környezetben gazdagon lettem huszonöt éves.
Feleségemmel, Wunderlich Erzsébettel véletlenszerűen ismerkedtem meg 1973. december végén, munkahelyén, a komlói OTP-ben. Együtt búcsúztattuk el az óévet. Kapcsolatunk erősödött, megismertük, megszerettük egymást. 1974. július 27-én a mecsekfalui templomban és a komlói tanácson örök hűséget esküdtünk egymásnak, összeházasodtunk. Ez az időpont „gyüttmentségem" kezdete. Budapesten nászút, majd nekem augusztus közepétől kétéves bentlakásos tiszti iskola. Nem szerettem a fővárost. Mire hazaértem, az 1975. június 7-én született Gábor fiam egy éves lett. Négyéves főiskola, levelezős Budapesten 1985-től, amely évben, január 15-én született Bálint, harmadik gyermekünk. Nem múlt el -köztelezően elrendelt politikai jellegű- iskola nélkül Tibor fiunk megszületésének időpontja sem, aki 1977. június 7-én jött a világra, csakúgy, mint testvére, a komlói kórházban.
Együtt a család Gáborral, Tiborral és Bálinttal
Az iskoláknak a szakmai előremenetel tekintetében meglett az eredménye. A vonulós tűzoltóból hét, egyre magasabb fokozatú, kifejezetten szakmai beosztás lett. Komló város tűzoltóparancsnoka lettem, amit közel húsz évig, 2005. decemberi nyugdíjazásáig töltöttem be. Imádtam a szakmámat és az utolsó öt évtől eltekintve -ami nem arról szólt, amire esküt tettem- szeretem ma is. Mégis felvetődött bennem gyakran az a kérdés, hogy a családom hátrányára szabad volt-e bizonyos feladatokat vállalnom? Azt hiszem, igen, így van ez másutt is.
Erzsinek nagy érdemei vannak a gyerekek felnevelésében és felnőtté válásában. A fiúk ma dolgoznak és tanulnak: Gábor Pécsett, Tibor Budapesten, Bálint Dunaújvárosban.
Gábor és Orsolya az ősszel kis unokával, Eszterkével ajándékoztak meg bennünket. Nagyapai büszkeséggel és verssel köszöntöttem érkezését, amelyből most idézek egy versszakot:
Aztán már csak röpke pillanatok múlnak,
és sír-sír egy tisztuló tüdő, egy kinyílt virág.
Határozottan, rövid ideig, zengőn ércesen mégis
figyelemmel, ne zavarjon fáradtat, ne ébresszen alvót.
Mecsekfalutól nemcsak kitartó és hűséges feleséget, három klassz srácot, hanem egy megismerni és tisztelni érdemes közösséget is kaptam. A szülőfalutól „távol" itt lettek nagypapáim, nagymamáim és szüleim halála után újra szüleim, új sógorok és sógornők, öcskösök és hugicák. Harminchárom év után most már egy másik nagycsaládhoz is tartozom, talán már nem is jöttmentként, hanem jöttként: Wunderlich József családjához.
Szaladt a róka, futott a farkas, menekült